Michael Jackson a mennybe megy

Szombaton délután Velencében a dugig megtelt PalaBiennale sátor 1600 fős közönsége mind Michael Jackson csodálatos tehetségén ámuldozott. A Bad című lemez 25. évfordulójára készült dokumentumfilmjében Spike Lee a megingathatatlan tisztelet hangján szól a három éve elhunyt énekes legenda hőskorszakáról. Objektív képet ne várjon senki, ünnepi nosztalgiázást kapunk sok jó sztorival, izgalmas archív felvételekkel, könnyekkel, és a mindenki által ismert remek popszámokkal.

A Bad 25 című film Michael Jackson életének azt az időszakát mutatja be, amikor a Bad című lemezt készítette. Jacko ekkor a húszas évei közepén jár, már a háta mögött a Thriller, ő a világ egyik legnagyobb popsztárja. Az 1982-es Thriller minden idők legnagyobb példányszámban fogyó albuma lett, rekordszámú Grammy-díjat zsebelt be, de Jacksont nem nyomasztotta, hogy egy ilyen elképesztő siker után kell valami újjal előrukkolnia, sőt kifejezetten tüzelte a kihívás. "100 000 000" - ezt a számot írta fel a tükörre, hogy minden nap lássa, hogy hány darabot akar eladni az új lemezből (végül ennek a fele sem jött össze). Több mint hatvan dalból vett fel demóverziót, és csak ezután kezdtek el Quincy Jones producerrel dolgozni azon a tíz számon, ami végül felkerült a lemezre.

Martin Scorsese és Michael Jackson

A Bad 25 játékidejének nagy része erre a tíz számra koncentrál, jelentőségüknek megfelelően vesézik ki sorban őket (a Bad című dalra például 20-25 perc jut, míg a Stevie Wonderrel duettben énekelt Just Good Friends-t elintézik annyival, hogy elég béna szám, és nem kellett volna rárakni a lemezre). A beszélő fejes interjúkat maga a rendező készítette, akinek sikerült számtalan érdekes sztorit kihúznia a megszólalókból. Mesélnek a lemez készítésében részt vevő szakemberek és zenészek, a videoklipeken (vagy ahogy Jackson hívta ezeket: rövidfilmek) dolgozó rendezők, koreográfusok és színészek, a lemeztársaság fejesei, Jackson testőre és ügyvédje, valamint pár kurrens popsztár (Justin Bieber, Mariah Carey, Kanye West, stb.), akik rajongói minőségükben szólalnak meg. Ez utóbbiakra nyilván leginkább azért volt szükség, hogy fel lehessen írni a nevüket a plakátra, mert sok tartalommal nem gazdagítják a filmet. A The Roots dobosának még van pár releváns meglátása, de Biebernek és Westnek mindenről saját maga jut eszébe, a Rihanna arcát pépesre verő ostoba fiatalember (Chris Brown) pedig jobban tenné, ha többet nem nyitná ki a száját az életben. Jackson családtagjai feltűnő módon hiányoznak a megszólalók közül, és az is furcsa kicsit, hogy Quincy Jonestól szinte csak archív interjúrészleteket vágnak be.

Spike Lee kifogástalan arányérzékkel szerkesztette meg a filmet, senkit nem hagy túl hosszan beszélni, a bevágott korabeli felvételek (werkfilmek a klipek forgatásáról, nyilatkozatok, híradórészletek, stb.) nagyon izgalmasak, és ami a legfontosabb, hogy minden számból pont annyit hallunk, amennyi indokolt. A Just Good Friends-ből például szinte semennyit, míg a nagyszerű Another Part of Me és a Man in the Mirror teljes egészében lemegy. Jut idő a dalszövegek elemzésére is: megtudjuk kicsoda Dirty Diana és Annie a Smooth Criminal-ben, és eloszlatják azt a félreértést, miszerint a Liberian Girl egy könyvtáros lányról szólna. Mégsem kerek a történet.

Spike Lee Velencében

Hiába rendezte Spike "Az igazság bajnoka" Lee a filmet, a pénzt az a cég (Sony) adta rá, amelyik Jackson lemezeinek a jogtulajdonosa, ennek megfelelően minden megszólalónak kizárólag pozitív dolgok jutnak eszébe a sztárról. Jacksont a film egy kivételes tehetségű, végtelenül ambiciózus, elképesztő munkabírású fiatalemberként jeleníti meg, aki a művészetének minden aspektusát maximálisan kézben tartotta (ennek a legextrémebb példája, amikor egy mazsola-reklámra készülve az énekes azt is eljátssza, hogy milyen arckifejezést vegyenek fel a háttérben megjelenő animált figurák). Sokat hallunk arról, hogy Jackson afroamerikai előadóművészként mennyi erőt és inspirációt adott fekete pályatársainak, de az egyszer sem kerül szóba, hogy vajon miért lúgoztatta ki a bőrét hófehérre, és szabatta át az orrát annyiszor, hogy az végül leesett. Azt pedig pláne nem feszegeti senki, hogy egy felnőtt férfi miért érezte helyénvalónak, hogy idegen kisfiúkat hívjon a házába pizsamapartira.

Ha a Bad 25 végig megmarad az érdekfeszítő nosztalgiázásnál, és tényleg csak a legendás 1987-es albummal foglalkozik, nem is kifogásolnám a kellemetlen ügyek elhallgatását (bár a bőrfehérítés és a plasztikai műtétek sorozata már ebben időszakban elkezdődött), de a film vége felé egyszer csak mindenki elkezdi mondani, hogy három évvel ezelőtt azon az augusztusi napon, hogyan szereztek tudomást Jackson haláláról. Ez a koncepcióból teljesen kilógó epizód ráadásul egy olyan montázzsal végződik, amelyben egyenként elsírják magukat a megszólalók. Kanye West az egyetlen, aki pátosz helyett humorral reagál a kérdésre (azt mondja, hogy az akkori testőre mondta neki, de az egy megbízhatatlan csávó volt, úgyhogy feltételezte, hogy hülyeséget beszél), és a kínos össznépi elérzékenyülésben sem vesz részt.

Michael Jackson

Halála után mintha az a társadalmi konszenzus alakult volna ki Michael Jacksonnal kapcsolatban, hogy ne feszegessük az utóbbi két évtized furcsaságait, inkább koncentráljunk a korábbi 25 évre, amikor még emberi külseje volt és jó zenét csinált. A Bad 25 című dokumentumfilm is csak a szépre emlékezik, de a vállalását teljesíti, és nagyon fogják élvezni azok, akiknek ez az album sokat jelent vagy jelentett egykor.