Hurrá, nyaral

Itt van újra az öltönyös ufó, Mr. Bean, de valahogy nem ő a legviccesebb a saját búcsú-filmjében. Sok a fáradt poén, kevés a jó pillanat. Kevés a klasszikus Rowan Atkinsonból.

Mr. Bean, a gumiarcú, gülüszemű lény, akinek az alsó ajka az idő hetven százalékában nyáltól fénylik, a teste pedig képtelen, saját ritmusban rezeg, tíz év után újra csinált egy egész estés filmet. A Mr. Bean nyaral-ban Bean egy videókamerával a kezében elutazik a francia Riviérára és közben sorra megtalálják a gegek. Két mellékszereplő van - egy orosz rendező tíz-tizenkét éves fia és egy fiatal francia színésznő, aki azt reméli, hogy a sok reklám után most végre felfigyelnek rá: kis szerepet kapott egy öntelt amerikai rendező (Willem Dafoe) filmjében, ami történetesen a cannes-i filmfesztivál nyitófilmje. Mindhárman tehát Cannes-ba igyekeznek: Bean a strandra, a lány a premierre, az orosz gyerek az apjához, aki a cannes-i zsűri tagja, és aki Bean hibájából maradt le a vonatról, amivel a fiával utaztak volna együtt a fesztiválra.

Road movie a Mr. Bean nyaral, ilyen-olyan poénokkal. Mert ritka egyenetlen film ez: vannak jó poénok, de vannak elviselhetetlenül unalmas, hosszúra nyúlt, fáradtan cammogó poénok is. Erre persze lehet azt mondani, hogy a humor rendkívül szubjektív valami, de ha egy gyerek egy padon ülve utánozza Rowan Atkinson mozdulatait, mondjuk azt, ahogy az megvakarja az arcát vagy átveti az egyik lábátt a másikon, azon arcizmom se rezdül. Akkor se csapkodom a térdem, ha Bean egy buszjegyet kerget, amit a földön mindig arrébb fúj a szél, aztán meg egy csirkét üldöz, aminek a lábára ragad ugyanaz a buszjegy. Igen, a legnagyobb gond ezzel a filmmel, hogy nem elég vicces.

Nincs elég jó pillanat. Túl sok a felszínen érintett, kidolgozatlan látszat-geg. Pedig Atkinson akkor jó, amikor a foga közé kap egy poént, és nem ereszti. Addig tömi a karácsonyi pulykát, amíg már nem merünk odanézni és utána még egy kicsit. Vagy úgy csúszik le a múzeumban a teremőrszékről, hogy minden egyes süllyedő milliméternek értelme van. A Mr. Bean nyaral-ban csak percekre villan fel egy-két átgondolt, jó időben elkezdett és befejezett Atkinson-geg, a többi laza csirkekergetés. És a lány és a gyerek? Teljesen felesleges elem mind a kettő. Egyik sincs a vásznon elég ideig, hogy értelme legyen a feltűnésüknek. A vége felé valamiféle meleg, családi érzést kéne generálniuk így együtt, Beannel hármasban, de sokkal több értelme van Atkinson nagyisra rúzsozott gumiarcán röhögni, mint megpróbálni átérezni a forgatókönyvíró családi mozis ambícióit.

A végén tehát megérkeznek Cannes-ba, pereg a nyitófilm. Ez a néhány perc csodálatos, szarkasztikus betét: itt a büszke Dafoe, a fiktív sztárrendező és itt a rendező fiktív művészfilmje, alatta pedig erősen hortyog a szmokingos cannes-i közönség. Ez a rövid film-a-filmben a Mr. Bean nyaral legszórakoztatóbb része, bár Mr. Beanhez nem sok köze van. És ha igaz, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy Rowan Atkinson Bean bőrébe bújt, akkor ez elég szomorú.

Mesterházy Lili