Útszéli örömök nyomában

2013.03.31. 21:51

A múlt héten mutatták be a mozik az Úton című kultuszregény mozgóképes adaptációját. A könyv egész generációkat vett rá arra, hogy idegen autókba bekéredzkedve induljanak neki az ismeretlennek. A film hatására minket is megszállt Jack Kerouac nyughatatlan szelleme, stoppolás helyett viszont kényelmesebb módját választottuk az utazásnak: összegyűjtöttük a számunkra legemlékezetesebb, Amerikában játszódó road movie-kat. John Cusack az országút szélén talál rá az igazi szerelemre, George Clooneyt szirének térítik el a céljától, Michelle Williams a kutyáját keresi, Johnny Depp pedig golyóval a szívében menekül a Vadnyugat legádázabb gonosztevői elől.

10. Füstjelek (Smoke Signals, 1998)

Amerika mítoszának egyik legfontosabb alkotóeleme a végtelen táj: a horizontig húzódó préri, a fejünk fölé tornyosuló hegyláncok. De mi a helyzet az indiánokkal? Hiába őslakosok, nekik teljesen mást jelentenek ezek az ikonikus tájképek. Egy kontinenst, melyet a fehér ember elvett tőlük, és ahol sokszor nehéz otthon érezniük magukat.

Forrás: [origo]

A Füstjelek-ben két indián szeli át Arizonát, mert egyikük elhunyt édesapjának hamvait kell hazahozniuk. A helyszínek ugyanazok, amelyeket már megannyi road movie-ban láttunk, a nézőpont viszont radikálisan új. Csakis két indiánnak jutna eszébe úgy visszavágni a távolsági busz bunkó utasainak, hogy John Wayne fogairól kezdenek el egy gúnyos dalt kántálni a leghátsó ülésen. A Füstjelek keserédes hangvételű emlékeztető mindannyiunk számára, hogy az indiánok léteznek, és hogy az ő jelenkori Amerikájuk teljesen más világ, mint amelyet a többi road movie bemutat.

+ + +

9. Tuti dolog (The Sure Thing, 1985)

A road movie-k népszerűségének titka abban rejlik, hogy utazni mindenki szeret. Ha pedig összeházasítják ezt a zsánert a tinifilmmel, akkor már tényleg olyan keveréket kapunk, amelyet lehetetlenség nem kedvelni. Átszelni egy kontinenst, és közben az imádott nőről ábrándozni, aki az út végén vár ránk - irigylésre méltó, egyben csalfa állapot. A Tuti dolog főhősével (John Cusack) pontosan ez történik meg. Gib első éves egy New England-i egyetemen, ahol nem találja a helyét, és még a lányoknál sincs szerencséje. A mentőövet egy gimnáziumi osztálytársa dobja. Gibet egy tuti csaj várja Kaliforniában, és a srácnak nem is kell mást tennie, csak a karácsonyi szünetben átugrani a nyugati partra, és máris ágyba viheti a szőke bombázót.

Forrás: [origo]

Persze nekünk, nézőknek szinte már az első perctől nyilvánvaló, hogy valójában ki is a tuti nő a filmben. Hiába visel ronda pulóvereket, még így is hamar kitűnik, hogy Daphne Zuniga sokkal jobb csaj Nicolette Sheridannél, azzal pedig, ahogy a film elején elmeséli, hogy ő elaludt Elvis Presley hálószobájában, mert így próbálja bizonyítani, hogy tud spontánul is élni, rögtön belopta magát a szívünkbe. Alison padtársa Gibnek, és szinte mindenben az ellentéte. Amíg Alison céltudatos, és a tanulás a legfontosabb az életében, addig Gib egy szeretnivaló semmirekellő, aki a szemináriumi dolgozatából is viccet csinál, és a pizzaevés örömeiről ír benne. Ahhoz, hogy egy ilyen valószínűtlen páros összerázódjon, tényleg minimum egy kontinenst átszelő utazás szükségeltetik. A Tuti dolog a Cool-túrá-hoz hasonlóan két külön zsáner sablonjait fésüli össze, viszont elkerüli a harsány túlzásokat, és inkább apró, kedves kalandok segítségével hozza egymáshoz közel Alisont és Gibet.

+ + +

8. A család kicsi kincse (Little Miss Sunshine, 2006)

Mintha csak egy laboratóriumban kísérletezték volna ki, annyira tökéletesen felsorakoztatja az indie-filmek összes jellemző témáját és karaktertípusát A család kicsi kincse. Amikor a rendőr megállítja a család kisbuszát, amelynek beragadt a dudája, és ráadásul még egy hulla is van a csomagtartóban, a használhatatlan életvezetési tanácsokkal házaló apának (Greg Kinnear) ösztönösen annyi szalad ki a száján, hogy mindenki próbáljon meg normálisnak tűnni. Ez persze lehetetlen kérés egy olyan családtól, ahol a nagyapa (Alan Arkin) öregkorára való tekintettel elkezdett drogozni, a tizenéves fiú (Paul Dano) Nietzsche hatására némasági fogadalmat tett, a nagybácsi (Steve Carell) pedig az Egyesült Államok első számú Proust-szakértője, aki mellesleg nemrég öngyilkos akart lenni. Jól sakkozott a forgatókönyvíró, amikor arra gondolt, hogy egy ilyen nyűgös társaságot csak egy nagy közös utazás tud összerántani.

Forrás: [origo]

Az ok az utazásra pedig egy gyermekszépségverseny döntője, ahová a család legkisebb tagja, Olive (Abigail Breslin) is bejutott. A megmérettetés aztán persze nem várt tanulsággal zárul az egész család számára: sokkal nagyobb őrültségek folynak a világban, mint amiket addig egymás szemére hánytak. Ellenállhatatlan humor, szívderítő üzenet, szeszélyeikkel együtt is szimpatikus karakterek - amikor az ember ezt a filmet megnézi, mindig boldogabb lesz egy kicsit.

+ + +

7. Wendy és Lucy (Wendy and Lucy, 2008)

A műfaji előzmények ismeretében egy road movie-tól joggal várható el, hogy az állandó mozgás állapotában örökítse meg a főhőst. A Wendy és Lucy azonban fityiszt mutat a nézői elvárásoknak, és az utazás olyan árnyoldalát mutatja be, amelyről a filmek általában nagyvonalúan elfeledkeznek. Mi van akkor, ha elakad az ember, és nem tud továbbmenni? Ráadásul még a pénze is fogytán van. Wendy (Michelle Williams) munka reményében Alaszka felé tart, amikor a kocsija egy unalmas oregoni kisváros utcáján lerobban. Tipikusan olyan ingerszegény település, ahonnan, aki csak teheti, továbbáll. A bajt tovább tetézi, hogy Wendy kutyája, Lucy is eltűnik. Igen, a cím is becsapós, ez nem egy újabb Thelma és Louise, ebben a filmben már csak egy kutya társasága választja el a főszereplőt a teljes magánytól.

Forrás: [origo]

A film az elveszettség és a kiszolgáltatottság érzését mutatja be minimalista stílusban. Nincsenek filmszerű események vagy fordulatok, csupán Wendyt látjuk, ahogy megágyaz magának a kocsijában vagy az erdőben, egyezkedik az autószerelővel, vagy a bevásárlóközpont biztonsági őrétől kölcsönkapott telefonon hívja a sintértelepet, hogy megvan-e már Lucy. És mégis ez az egész lebilincselően érdekes, mert egy olyan ember valóságszagú küzdelmét látjuk, aki nem hajlandó feladni.

+ + +

6. Éjszakai rohanás (Midnight Run, 1988)

A 48 órá-hoz és Az utolsó cserkész-hez hasonlóan ebben a filmben is két nagyon különböző mentalitású és kezdetben egymást kifejezetten nem szívelő embert párosít össze a forgatókönyv, hogy aztán kétórányi lövöldözés, autós üldözés és ideges szóváltás után arra jöjjenek rá, hogy ők akár még barátok is lehetnének. Az Éjszakai rohanás New Yorkban kezdődik, hogy aztán pár nap múlva, féltucatnyi előre nem tervezett megálló után, Los Angelesben érjen végett. Jack Walsh (Robert De Niro) valaha zsaru volt, most fejvadászként dolgozik, és szökésben lévő bűnözőket kutat fel pénzdíjért cserébe. Egyáltalán nem veszélytelen munka, de amikor Jonathan Mardukast (Charles Grodin) próbálja határidőre eljuttatni a bíróságra, a szokásosnál is nagyobb kalamajkába keveredik. Mardukas tudtán kívül egy maffiózónak dolgozott könyvelőként, és mikor ez a tudomására jutott, leemelt 15 millió dollárt a főnöke számlájáról, és a nagy részét jótékony célokra adományozta. Nem csoda hát, hogy Walshon kívül az FBI és a maffia is mindent megtesz, hogy a bujkáló férfi nyomára bukkanjon.

Forrás: [origo]

Az akciókra sem lehet panasz, de ami miatt az Éjszakai rohanás kiérdemelte a listás helyezést, az Robert De Niro és Charles Grodin csodás párosa. Páratlan érzékkel tudnak egymás agyára menni: Mardukas ügyes kis trükkökkel próbál szabadulni, de mivel érdeklődő és jóravaló ember, arra is fordít energiát, hogy emberi párbeszédet folytasson fogvatartójával, amivel persze csak még jobban felidegesíti Walsh-t.

5. Ó, testvér, merre visz az utad? (O Brother, Where Art Thou?, 2000)

A Coen testvérek egy kevés filmből álló, ám annál dicsőbb múltú amerikai filmes hagyományt értelmeztek újra az Ó, testvér, merre visz az utad? című remekművükkel: a gazdasági világválság sújtotta Egyesült Államokban játszódó road movie-két. Az Érik a gyümölcs című John Ford-klasszikusban Henry Fondáék maguk mögött hagyják a nyomorgó Oklahomát egy jobb élet reményében, a végtelenül bájos Papírhold-ban pedig Ryan O'Neal és a lánya bibliaárusnak adva ki magát veri át a gyászoló özvegyeket. Ami csak eszünkbe juthat a korszakról és az amerikai Délről, azt humoros formában mind bele is passzírozták a filmbe Coenék: bankrablás, Ku-Klux-Klan, lincselés, overallos farmerek, keresztelés a folyóban és töménytelen blues, country, bluegrass zene. Az Ó, testvér, merre visz az utad?-ban minimum három filmre elegendő bravúros ötlet és hihetetlen történés van: az egyik percben még Babyface Nelsonnal rabolnak bankot a főszereplők, hogy aztán nem sokkal később a folyóban ruhát mosó szirének varázsolják el őket énekükkel.

Forrás: [origo]

A Coen testvérpár egyik védjegye a parádésan megírt, felejthetetlen karakterek sora. Ebben a filmükben aztán végképp szabadjára engedték a fantáziájukat. A legutolsó mellékszereplőnek is elég egy-két rövid jelenet, hogy örökre megjegyezzük, legyen szó akár a szótlan rendőrről, akinek a napszemüvegén a pokol lángjai tükröződnek, akár a vak rádiósról. A három főszereplő is ugyanúgy telitalálat: George Clooney szünet nélkül okoskodik, és csakis Dapper Dan márkájú hajfixálóval hajlandó belőni a séróját, John Turturro pedig Tim Blake Nelsonnal versenyez, hogy melyikük tudja együgyűbbre venni a figurát. Végül Nelson nyer, de könnyű dolga van, mivel a szerepe szerint képes elhinni egy varangyos békáról, hogy az igazából a rabtársa. A válogatásunkban szereplő filmek közül messze ez a legőrültebb utazás.

+ + +

4. Two-Lane Blacktop (1971)

A hippikorszak allegorikus road movie-jai közül kétségkívül a Szelíd motorosok a legismertebb, azonban a néhol túlzott erővel sulykolt üzenet miatt a fénye némileg megkopott azóta. A Two-Lane Blacktop zsenialitásán azonban nem fog az idő. Ugyanaz a korszakra oly jellemző szabadságvágy és radikális útkeresés tükröződik ebből a filmből is, mint Peter Fonda rendezői bemutatkozásából, viszont mindez csak elenyésző mértékű romantikával van tálalva. A Two-Lane Blacktop többek között azért is kiváló kordokumentum, mivel szinte teljes egészében a legendás 66-os úton vették fel.

Forrás: [origo]

Két autómániás srác (Dennis Wilson és James Taylor) és egy hozzájuk csapódó hippilány (Laurie Bird) a film főszereplői, akik úgy tartják el magukat, hogy jobbára illegális autóversenyeken vesznek részt. Egy Porschét vezető férfival (Warren Oates) versenyeznek az Államokon át egészen Washingtonig. Aki azonban a Halálos iram-ban tapasztalt izgalmakra vágyik, csalódni fog. A Two-Lane Blacktop a hangulatra megy rá, hogy milyen érzés is az, amikor az autón kívül nem számít más, a napok összefolynak, és csak megyünk előre az úton. Ez a film gyönyörű bizonyítéka annak, hogy a monotonitás nem szükségszerűen unalmas: tud hipnotikus erejű is lenni.

+ + +

3. Halott ember (Dead Man, 1995)

A westernfilmeket viszonylag ritkán szokás road movie-ként értelmezni, pedig a zsáner jellemző motívuma az örökös vándorlás. Az üldözők-ben például John Wayne hosszú éveken át próbál az indiánok által elrabolt unokahúga nyomára lelni. És hiába hozza haza a lányt a film végén, számára nincs megnyugvás a családi tűzhelynél, mennie kell tovább. A western és a road-movie legtökéletesebb fúziója azonban nem John Ford, hanem Jim Jarmusch nevéhez fűződik. A szürreális színezetű Halott ember egy esetlen könyvelő (Johnny Depp) Keletről Nyugatra tartó szimbolikus utazását meséli el. Gyönyörűen leköveti a film az Egyesült Államok természeti viszonyainak változását: ahogy egyre közelebb ér a főhős a Csendes-óceánhoz, vagyis a megváltást jelentő halálhoz, úgy válik egyre dúsabbá a növényzet.

Forrás: [origo]

A Halott ember fanyar humora egyértelműen jelzi, hogy Jarmusch-filmet nézünk. Machine városának iparmágnása (Robert Mitchum) az irodája sarkában álló kitömött medvéhez beszél. A Vadnyugat három legádázabb fejvadásza azzal múlatja az időt, hogy elő-előrántják a pisztolyukat, tesztelve a másik gyorsaságát. Iggy Pop pedig női ruhában kevergeti a babot a tábortűznél. Még senki sem mesélte el a Vadnyugat halálát ilyen abszurd lázálomba illő módon, mint Jim Jarmusch.

+ + +

2. Sivár vidék (Badlands, 1973)

A rendezőgéniusz Terrence Malick első nagyjátékfilmje egy westernkörnyezetbe ágyazott, lírai szépségű road movie volt. A Sivár vidék két magának való és beilleszkedni képtelen ember története, akik ideig-óráig egymás mellett vélik megtalálni a boldogságukat, de aztán a kapcsolatuk tragédiák sorozatába és csalódásba torkollik. A road movie-k szabálykönyve szerint az utazás mindig lelki gyarapodással jár. Az együtt legyőzött nehézségek, a közösen átélt kalandok közelebb viszik az utazókat egymáshoz, és közelebb kerülnek önmaguk és környezetük megértéséhez. Kit (Martin Sheen) és Holly (Sissy Spacek) hullákkal szegélyezett útja viszont épp az ellenkező irányba visz. Kit James Deant utánozza, és flegma macsószerepet erőltet magára, amelytől nem tud, és nem is akar szabadulni. Holly csak sodródik az árral, és nem fogja fel tetteik szörnyű súlyát. Utazásuk céltalan, hiszen nem tudják, hogy mit akarnak. Ahogy haladnak egyre beljebb a kietlen pusztába, úgy válik egyre értelmetlenebbé az útjuk.

Forrás: [origo]

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének felhőtlenül boldog pillanatai a menekülő szerelmespárnak. Éjszaka van, ülnek a kocsiban, Kit vezet, csak a két fénycsóva lobog előttük, és semmi más. A rádióban felcsendül Nat King Cole dala, az A Blossom Fell. Vágás. Összebújva táncolnak, a sötétben nem látszik, hol is vannak, lehetnének bárhol, eltűnt mögülük a préri, és mindaz a keserűség, amit magukban hordoztak. Megszabadulva a tehertől, Kit nem bújik a felvett pózai mögé, lehámlik róla a kényszeres cowboyattitűd, és valami tényleg szívből jövőt igyekszik mondani: "Ha így tudnék énekelni, ha el tudnám énekelni azt, amit érzek... az sláger lenne."

+ + +

1. The Straight Story - Igaz történet (The Straight Story, 1999)

Az Igaz történet egy amerikai öregember hosszú és keserves útját meséli el, a testvéréhez utazik, akivel már több, mint tizenöt éve nem beszélt. Alvin Straight, miután tudomást szerez arról, hogy a testvérét szélütés érte, arra a nehéz elhatározásra jut, hogy sutba vágja a régi sérelmeket, és elindul meglátogatni őt. Jogosítványát azonban bevonták a gyengülő látása miatt, rossz csípője miatt pedig csak két bottal tud járni. Más lehetőség híján utánfutót csatol a fűnyírója után, és azzal indul útnak Iowából a wisconsini Mount Zionba. Az ilyen módon leküzdött távolság 214 mérföld, időben kifejezve pedig hat hét.

Forrás: [origo]

A Twin Peaks, de főleg a Lost Highway - Útvesztőben után David Lynch mindenkit meglepett, amikor egy olyan egyszerű és könnyedén értelmezhető filmmel állt elő, mint az Igaz történet. Látva azonban, hogy mennyire mesteri módon kerülte el a giccset, csak örülhetünk annak, hogy a bűn világából kiszakadva ezúttal csodálatosan szép és megható történetet mesélt el nekünk. Lehántotta az összes feleslegesen rárakódott réteget az amerikai Nyugat mítoszáról, hogy ismét elénk tárhassa annak lényegét: az ember küzdelmét a tájjal, az önként vállalt vándorlást, abban a reményben, hogy a célt elérve jobb ember válik belőle.