Kate és Leo kátyújában

Sam Mendes szerencsére nem szúrta el Richard Yates regényének adaptálását, és A szabadság útjai pont olyan kíméletlen film, amilyennek lennie kell. Kate Winslet és Leonardo DiCaprio fájó valószerűséggel keltik életre a bukásra ítélt házaspárt.

Leonardo DiCaprio és Kate Winslet

Sam Mendes, aki nem is amerikai és nem is olvasta Richard Yates Revolutionary Road című regényét, mielőtt először felmerült volna az ötlet, hogy filmre vigye, jól sarokba szorította magát A szabadság útjai elvállalásával. Hasonló hangulatot teremtett, mint ami nálunk is kialakult a Sorstalanság adaptációja körül; ez olyan tisztelt és szeretett mű az amerikai irodalomban (magyarul nem jelent meg), aminek a megfilmesítése csakis egyféle reakciót vált ki a publikumból: ha elszúrja, kibelezzük. De Sam Mendes hál' istennek nem szúrta el.

Ennyit szinte elég is volna írni a filmről, aminek annyi lehetséges buktatója volt. Az, hogy Mendes nem verte le a lécet, a legfontosabb, amit el kell mondani róla. Megeshetett volna, hogy az alkotók a Titanic közönségét próbálják visszacsábítani a moziba és elszentimentalizálják a történetet, vagy melodrámát csinálnak belőle, vagy a két főszereplő, Kate Winslet és Leonardo DiCaprio téveszt arányt. Mindezeket a csapdákat sikerült kikerülni egy tökéletesnek mondható forgatókönyvvel (a szerző Justin Haythe, akinek hihetetlen módon ez még csak a második munkája, de hallunk még róla, abban biztos vagyok), ami megtartja a regény időben ugráló szerkezetét és úgy tömöríti két órásra, hogy nem vész el semmi a szellemiségéből, és persze Mendes csalhatatlan ízlésével, ami garancia arra, hogy megfelelő távolságot tart az anyagtól.

A regényt, ami egy egyre boldogtalanabbá váló házasság története, sokan megfilmesíthetetlennek tartották, mert jelentős része a főhősök - elsősorban Frank Wheeler, a férj - belső világának leírásából áll. Én nem gondoltam ezt, amikor olvastam, mert világos volt, hogy ha van két nagyon jó színész, akiknek az arcáról egy másodperc alatt le lehet olvasni azt, aminek a leírásához a könyvben több oldal kell, akkor működik a film. Mendes saját feleségében és DiCaprióban megtalálta azt az Aprilt és Franket, akik képesek voltak elérni, hogy a moziban ülve ne hiányozzanak a könyv nüánszai.

Leonardo DiCaprio és Kate Winslet A szabadság útjai-ban

Mendes nem folyamodik olcsó megoldásokhoz, giccsesen egyre dagályosabbá váló zenéhez vagy szájbarágós narrációhoz, ennél sokkal jobban bízik a színészi játék erejében, és ezért nem is esik bele abba a csapdába, amibe például Joe Wright beleesett, amikor a Vágy és vezeklés-t adaptálta és elment az érzelgősség irányába. Winslet és DiCaprio egyre inkább szárnyra kapnak, ahogy a néző előtt is egyre világosabbá válik, hogy jó ebből nem sülhet ki, és két sorsdöntő veszekedésük alatt már a vakvágányra futott és onnan nyilvánvalóan visszarángathatatlan kapcsolat minden fájdalma és frusztrációja benne van a gesztusaikban.

A történet ugyan részben az 50-es évek konvenciókba csimpaszkodó Amerikájának kritikája, de a két ember közti igazi intimitás lehetetlensége mint alaptéma legalább olyan érvényes ma is. Valószínűleg ezért nem tűnik távolinak cseppet sem a fél évszázaddal ezelőtti sztori, hiába korhű minden és hiába festi Roger Deakins operatőr időnként szinte szépiásba hajlón fakóra a képeket.

A mellékszerepek közül a szomszéd John Givingst játszó Michael Shannoné a legfontosabb - nem véletlen, hogy neki jutott az Oscar-jelölés is -, aki Yates iróniájának köszönhetően elmegyógyintézeti ápoltként egyedül képviseli a valódi normalitás hangját, és rezonőrként jelzi, amikor Wheelerék rálépnek a szabadság felé tartó útra, és azt is, amikor reménytelenül lekanyarodnak róla. Shannon nagyjelenete a film vége felé megrázó és tökéletes (segítségére vannak persze a tűpontos mondatok), és az anyját alakító Kathy Bates remekül reagál rá. Bates kis szerepében egyébként végig csodás, és fájóan emlékeztet arra, hogy az ő korában levő színésznők milyen méltatlanul kevés lehetőséget kapnak a vásznon.

Michael Shannon A szabadság útjai-ban

A tökéletes dramaturgiájú filmben egyetlen olyan jelenet van, ami a könyvben nem szerepel és amit kár volt beleerőszakolni, mert érzelgős és felesleges, egy nem egészen harminc másodperces képsor, amin DiCaprio elfut saját tragikus élete elől. Mendes alig fél percre nyúlt félre kétórás filmjében - ennyit szerintem még a legelszántabb Yates-rajongók is elnéznek neki.