Bergendy Péter: A kísértetfilmektől a mai napig meg tudok ijedni

Vágólapra másolva!

Egy fiatal fényképész a vidéki Magyarországot járja a spanyolnátha-járvány idején és azzal keresi a kenyerét, hogy olyan portrékat készít, amelyeken a családtagok még egyszer utoljára beöltöztetik az elhunyt szerettüket, hogy egy utolsó felvételen megörökítsék. A fotográfus egy apró faluban érkezve egyre különösebb jelenségeknek lesz szemtanúja és kiderül: az apró közösséget szellemek tartják rettegésben. A múlt héten mozikban bemutatott Post Mortem az első egész estés magyar horrorfilm és ebből kifolyólag különleges kihívásokat jelentett az alkotók számára, hazánk jövő évi Oscar-nevezettjét azonban szerte a világon lelkesen fogadták a rangos filmfesztiválok. Bergendy Péter rendezővel egyebek mellett a műfaj felemás hazai megítéléséről beszélgettünk a szakmán belül, de szóba került az is, hogy miként alakult ki a horrorok iránti rajongása és hogyan hasznosította rendezőként a pszichológia diplomáját, illetve arról is kérdeztük, utálatos feladat-e reklámokat forgatni.

Német Dániel

Vágólapra másolva!

horror Bergendy Péter oscar Post Mortem

Mi volt az első élménye a horrorfilmekkel kapcsolatban?

Gyerekkoromban szerencsés módon lehetőségem volt megnézni Super 8-as verzióban olyan klasszikusokat, mint Az ördögűző vagy az Ómen. Akkoriban rövidített verzióban terjedtek ezek a filmek, csak nagyon nehezen lehetett hozzájuk jutni, mert a horror burzsoá műfajnak számított, nem is mutattak be szinte egyet sem a mozikban. És persze kiskamaszként annál jobban érdekeltek, a rajongásom pedig a későbbiekben sem csappant: az egyetemen pszichológiát hallgattam és a szakdolgozatomat a zsáner lélektanáról, szimbólumrendszeréről írtam és arról, miért is szeretjük annyira.

Bergendy Péter Fotó: Hirling Bálint - Origo

És milyen megállapításokra jutott?

Azt gondolom, hogy a horror a tudattalan művészete. A traumák és az elfojtott emlékek jelennek meg benne olyan ősi szimbólumok és archetípusok mentén, amelyeket tudattalanul mindannyian ismerünk. És persze visszatérően felveti az elmúlás és a halál utáni élet kérdését, miként a Post Mortem is teszi.

És a pszichológia diploma megszerzése után végül nem is praktizált?

Nem, már az egyetemi éveim alatt is a filmkészítés érdekelt, viszont remekül hasznosítom az ott megszerzett tapasztalataimat a munkámban. A pszichológia kezdetben azért vonzott, mert mindig is szerettem a történelmet és a biológiát, illetve izgattak az emberi lélek rejtelmei és ezekben a tudományterületben ezek mind egyesültek. De hamar rájöttem, hogy a film nyelvén még inkább egyesíteni tudom az érdeklődési köreimet, jelentkeztem is a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakára, de ostoba módon előhozakodtam azzal a felvételin, hogy nagyon szeretem horrorokat. Erre azt tanácsolták, hogy inkább maradjak a pszichológiánál. Nem maradtam.

Viszont a pályáját nem horrorral kezdte, hanem az Állítsátok meg Terézanyut! című vígjátékkal, majd a történelmi krimi műfajába tartozó A vizsgá-val folytatta...

Igen, nagyon szeretem a nagyközönséget megcélzó produkciókat, ugyanakkor annak ellenére, hogy A vizsgá.t vagy az azt követő Trezort nem a művészmozikba szántuk, fontos volt, hogy oktató jelleggel is bírjanak és fontos üzeneteket fogalmazzunk meg. Az utóbbi két film az 1956-os időszak kevésbé ismert oldalát mutatta be, de az akciójelenetekkel és a feszültségkeltéssel igyekeztük a történelmi korszakra ráirányítani a fiatalabb generáció figyelmét is.

Emellett számos reklámot is készített. Rendezőként ez valóban olyan utálatos munka, mint ahogyan azt Reisz Gábor Rossz versek című vígjátékában láthatjuk?

Nem, mindig kifejezetten tanulságos és emberpróbáló feladatként viszonyultam hozzá, hiszen harminc másodperc alatt kell elmondani egy történetet úgy, hogy közben érzelmeket váltsunk ki a nézőből. Ráadásul olyan technológiával és költségvetéssel dolgozhatunk, amellyel itthon máskülönben nem lenne lehetőségünk, így rengeteg alkalmat biztosít a kísérletezésre. Nem véletlen, hogy Ridley Scott is sokáig reklámokat készített és csak élete delén kezdett el játékfilmeket forgatni.

A Post Mortem című filmjén közel tíz éve dolgozik. Mi jelentette a történet első szikráját?

Vicces, mert ez is egy reklámfilmhez kapcsolódik. Éppen a szentendrei skanzenben forgattunk, amikor kiderült, hogy a szabadtéri múzeum télvíz idején zárva tart. És éreztük, hogy milyen hangulatos helyszín, ráadásul fél éven keresztül zavartalanul dolgozhatnánk ott, így állandó alkotótársammal, Hellebrandt Gáborral elkezdtünk történeteken ötletelni. És mindig is megmozgatták a fantáziámat a post mortem fotók, azaz azok a fényképek, amelyeken a családtagok még egyszer utoljára beöltöztetik az elhunyt szerettüket, hogy egy utolsó felvételen megörökítsék. A kísértetfilm pedig egyébként is az egyetlen alműfaj a horroron belül, amitől a mai napig félni tudok, így született meg a forgatókönyv alapja. Aztán, amikor a korábbi Magyar Nemzeti Filmalapnál jelentkeztünk a tervünkkel egy közönségfilm pályázaton, nagy meglepetésünkre támogatták az ötletet.

Post Mortem Forrás: Attila Szvacsek/© Szupermodern Stúdió/Attila Szvacsek

Jelenleg is érezhető a szakmában idegenkedés a horrorfilmekkel kapcsolatban?

Igen, sokan még mindig egy káros, elítélendő műfajként tekintenek rá. Amikor megkaptuk a támogatást a forgatókönyv fejlesztésére, voltak, akik azt mondták a döntőbizottságban, Magyarországon nem lenne szabad adófizetők pénzéből horrort készíteni. Aztán ahogyan fejlődött a szkript, sikerült meggyőzni őket, hogy egy olyan művön dolgozunk, amely méltóképpen képviseli majd hazánkat szerte a világban.

De nem volt könnyű elhessegetni az előítéleteket, mindez valószínűleg a posztszocialista múltunknak köszönhető

. A második világháború után egészen a rendszerváltásig csak elvétve mutattak be horrorokat. A Psycho-t például vetítették, de hamar levették a műsorról, mert megijedtek, milyen hatást gyakorolhat. És még a nyolcvanas évek végén sem volt sokkal jobb a helyzet: 1989-ben mutatták be az 1973-as Az ördögűző-t, én voltam a film sajtóanyagának összeállítója, és emlékszem, mennyire aggódott a forgalmazó, hogy botrány lesz belőle, noha nem csupán egy kiváló horrorról, hanem egy filmtörténeti jelentőségi műről van szó.

Gondolom, annál jobban meglepődött, amikor a Nemzeti Filmintézet a Post Mortemet nevezte a jövő évi Oscarra és nem például a Természetes fény-t, ami a második világháborús tematikáját tekintve a papírformát jelentette volna.

Nagyon örültem, hogy mi képviselhetjük az országot, mert bár a társadalmilag és politikailag érzékeny témákát fogadják általában kedvezően ebben a nemzetközi film kategóriában az Oscaron, de a Post Mortem-nek is vannak hasonló rétegei. Hiszen egyrészt 1919-ben játszódik, a spanyolnátha idején, másrészt az első világháború utáni időszakban, amely a magyar történelem egyik legsúlyosabb traumája, és mindezt allegóriák és szimbólumok mentén közelítjük meg. És azt gondolom, nem feltétlenül helyes, hogy mindig művészfilmeket küldünk, hiszen a zsűritagok jelentős részét nem érdekli, hogy az adott film korábban mely fesztiválokon nyert díjakat, vannak, akik azt sem tudják, hol van pontosan Berlin, ehelyett azt nézik, hogy jó-e az adott film vagy sem, és nem azt, mennyire mély a mondanivalója.

A horrorok egyébként is fehér hollónak számítanak az Oscaron, hiszen olcsó műfajról van szó, amellyel ezáltal nagyot lehet kaszálni, így a producerek nem is törekszenek arra, hogy minél több nemzetközi megmérettetésen vegyen részt a filmjük, mert azok nem befolyásolják a bevételüket.

Számunkra azonban szükségünk van az efféle hírverésre, hiszen magyar alkotásként nehezebb felkelteni a külföldi nézők figyelmét. És a fesztiváloknak köszönhetően rengeteg megkeresés érkezett, szerte Európában, de Dél- és Észak-Amerikában és Ázsiában is vetíteni fogját a Post Mortem-et.

És a külföldi fesztiválokon melyek voltak a legváratlanabb reakciók a filmmel kapcsolatban?

Érdekes volt, hogy azokban az országokban, amelyeket súlyosabban érintett a koronavírus – így az olaszoknál is –, sokkal jobban érdeklődtek a film iránt, hiszen meglátták a párhuzamot a jelenlegi pandémia és a spanyolnátha idején játszódó sztori között. És szintén meglepett, hogy a spanyol bemutató után egy kritikusok részletes tanulmányt írt a Post Mortem-ről, elhelyezve az európai horrorfilmes térképén, olyan összefüggéseket feltárva, amelyek még nekem is újdonságot jelentettek.

És megkülönböztetett kihívást jelentett Magyarországon olyan filmet készíteni, amelynek lényegében nincs műfaji előképe?

Természetesen és nem csak azért, mert egy angolszász zsánert kellett úgy magyar miliőbe helyezni, hogy természetesnek hasson, hanem azért is, mert például Amerikában külön horrorokra szakosodott stábtagok dolgoznak ezeken a filmeken, olyan szakemberek, akik ismerik a műfaj minden csínját-bínját. Nekünk azonban ki kellett találnunk például, hogyan valósítsuk meg a különböző neszeket és azt is, miként szólaljanak meg a kísértetek. Számtalan állatfaj hangjával kísérleteztünk, mások mellett orángutánnal, tevével, kölyökmedvével vagy éppen rozmárral, ezeket ötvöztük az emberi hang mélyregiszterével, hogy elérjük a kellő összhatást.

Általánosságban mi a véleménye a kortárs horrorfilmekről? Gondolok főként arra az ezredforduló utáni franchise-rendszerre, amely a nagyközönséget megszólító darabok éppen úgy univerzumépítésben és végtelenségig folytatható sorozatokban gondolkodik, mint a képregényadaptációk esetében...

Jól jellemzi a tömeggyártást, hogy mint említettem, 2012-ben vágtunk bele a Post Mortem-be, ezzel szemben Amerikában 2013-ben debütált a hasonló tematikájú Démonok között, amely azóta nagyjából tíz folytatást is megélt, míg mi egyetlen filmet készítettünk ugyanennyi idő alatt. Alapvetően nem tartom ördögtől valónak a franchise-rendszert, amennyiben kitűnő alkotások születnek, de sajnos nem ez a tapasztalat: nem érdeke a stúdiónak, hogy kimagasló darabokat készítsenek, ha egy hangzatos címmel önmagában nagy bevételt lehet termelni, inkább a költséghatékonyságra törekednek és az újabb és újabb részeknél már az sem szempont, hogy egy tehetséges rendezővel forgassanak vagy kiváló forgatókönyvből dolgozzanak.

Az sem tetszik, hogy a mai divatos horrorok a gyors tempóra törekszenek a fiatalok elvárásaihoz igazodva, így azonban nem lehet feszültséget építeni.

A Post Mortem ebből a szempontból egy kifejezetten régimódi alkotás, a film első harmada egy lassú felvezetés és csak a végén taposunk rá a gázpedálra, amikor már nem a félelemgerjesztés a célunk, hanem a szórakoztatás. Azt szerettük volna, hogy aki szereti a horrort, az őszinte vigyorral nézze végig a finálét.

A befejezés egy esetleges folytatás lehetőségét is felveti. Szívesen elkészítené a második részt?

A Toronto After Dark Filmfesztiválon kapott tíz díjunk egyikének az a neve, hogy ,,A film, aminek látni akarjuk a folytatását". Ha a magyar közönség is hasonlóképpen fogadja, akkor örömmel készítenék második részt, sőt, már a forgatókönyv fejlesztése alatt is számtalan ötletünk felmerült, amelyeket bár ki kellett hagynunk, mert nem fértek bele a koncepcióba, félretettük őket, mert egy esetleges folytatásba jól illeszkednének. És konkrét elképzelésem is vannak: a történet folytatódhatna 1920-ban, egy vidéki városban, ahol már vannak villamosok és ezúttal a szeánszok világát mutatnánk be. Szóval csakis a nézőkön és a döntéshozókon múlik, hogy elkészül-e.