Jófajta tébolyda

A Viharsziget mesterien kifundált szemfényvesztés, sötét és cseles játék egy megtépázott lelkű, kétségbeesetten loholó szélmalomharcossal. Martin Scorsese és Leonardo DiCaprio csavaros thrillere hosszan és okosan szórakozik velünk, végül csúnyán becsap, és mindezt még élvezzük is.

Michelle Williams a Viharszigetben

Scorsese mester nem sokat teketóriázik, és a kíméletlenül dübörgő, baljós zenével már a fekete-fehér hegycsúcsokat körbe tekergő Paramount-felirat ártatlan képei alatt megalapozza a film borzongatóan nyomasztó hangulatát. Az 1950-es évek elején, a börtönsziget felé hajózik a ködben Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio), szövetségi rendőrbíró, aki szemlátomást nincs jó bőrben és kis híján rózsaszín alapon pálmafás nyakkendőjének lehányásával indítja a nyomozást. A cselekmény előrehaladtával hősünknek kisebb gondja is nagyobb lesz a gyomorrontásnál, és a gyöngyöző homlok és összeráncolt szemöldök mellé kínzó migrének, bűntudat, múltbéli háborús traumák, hallucinációk, egy halott feleség szelleme és egyéb démonok csatlakoznak.

Az érzelmileg és mentálisan tökéletesen instabil Teddy, társával Chuckkal (Mark Ruffalo), és azzal a megbízással érkezik az elítéltek elmegyógyintézetének otthont adó barátságtalan szigetre, hogy kiderítse, miként szökhetett meg egy női elítélt a szigorúan zárt és ellenőrzött cellából. A feladványra hamarosan fény derül, és ezzel együtt a bűnügyi filmes vonal is felszívódik egy sokkal összetettebb és fenyegetőbb lélektani problémába. Scorsese hibátlan arányérzékkel kerekít az egyre elszántabb és nyúzottabb főhős köré egy noir légkörben tobzódó, tempós és izgalmas cselekményt, így aztán mindvégig sikerül feszült bizonytalanságban tartania a nézőt.

Bele lehet persze kötni a valóban nem túl eredeti bolondokháza, tomboló vihar, zuhogó esőben, sötétben temetőben lófrálás, sebhelyes arcú ember klisékbe, de ezek csak aprócska részletek, amelyeket az értő kezek finoman becsúsztatnak az egyébként komplett teljes egészbe. Könnyedén sorolhatók a film gyengeségei közé Teddy csodálatosan megkomponált, esztétikailag irigylésre méltó rémálmai, hallucinációi és bevillanó emlékképei is, pedig ezek a kis szekvenciák szempillantás alatt repítenek át másik univerzumokba, és csak ritkán emlékeztetnek a klasszikus és elavult flash-backekre. Puhaság és brutalitás, lágyan szállingózó pernye és tűzvész, hóhullás és kupacba fagyott holttestek, Mahler muzsikája és a vérében haldokló náci tiszt, a szeretett nő hajának selymessége és a szörnyű titok, mind-mind a képtelen ellentétek finom összejátszásából teremtett hangulatok és érzetek.

Leonardo DiCaprio, Mark Ruffalo és Ben Kingsley a Viharsziget-ben

De az abszolút fókusz, mindenkor és mindenekfelett Leonardo DiCaprio Teddyje, aki kitartó hadakozása és küzdelme ellenére sehogyan sem képes a kezébe venni az irányítást, akiért muszáj aggódni, és akinek mélységes szomorúságával és csökönyös kitartásával mindannyian azonosulunk. Vele együtt kutatunk, lélegzünk és érzünk, nélküle bennünk sem háborogna szüntelenül a gyanú és a bizalmatlanság. DiCaprio, teveszőr színű válltöméses kabátjában, a kamasz fiú testalkat továbbra is a régi, és kisfiús vonásai is sem öregedtek, de nagyon úgy tűnik, hogy ezek a fizikai adottságok többé már nem vonhatnak le hiteles és érett játékából.

Ha még nem olvastuk a film alapjául szolgáló Dennis Lehane (Titokzatos folyó) regényt, és ez idáig a veszélyesen sok spoiler-támadást is sikeresen kivédtük, jó eséllyel számíthatunk egy fordulatos és a végső felismeréssel, majd a záró jelenettel tetőző Viharsziget-élményre. A közelben helyet foglaló nálam szemfülesebb, ám fanyalgóbb ("már a közepénél rájöttem mindenre") nézői tanulság szerint, a film az alapanyag és a végső csavar ismeretében is képes hatékonyan borzongatni. A kevésbé gyors észjárásúak mindenesetre, a lelki szegényekhez hasonlóan boldogabbak.