Bergman-pillanatok

Tegnap itt hagyott bennünket a világ egyik legkiválóbb, legnagyobb hatású rendezője, Ingmar Bergman. Több mint ötven mozifilmből álló életművét teljes részletességgel áttekinteni szinte lehetetlen volna, ehelyett öt olyan, jellegzetes Bergman-pillanat felelevenítésével tisztelgünk az életmű előtt, amely szándékunk szerint a Mester különböző arcait villantja fel.

Suttogások és sikolyok (Viskningar och rop, 1973)
Főszereplők: Harriet Andersson, Ingrid Thulin, Liv Ullmann, Kari Sylwan

Az egész film olyan, mint egy visszafojtott lélegzetvétel: az első felében azt figyeljük, ahogyan két lánytestvér felváltva virraszt nővérük halálos ágya mellett, a második felében, ahogy gyászukban, lelkiismeret-furdalásukban és egymás iránt érzett gyűlöletükben vergődnek. Bergman egyik legnyomasztóbb filmje érdekes módon egyben a legszínpompásabb, az elfojtott indulatokat kirobbanó színek ellenpontozzák. A házat, ahol a film játszódik, szinte beborítják az ágyneműk és hálóruhák patyolatfehérjével merész kontrasztot alkotó vörös textíliák; a haldokló takarója is tűzpiros, mintha elöntötte volna az ágyát a vér - de végül nem ő lesz az, akinek vérbe borul az alteste.

Úgy a film harmadánál fordul válságosra a beteg állapota, a cselédlány riasztja a két húgot, akik sietve érkeznek a hálóba, magán kívül levő, tehetetlenül hörgő nővérükhöz. Ullmann és Thulin zseniális színésznők, az őszintén és egyszerűen megszeppent cselédlánnyal ellentétben egyszerre tükröződik arcukon a riadalom, a tettrekészség, és az, hogy pontosan most ütött a perc, amire régóta várnak és készülnek. A következő jelenet ezeknek az átvonuló arckifejezéseknek a kifejtése és feloldása: a beteg átmenetileg mégis jobban lesz, és a két húg megkönnyebbült, ugyanakkor bocsánatkérő és zavart mozdulatokkal fürdeti-öltözteti a nőt, aki egyelőre még köztük marad.