7 vérfagyasztó nap: idegek harca egy túszdrámában

2018.05.11. 16:14

Ha egy rendező, aki korábban akciófilmeket rendezett minden idők egyik legsikeresebb túszszabadítási akcióját választja témának, akkor joggal számít arra mindenki, hogy a film nagy része magát az ostromot fogja bemutatni. José Padilha filmje ehelyett az idegőrlő játszmákról szól, és minden szereplő motivációját, ha úgy tetszik, igazságát megismerhetjük.

A Vörös Hadsereg Frakció vagy a Vörös Brigádok már csak történelem. Megszűnt az IRA és az ETA. A palesztin terroristák leszoktak róla, hogy Európa területén kövessenek el akciókat. Rövid időre megvolt az az illúzió, hogy Európában vége a terrorizmusnak, egyszerűen nincsen olyan mentálisan sérült ember, aki ártatlan civilek haláláról képzeli azt, hogy zavaros eszméi ügyét szolgálhatják. Erre nyakunkba kaptuk a szélsőséges iszlamistákat. Csak Franciaországban a titkosszolgálatok tizenkétezer radikalizálódott személyről tudnak, a kapacitásaik a legszükségesebb óvintézkedésekre sem elegendőek.

Forrás: AFP/Collection Christophel

Szóval egyáltalán nem „történelmi film" a 7 vérfagyasztó nap, mert éppen a terrorizmus pszichológiájáról szól. 1975-ben Carlos, a Sakál úgy lett a terroristák „sztárja", hogy viszonylag jól jött ki egy túszejtési akcióból, bár ő sem érte el, amit akart. A modern történelem többi túszejtése tulajdonképpen öngyilkos küldetés volt, a hatóságok kisebb-nagyobb járulékos veszteségek árán likvidálták a terroristákat. Az olcsó és hatékony gázolásos merényletek megakadályozására már felkészült Európa. Egyáltalán nem vészmadárkodás arra számítani, hogy a sajtót napokig uraló, majd vérfürdővel végződő túszdrámák korszaka jöhet el nemsokára. Nyilván számít a szakértelem, de minden túszejtés végkimenetele nagyban múlik a szerencsén is. 2002-ben, egy moszkvai színházban például szörnyű tragédia történt. 1997-ben a perui japán nagykövetségen bravúrosan sikerült a szabadító akció. Hogy az 1976-os ugandai eseményeket valójában hogyan kell értékelni, arról a mai napig megoszlanak a szakértői vélemények. Vannak, akik a kiváló stratégiának tulajdonítják a sikert. Mások viszont úgy látják, hogy felelőtlen hazárdjáték volt az egész, amelyben az izraeli különleges erőknek igen nagy szerencséjük volt. 

Forrás: AFP/Collection Christophel

José Padilha brazil rendező az Elit halálosztók-kal és annak folytatásával hívta fel magára a figyelmet. Hollywoodban készített egy Robotzsaru-remake-et, majd a Narcos című sorozaton dolgozott. Minden előzetes várakozás ellenére nem akciófilmet készített a túszdrámáról. Félrevezető a magyar cím is, ez a hét nap idegőrlő volt inkább mindenkinek. Mindjárt ott kezdődik a film, hogy a gépeltérítők előveszik a fegyverüket, nincsen bevezetés, előkészítés. Az előzményekről rövid flashback jelenetekből értesülünk. José Padilha magára vállalja, hogy 107 percen keresztül végig fenntartsa a feszültséget, miközben ennek az időnek a nagy részében vagy azt látjuk, hogy egy lepusztult afrikai reptéren várakoznak a túszok és a terroristák, vagy azt, hogy az izraeli kormány tagjai gondterhelten cigarettáznak. José Padilha állandó operatőre, Lula Carvalho mindent megtesz, hogy a képi világ változatos legyen. Ravasz beállítások, váratlanul bevágott közelik. Kézikamerával, steadycammel lekövetett mozgások. Sok archív felvétel, néhol bravúrosan „beledolgozva" a film szövetébe.

 

Forrás: AFP/Collection Christophel

Ami azonban igazán fenntartja végig a feszültséget, az a pszichológia. Történelmileg valós főszereplők és fiktív mellékszereplők minden pillanatban azon őrlődnek, hogy mit kellene tenniük, vagy ha már megtették, akkor azon, hogy helyesen döntöttek-e. Ez elégnek bizonyul arra, hogy „elvigye" a filmet. Felsejlik a hidegháború hisztérikus, mániákus légköre is, amelyben mindenki minden lépését egy globális társasjáték részének tekinti. Erről se gondoljuk, hogy már „történelem". Összeszámolni is nehéz, hogy hány állam van jelen közvetlenül vagy közvetve a szíriai polgárháborúban. A földdel tesznek egyenlővé egy országot anélkül, hogy elsősorban Szíriával kapcsolatban lenne valamilyen céljuk, hanem csak pozícionálni akarják magukat a globális politikában.

Forrás: AFP/Collection Christophel

1976 júniusában két palesztin és két német, szélsőbaloldali terrorista eltérített egy francia gépet. 94 izraeli kötődésű túszt tartottak fogva, a többieket elengedték, a gép 12 tagú francia személyzete kötelességtudatból maradt a túszokkal. A túszejtők 53 bebörtönzött palesztin terrorista szabadon bocsátását követelték. Soha, senkinek nem sikerült még ilyen akció a 20. század történelmében, hogy túszokért cserébe börtönben lévőket adjanak át. Nem is lehet érteni, hogy mégis mire számít az, aki egy ilyen projektbe belekezd. Bár ennek az 1976-os túszejtésnek volt egy különlegessége, nem a szokásos volt a felállás: valahol elbarikádozva a túszejtők és körbeveszik őket az ostromlók. Idi Amin 1971 és 1979 között volt Uganda ura. Működött a hidegháborús logika, azért voltak külföldi támogatói, mert a szovjetek emberének hatalmát döntötte meg. Csakhogy kezdett egyre kínosabbá válni minden szövetségesének, mert Idi Amin a 20. század egyik legőrültebb diktátora volt (pedig elég komoly a felhozatal). Tetteiről szól Az utolsó skót király című film, aminek főszerepéért Forest Whitaker 2007-ben Oscar-díjat kapott. Idi Amin szerette volna a nagypolitikában erősíteni a pozícióit, ezért befogadta az eltérített gépet, tehát nem négy terrorista őrizte a túszokat, hanem a komplett ugandai hadsereg. Izraeltől négyezer kilométerre kellett észrevétlenül eljuttatni a különleges katonai egységet, és egy sikeres ostrom után minél gyorsabban eliszkolni Ugandából.

Forrás: AFP/Collection Christophel

Jichák Rabin és Simon Peresz Jasszer Arafattal együtt kapott Nobel-békedíjat 1994-ben. Egyébként Rabin és Peresz egész életükben politikai riválisai voltak egymásnak. Mindketten katonából lettek politikusok, ezért szakszerűen meg tudták ítélni, hogy az akciónak milyen kedvezőtlenek az esélyei, viszont az még rosszabb lett volna, ha Izrael gyengének mutatkozik, és semmit sem tesz állampolgárai életéért. 1976-ban Jichák Rabin miniszterelnök, Simon Peresz védelmi miniszter volt. Peresz igyekezett a lehető legjobb tervet kidolgozni, és úgy manőverezni, hogy a siker az ő dicsősége legyen, az esetleges kudarcba pedig Rabin belebukjon. Eddie Marsan intrikust játszik, Simon Peresszel a dramaturgia kedvéért történelmileg kicsit igazságtalan a film. Lior Ashkenazi egy kiváló izraeli színész, ezt már a magyar mozikban nemrég játszott Foxtrott című filmben is bizonyította. Mint Rabin szuggesztív jelenléttel, széles eszköztárral jelenít meg egy felelős államférfit, aki nem bizonytalan, hanem vívódik.

Forrás: AFP/Collection Christophel

Sok mellékszereplővel dolgozik a film és jól mozgatja őket. A különböző kultúrájú, eltérő véleményű emberek sűrűn kerülnek egymással szembe rövid párbeszédek erejéig. Az izraeli–palesztin konfliktus ábrázolása mindig ingoványos terület. José Padilha dekára kimér mindent, az esetleges állásfoglalásnak még az árnyéka sem vetül rá. Az erős dramaturgia egyetlen gyenge pontja, hogy az elején még úgy indul a film, mintha a két német szélsőbalos, feladatára alkalmatlannak bizonyuló terroristatanonc lenne központi szerepben, de aztán teljesen elsúlytalanodnak. Daniel Brühl figurájáról annyi derül ki, hogy egy lúzernek érzi magát, és bizonyítani szeretne. Rosamund Pike elejtett mondatából meg arra lehet következtetni, hogy hibáztatja magát Ulrike Meinhof elfogásáért és vezekelni akar. Annak a bizarr ideológiája, hogy a hetvenes években szélsőbalos németek és szélsőséges palesztinok hogyan és miért voltak szövetségesek, nem kerül kibontásra.

Van viszont a filmben egy dramaturgiai telitalálat, egy igazi nagy ötlet. Az akciófilmrendezőtől azt várnánk, hogy a végső ostromnál majd jól kiéli magát. Nem így történik, hanem a harc jelenetei sűrű egymásutánban váltják egymást egy modern táncszínházi előadás részleteivel. Brutálisan erős a hatása. A kommandó egyik katonájának a barátnője táncosnő, többször látjuk próbálni. A kommandósok pedig az épület felépített másán gyakorolnak. Egyszerre jön el mindkettőjüknek a „premier" időpontja. A világhírű, izraeli Batsheva Táncegyüttes már önállóan is létező produkciója került be a filmbe. Itt lehet megnézni, hét és fél perc. Ohad Naharin 1990 óta vezeti nagy sikerrel a Batshevát, az ő koreográfiáját összevágni az ostrommal unikális rendezői teljesítmény. Egyrészt a harc is művészi koreográfiává lényegül át, másrészt ez így hatásosabb, mint egy vaktöltények ezreit elpufogtató filmes tűzharc.