Vágólapra másolva!
Filmjeikben nem mindennapos, sötét, meseszerű környezetben furcsa árnyak, babák, tárgyak mozognak. Ebben a stilizált univerzumban senki nem hörpint fel egy kávét, vagy gyújt rá egy cigire, párbeszédek pedig szinte egyáltalán nincsenek. A philadelphiai születésű Quay testvérek Londonban élnek és dolgoznak 27 éve, az idei Titanicra legújabb munkájukat, a Földrengések zongorahangolóját hozták el. Timothy és Stephen, az ikerpár egymás szavába vágva, mégis teljes egyetértésben beszélgetett az [origo] riporterével többek között arról, miért nem tetszett nekik a saját filmjük.
Vágólapra másolva!

- Honnan ez az megszállott kötődés a múlthoz és főleg, a múlt tárgyaihoz?

Timothy Quay: A tárgyak az időt hordozzák magukban, az idő tanúi. Emberek értek hozzájuk, mentek el mellettük, világháborúkat néztek végig, csendben, pedig mondjuk csak egy székről van szó, vagy egy ruhásszekrényről.

Stephen Quay: Ha erre a kérdésre válaszolva egyetlen pillanatot kell előbányásznom, akkor azt mondanám, minden akkor kezdődött, amikor anyánk elvitt minket a bolhapiacra. Ötévesek lehettünk. Ott hevertek ezek a tárgyak össze-vissza, egymás hegyén-hátán, és azonnal beindították a képzeletünket.

- A filmeteket nézve azon tűnődtem: "Van ezeknek a fickóknak mondjuk iPodja? És hogy nézhet ki a nappalijuk?" Nálatok minden egy letűnt világ kelléke, valami, ami a múltból ragadt itt.

TQ: Van, van, persze, hogy van. (nevet)

SQ: Ez csak a stúdiónk, amit itt látsz - ez az a hely, ahova felhalmozzuk a kincseinket. Ahogy megérkeztünk Budapestre, itt is rögtön kimentünk a bolhapiacra.

TQ: (lehajol és a táskájából előszed egy fából készült útkockát) Ezt ma találtuk, el is loptuk.

SQ: Ha levennénk ennek a fakockának a DNS-ét, lenyomozhatnánk az összes embert, aki valaha rálépett, megtudhatnánk, milyen életet éltek, hogyan szerettek...

- És kész a film.

SQ: Pontosan.

TQ: Igen, igen. Ez a munkánk: találni egy tárgyat, megtölteni élettel, és újra visszaadni azt a közeget, amiben egyszer régen létezett. Így lesz belőle valami időtlen, valami, ami már nem csak a pillanatról szól.

- A Földrengések zongorahangolója a második egész estés filmetek. Szerelmi történet?

TQ: Igen, film a bukott szerelemről. Filesberto, a zongorahangoló elveszíti magát a szerelemben és a végén csapdába esik: kénytelen örökké szeretni.

SQ: Meghal, de arra kárhoztatják, hogy a lelke örökké éljen és újra meg újra átélje a szerelembe esés pillanatát - a kiteljesedés nélkül. Ez kínzás, ez maga a pokol. De ez nem csak Filesberto története: itt van a többi szereplő is, Assumpta, Adolfo, Droz... mint A vihar kapujában-ban, ezt a sztorit is el lehet mesélni több nézőpontból. Sajnos végül nem sikerült, mert túl lineáris lett az egész, pedig ez volt az eredeti cél: több rétegen át megalkotni egy történetet. Csakhogy a megrendelő, a Channel 4 világosan a tudtunkra adta, mit akar: közérthető, emészthető, színes-szagos sztorit...

TQ: ...könnyen behatárolható műfajjal.

SQ: Így hát megpróbáltuk a két nézőpontot közelíteni és elég felemás lett a végeredmény.

- Ez úgy hangzik, mintha nem lennétek elégedettek a filmetekkel.

SQ: Mert nem is vagyunk. Túl sok mindent fel kellett adnunk. A mi változatunkban Malvina sorsa például sokkal sötétebb, a helyzete sokkal alárendeltebb lett volna.

TQ: Tudni kell, hogy eredetileg egy másik színésznőt választottunk ki Malvina szerepére, de ő sajnos éppen akkor nem ért rá, így lett Amira Casar a főszereplő. Tudtuk, hogy Amira anyja operaénekesnő volt és reméltük, ez segíti majd abban, hogy átélje ennek a világnak a hangulatát.

SQ: Nem nagyon értettük meg egymást. Amira túl intelligensen állt a feladathoz. Dívát csinált a szerepből, pedig nekünk csak egy halott nőre volt szükségünk, hiszen Malvina halott, Droz csak azért kelti életre, hogy egy éneklő automatát készítsen belőle.

Forrás: Titanic
Droz (Gottfried John) és Malvina (Amira Casar)

- Azért ez egy elég hálátlan szerep.

SQ: Igaz. De tudod, az az érdekes, hogy éppen ezekben a napokban, hetekben dolgozunk együtt ezzel a másik színésznővel, akire eredetileg gondoltunk, és sajnos azt kell mondanom, igazunk volt annak idején, amikor a Zongorahangoló-ban is inkább vele szerettünk volna dolgozni. Csodálatosan játszik el egy Malvinához hasonlatos, morfiumtól eltompult karaktert... Zenaidának hívják egyébként, balett-táncos.

TQ: Igen, táncos, és pontosan tudja, hogyan fejezze ki magát pusztán a mozdulataival, szavak nélkül. Ez azért fontos, mert mi a bábok, a tárgyak világából jövünk és számunkra mindig a zene és a látvány egysége lesz a leglényegesebb elem. A párbeszédeket mindig is hanyagoltuk.

- Csak nem forgatjátok újra az egész filmet?

TQ: (nevet) Nem, nem, ez egy másik film, annak is csak a pilotja, egy tíz-tizenkét perces bemutató anyag. Kilenc hónapja dolgozunk rajta, ez is az animáció és az élő játék keveréke. Hogy mi lesz belőle, nem tudom, de optimisták vagyunk. Drukkolj!