Az USA ocsmány arca

A Guantanamo című, félig dokumentumfilm az egyik legmeggyőzőbb érv az amerikai-brit háborús politika ellen, pedig ideológiáról egyáltalán nincs benne szó. Három fiatal története, akik a legszörnyűbb diktatúrákra emlékeztető módszerrel szembesültek, amikor a szabadság nevében harcolók fogságába estek.

Jelenet a filmből

A Guantanamo hatásos film. Nem gondolhatjuk, hogy a hadifoglyoknak bárhol is jó dolguk lehet a világon, de azt megdöbbentő végignézni, hogy ennyire gusztustalan módszerei legyenek a nyugati szövetségeseknek. A film három fiatal négy évig tartó kálváriája, amit főleg amerikai fogságban töltöttek, ártatlanul. Megkínozták őket és nem kértek tőlük bocsánatot sem. A történetük és most is raboskodó társaiké - utóbbiakról sem derült még ki, hogy bűnösök-e - sokszor bejárta a világsajtót, mostanában éhségsztrájkról és brutális csövekkel végzett, mesterséges táplálásokról szólnak a hírek. Látni a kihallgatási és kínzási módszereket azonban riasztóbb, mint olvasni azokról. Ezért készült el a film, és ezért dramatizálták szereplőkkel a beszámolókat. Örök probléma, hogy az emberkínzást, népirtást hogyan lehet a kívülállónak elmagyarázni. Itt eljátszották.

A látni és olvasni különbség azért fontos, mert a film közelebb áll a dokumentum-műfajhoz, mint a játékfilmeshez. Inkább hasonlít egy jól megírt újságcikkhez, mint egy mozifilmhez. A három túlélő ugyan kevesebbet beszél, mint amennyit mondandóikból színészek felelevenítenek, de mégis az ő emlékeik irányítják a történetet, a helyszínek és az események hitelességére törekedtek az alkotók. A film kevés dialógusa épp azért suta, mert nyilván nem emlékeztek már az interjúalanyok szó szerint rájuk, a forgatókönyvírók pedig nem akartak semmit sem a szájukba adni.

Bár a nyilatkozókról szól a történet, nem a személyiségükről, belső világukról készült a film, hanem a tényekről. Egy játékfilmnek azzal kellene foglalkoznia, hogy ez és ez az ember, ilyen helyzetbe került és ezt így élte meg. Itt viszont a helyzeten van a hangsúly. A dramatizálás a nézőnek segít, a Guantanamo tehát  elsősorban képregényesített élménybeszámoló. Az eljátszott jelenetek így is igényesek, annak ellenére, hogy demonstrációs eszközként kerültek a filmbe. A jelenetek hitelesnek tűnnek, bár komoly színészi játékra itt nem volt lehetőség. A fikciós filmek világát leginkább a zene idézi: az elején vadul indul, majd a végső feloldásnál líraivá válik.

A film ügyesen lavíroz a propaganda és a valóság keresése között. Nem akar átfogó képet adni a háborúkról, a terrorizmus elleni küzdelemről, a tálibokról és az amerikai politikusokról, csupán három fiatalember szemszögéből mutat be egy kétségbeejtő történetet. Röviden feltűnik ugyanakkor George W. Bush amerikai elnök és Donald Rumsfeld védelmi miniszter, és láthatunk néhány további híradórészletet is. Ezek a képek fontosak, mert a bemutatja: mit jelent a győzelmi beszámoló, ha a hivatalos tájékoztatást nézed, és mit jelent, ha te vagy az áldozat. A film nem keres igazságot: nem szólaltatták meg a fogva tartókat, nem kerestek magyarázatokat, párhuzamos példákat, véleményeket. A személyesség így végig hiteles, ugyanakkor nem a teljes probléma feltárásáról szól, hanem szigorúan három, műhibának is értelmezhető igazságtalan letartóztatásról.

Fontos, hogy részletesen bemutatták a fiatalok sorsát elfogásuk előtt is. Kiderült, hogy az Északi Szövetség még keményebb volt foglyaikkal, mint az amerikaiak, hogy Afganisztánban tényleg micsoda nagy a káosz, hogy könnyen meghalhat, aki háborús vidékre megy katasztrófa-turistának.

Miközben a film főszereplői tényleg ártatlanul szenvedtek az amerikaiak válogatott tortúrái miatt, végig ott lopakodik a kérdés, hogy a bűnösök is megérdemelnék-e ezt a bánásmódot. A jó ízlésű és humanista válasz egyértelműen a "nem", de a főszereplők gondos kiválasztásával sikerült kivédeni azt, hogy moralizálni kelljen a nézőnek. A nyugati kultúrán felnőtt, teljesen tiszta foglyok története így leegyszerűsítette a film lehetséges kérdéseit, és egyértelművé tette, hogy kinek van száz százalékig igaza. Abban is óvatosak voltak az alkotók, hogy nem csináltak különleges hőst belőlük, egyszerű fiúkként mutatták be őket, akik nem heroikus küzdelmet folytattak, hanem egyszerűen belekeveredtek a pokolba.

A guantanamoi képek a történelem más táboraira utaló jelekkel (kopaszra nyírás, cinikus jelmondat, ütlegelés, kikötözés stb.) arra emlékeztetnek, hogy minden háborús hatalom hasonló. A Gulag és Guantanamo között nem csak kezdőbetűik miatt lehet párhuzamot vonni. Persze megnyugtató, hogy ezt a filmet Angliában már bemutatták, és a nyáron, néhány helyen az USA-ban is vetítik majd. Ezeknek a hatalmaknak az orruk alá lehet dugni saját mocskukat, és ettől az egyik koncentrációs tábor építője mégsem olyan, mint a másiké. De hogy most is építenek ilyeneket, az elkeserítő. Ezért hasznos és fontos film a Guantanamo.

dr. Igó