Margaret Thatcher egészen emberi

A Mamma Mia!-t rendező Phyllida Lloyd a most is zseniális Meryl Streep közreműködésével egy nagyon női, megható, ám kissé szétszórt és felszínes életrajzi filmet csinált a Vasladyről. Nem érdekelték őket a vitatott politikai döntések, a 20. század brit konfliktusai, a szamárlétra, amin Anglia első és eddig egyedüli női miniszterelnökének meg kellett másznia. Helyette egy zavarodott öregasszony gyászára és hallucinációira koncentráltak.

A film kiindulóötlete - vagyis hogy az idős, szellemi leépüléssel küzdő Margaret Thatchert állítja az elbeszélés középpontjába -, rengeteg buktatót rejt magában. Amikor azt hallom, hogy egy életrajzi film a flashbackre épít, szinte már látom is, ahogy egy idős, sokat megélt ember kis foteljébe süppedve az égvilágon minden zajról, szagról vagy tárgyról valami rettentően jelentőségteljes múltbeli történésre asszociál. Ettől a nem túl elegáns módszertől az menti meg A Vaslady-t, hogy egy vibrálóan zavaros elme emlékeiről van szó. Szaggatott, kiszámíthatatlan foszlányokat kapunk a múltból, amelyek legtöbbször dramaturgiailag előkészítetlenül váltják a jelenben játszódó jelenetet - így egy percre sem válik unalmassá az emlékek áramlása.

Ennek azonban ára is van: a múlt epizódjain villanásszerűen, kibontatlanul, felszínesen rohanunk végig. Nincs idő az elmélyülésre, pedig egytől-egyig izgalmas, többrétű és vitatható eseményekről van szó. Egy inspiráló apa, egy sikeres oxfordi felvételi, az út a parlamentig, a nőként létezés és a tekintély megszerzése a rengeteg férfi között, majd az Egyesült Királyság első és egyedüli női miniszterelnökeként súlyos döntések meghozatala, gyűlölet, győzelem és végül magány. De a csillapíthatatlan önmegvalósítási vágy és az anyaság összeegyeztetésének kínját is zavaró egyetlen rövid illusztráló jelenetre zsugorítani.

A múltbeli epizódok felszínességét valamelyest ellensúlyozzák az olyan villanásnyi, de sokatmondó momentumok, mint a decens, kék kosztüm látványa a halomnyi politikus öltöny között, vagy a retiküljéből áramszünet esetén, a legtermészetesebb módon elemlámpát előkapó Thatcher - és persze a mindezt teljes lényével életre keltő Meryl Streep.

A Vaslady | Meryl Streep

Ami pedig a töredékes és zsúfolt emlékek ellenére az egész filmet megmenti, az az érzelmes jelenbeli szál. Könnyen felmerülhetne a vád, hogy az öregségre apelláló, szimpla és átlátszó módszerrel igyekeznek az alkotók egy határozottan ellentmondásos személyiség iránt szimpátiát ébreszteni. Mert kinek lenne gusztusa egy rozoga öregasszonyt egzecíroztatni vagy számon kérni rajta a múltját?

A film azonban - eltekintve a szerencsétlen kezdő jelenettől, amelyben a sarki boltba lecsoszogó, kendős néniként találkozunk az egykori miniszterelnökkel - nem él ezzel a lehetőséggel, és hamar világossá teszi, hogy az egykori Vaslady nem vált tipikus parkban galambokat etető, bűbájos idős hölggyé. Igen, megöregedett, és mentálisan sem teljesen ép, segítségre és felügyeletre szorul, de nem kiszolgáltatottabb vagy sajnálatra méltóbb, mint bármelyik vele egykorú nyugdíjas. Ráadásul Meryl Streep árnyalt játéka felvillantja a már gyenge testben és zavart tudatban is megőrzött, egykor teljesen birtokolt erőt és tartást.

A Vaslady | Meryl Streep

Az időskori szál tehát éppen annyira hozza közel Thatchert, hogy érdekeljen minket ennek a nehezen elviselhető, akaratos és céltudatos nőnek a története, és hogy megnehezítse a pályája, döntései feletti ítélkezést. Mindezt azonban nem azzal éri el, hogy három napon át tartó hallucinációkkal és álmokkal sújtott, intenzív emlékezésre és számvetésre ítéli az idős asszonyt.

Ennél valami sokkal fontosabb és érzékenyebb folyamat zajlik a jelenben. Persze a régen birtokolt hatalmat, tekintélyt és az egész életét átható ambíciót és szenvedélyt sem könnyű elengedni. De ami megoldhatatlanul nehéz feladatnak tűnik, az elgyászolni azt a férfit, aki ezt az egészet végigcsinálta az oldalán. Denis Thatcher (Jim Broadbent) évek óta halott, de a mindenkor lojális férj az idős asszony hallucinációiban tovább él, így megleshetjük azt az intim és mély kapcsolatot, ami összekötötte őket.

A Vaslady | Jim Broadbent

A Vaslady végére sem érzünk együtt a kérlelhetetlenül kemény Margaret Thatcherrel, viszont meghat, ahogy nagy harcok árán egy embernek sikerül elengednie a számára egykor legfontosabb másikat.

A film igazi varázslója azonban két ember: Meryl Streep és a maszkmester. Nélkülük A Vaslady egy nem túl informatív és nem túl bombasztikus, könnyen felejthető életrajzi film lenne, amiből egy hét múlva csak arra emlékeznénk, hogy egy nénike csoszog ide-oda egy lakásban. Meryl Streepről nem újdonság, hogy remek színésznő, de az, hogy egy hajlott hátú, nem teljesen épelméjű anyókát is abszolút hihetően meg tud jeleníteni, az még a rajongóinak is okozhat meglepetést.

A Vaslady | Meryl Streep

Meryl Streep ugyanis A Vaslady-ben pontosan úgy néz ki, mint egy lerobbant öregasszony - és nem úgy, mint egy lerobbant öregasszonynak sminkelt, amúgy jól karbantartott hatvanas éveinek elején járó színésznő. Ebben Meryl Streep partnere a maszkmester volt. Nemrégen külön cikkben szedtük össze a filmtörténet legprofibb öregítéseit. Ha akkor tudtuk volna, hogy Meryl Streepet hogy hozzák formába, tuti A Vaslady is a lista élén kapott volna helyet.