Tarantino fejben nyeri meg a háborút

Aki a Becstelen brigantyktól azt várja, hogy a vérben tocsogó Brad Pitt majd náci skalpokkal hadonászik két órán át, csalódni fog. Quentin Tarantino ezúttal nem sokkolásra játszik, hanem a háttérbe vonul, és hagyja, hogy pompásan megírt, dumálós filmje szárnyra keljen.

Brad Pitt a Becstelen brigantykban

Tarantino most megmutatta, hogy tizenöt évvel a Pulp Fiction után még mindig képes meglepetést okozni. Becstelen brigantyk című második világháborús, náciskalpolós filmje egyáltalán nem olyan vérben tocsogó, az erőszak sosem látott formáival sokkoló alkotás, mint amit a Halálbiztos után várni lehetett a rendezőtől, hanem egy a karaktereire hagyatkozó, okos film, amelynek a műfaját nem könnyű meghatározni, hacsak nem maradunk a rendező saját definíciójánál, a "férfiak küldetésen"-filmnél.

A Becstelen brigantyk Tarantino eddigi legkiforrottabb munkája (nem csoda, vagy tíz éven keresztül érlelte, mire múlt nyár végére megírta a végleges forgatókönyvet), olyan érzést kelt, mintha a Grindhouse-bohóckodás kitérője után ott folytatná, ahol a különböző műfajokat és Tarantino erősségeit eddig legjobban ötvöző Kill Bill 2-nél abbahagyta.

A filmegy csapat (főleg zsidó-amerikai, de két német is van köztük) katonáról szól, akik Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) vezetésével a megszállt Franciaországban fejenként száz nácit terveznek megskalpolni, majd amikor helyzetbe kerülnek, magának a Führernek az elpusztítására törnek. A brigantyk küldetésével párhuzamosan fut egy másik történetszál, amelynek Shosanna (az elbűvölő Mélanie Laurent), a nácik elől Párizsba menekülő és ott mozit vezető zsidó lány a főhőse. Amikor Goebbels, egy Shosannát meghódítani próbáló lelkes tisztje (Daniel Brühl, aki náciként is kisfiúsan bájos) buzdítására úgy dönt, ebben a moziban tartja új filmje bemutatóját, a brigantyk és Shosanna tervei történelmi pillanatot szülve találkoznak.

Mélanie Laurent és Daniel Brühl a Becstelen brigantyk-ban

A film főgonosza azonban nem Goebbels és nem is Hitler, hanem a zsidóvadásznak becézett Hans Landa ezredes (Christoph Waltz), aki, mint a film zseniális nyitójelenetében meggyőződhetünk róla, személyesen akar gondoskodni arról, hogy az utolsó zsidó is kipusztuljon Franciaországból. Waltz - valószínűleg élete legnagyobb szerepében - már az elején lecsap a filmre, magához ragadja, és nem ereszti. Kíméletlen, éles eszű gonosza a film legjobban megírt figurája, aki minden egyes vásznon töltött pillanatában szórakoztató és borzongató, sőt, sokszor vicces, anélkül, hogy karikatúrává válna. Waltz olyan átadással öleli keblére Tarantino agyszüleményét, hogy még Pittet is lejátssza a vászonról. Ugyanis Pitt Raine hadnagya szintén szórakoztató, de egysíkú figura, aki mindössze bátorságból, elszántságból, vicces déli akcentusból és egy bajuszkából van összegyúrva. Pitt becsületére legyen mondva, sármja hozzáadásával a maximumot hozza ki a kevésből.

Habár a témából adódna, hogy Tarantino szabadjára eressze a brutalitást, és patakokban ömöljön a vér, a rendező tőle meglepő visszafogottsággal viszonylag gyorsan, fájdalommentesen és nem közvetlen közelről mutatva nyírja ki legtöbb szereplőjét. Skalpolást talán ha kettőt látunk közelről, és lehet, hogy ez pont kettővel több, mint amit a többség elvisel a moziban, de Kaszkadőr Mike csak gúnyosan mosolyogna ezen a számon (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a film legvégén azért elszabadul, ami el tud, de az első két órát nem az erőszak uralja). Tarantino még sosem volt olyan kifinomult, mint most: felvonultatja ugyan bevált eszköztárát az olyan formai megoldásoktól kezdve, mint hogy a film fejezetekre tagolódik, a rá jellemző képi és verbális poénokig, de mintha már nem csak arra utazna, hogy hüledezzünk és hahotázzunk a moziban ülve.

Christoph Waltz a Becstelen brigantyk-ban

Már a nyitójelenetben, amelyben Landa a Shosanna családját bújtató francia paraszttal beszélget, nyilvánvaló, hogy a rendező most máshova igyekszik. A dialógus persze feszes, és rögtön kapjuk a kis poénokat, de az a magamutogató szellemeskedés, ami néha eluralkodik a munkáin, most nem telepszik rá a jelentre, és így mintha a színészek is több levegőhöz jutnának. Tarantino, akinek élőben és filmen is a beszéd a kedvenc elfoglaltsága, egyáltalán nem esik kísértésbe, hogy akciófilmet rendezzen (pedig a Kill Bill gyönyörű összecsapásaiból tudjuk, hogy ebben is verhetetlen), helyette megcsinálja eddigi legdumásabb, tökéletesre írt filmjét. Hiába emlegeti előszeretettel a zsánereket, trükkösen fityiszt mutat nekik: a végső nagy akciót nem sok kis akció készíti elő, ahogy a műfaj diktálná, hanem sok-sok lebilincselő beszélgetés arról, hogy mit fognak csinálni. A legszórakoztatóbb ezek közül a német filmsztárt és egyben a brigantyk oldalán álló kémnőt alakító Diane Kruger jelenete, aki egy kocsmában randevúzik Michael Fassbender és Til Schweiger brigantykkal. A színészek - köztük August Diehl, a találkozót megzavaró náci tiszt - lubickolnak Tarantino mondataiban, igazi örömjáték, amit látunk.

Diane Kruger és Michael Fassbender a Becstelen brigantyk-ban

Vizuális tekintetben a film ugyanolyan, vagy még magasabb nívót képvisel, mint Tarantino korábbi munkái. Az operatőr a Kill Bill-t is fényképező Robert Richardson, aki parádés beállításokkal rukkol elő, és a már milliószor látott szürkészöld katonai egyenruhákat és vörös-fekete-fehér náci lobogókat is képes új hangulattal megtölteni. Tarantino finom szellemessége a szokás szerint különböző zsánereket megidéző, hatásos kísérőzenénél (westernnel indulunk, később kapunk háborús filmekből, és meglepő módon a finálénál Bowie-ból is) és a korábban említett olyan vizuális poénoknál is telibe talál, mint például Landa pipája a nyitójelenetben vagy a fél tigris, melyet a Goebbels tolmácsát/szeretőjét alakító Julie Dreyfus visel a fején.

A Becstelen brigantyk egy minden ízében nagyon gondosan megkomponált, élvezetes film, amely lehet, hogy kisebb csalódást jelent azoknak a rajongóknak, akik csak Tarantino szenzációhajhász oldalára fogékonyak, de akár új közönséget is megnyerhet az egyre érettebb rendezőnek.

----

Ez a cikk a cannes-i filmfesztivál idején megjelent Tarantino történelmet ír című írás átdolgozott verziója.