Musical székrekedéssel

Aki kíváncsi arra, milyen Daniel Day-Lewis arca, ha két órán keresztül egy zabszemet szorongat a fenekében, az nézze meg a Kilencet. Aki ennél tartalmasabb szórakozásra vágyik, az viszont válasszon másik filmet!

Daniel Day-Lewis a Kilencben

Legjobb lenne elfelejteni, hogy láttam a Kilenc című hangzavaros borzalmat, mert már így is túl sok időt vett el az életemből, most mégis meghozom azt az áldozatot, hogy sorra veszem, mitől volt rossz, hogy legalább másokat megóvjak tőle.

Először is, ki a lehet kíváncsi rá? Vagy az, aki szereti a musicaleket, vagy pedig az, akinek felkelti az érdeklődését Fellini legendás filmjének, a 8 és fél-nek a megzenésítése. Aligha vannak sokan, akik mindkét csoportba tartoznak. Aligha vannak sokan, akik még látták a 8 és fél-t. De feltétlenül nekik lesz a legnagyobb csalódás, annyira kevés köze van az eredetihez, és ami maradt belőle, az annyira szánalmas. De egyáltalán: kinek jut eszébe egy ilyen filmet musicalre átírni? Mit láthatott benne, ami szerinte annyira alkalmassá teszi a zenés színpadra (hiszen először természetesen a Broadwayn mérette meg magát)?  

A film persze választ ad erre: egy szexisen szenvedő, borostás férfi főszereplőt látott benne, meg egy háremet körülötte, amit mutatós színésznőkkel meg lehet tölteni. Szóval jó sok sztárt lehet benne foglalkoztatni, és velük semmitmondó, ám annál csábosabb számokat felvenni. Ennyi maradt Fellini alkotói válságából, önvallomásából, a hatvanas évek filozófiai mélységű klasszikusából. Oké. Vannak, akik szerint a musical ennél nem is hivatott többre. Ez sem igaz, de mondjuk, hogy a primér szórakoztatásnak is van létjogosultsága. Ha valaki jól csinálja, magas színvonalon.

Nicole Kidman és Daniel Day-Lewis a Kilenc-ben

De ez itt már a zenei anyagnál meghiúsul. Az azért szintén jogos elvárás egy musicaltől, hogy kellemes legyen hallgatni, nem? Vagy, hogy egynél több számot fel tudjunk idézni utána, esetleg. Jézusom, már az első dal közben úgy érzi az ember, hogy ez csak hangzavar, de annak is fülsiketítő. Mintha az összes zenei klisét belekeverték volna a levesbe, mégsincs semmi íze. Elképzelni sem tudom, hogyan tudták a színészek memorizálni a számokat, annyira nehéz elcsípni bennük valami dallamot. Egyedül az előzetesben is használt Italiának van valami stílusa és ereje. Arról persze szó sincs, hogy az eredeti film nagyszerű zenéjét, Nino Rota dallamait megidézzék. Ezen a téren legalább egyértelmű, hogy köze nincs a kettőnek egymáshoz. 

És ha már a zenénél tartunk, engem az is nagyon zavar, hogy a mai technikával mindenkinek tökéletesre, és tökéletesen egyformára tudják bindzsizni a hangját. A film alapján azt hihetjük, hogy Fergie és Penelopé Cruz ugyanolyan kiforrott technikával énekel, és egyformán adottak hozzá a hangi adottságaik is. Az ember szinte vágyik rá, hogy ha már, akkor inkább színpadon látná őket, ott talán fény derülne a valódi képességekre. És nosztalgiával gondolok vissza a Mamma Miá!-ra, ahol nem tették meg a színészeknek ezt a szívességet, és bevállalták Pierce Brosnan penetráns éneklését - a sármja úgyis kárpótol minket, vagy Meryl Streep erősen korlátozott hangi adottságait. Nem is volt baj, így volt bájos és hiteles. A Kilenc-nek is jót tett volna, ha inkább ezt az utat követi.

Penélope Cruz a Kilenc-ben

A koreográfia sem elég bátor, nem is elég eredeti. A Chicagó-ban Rob Marshall már elhasználta azt az ötletet, hogy a tánckar egy-egy cellában, több emeleten táncol együtt - ott a börtönben, itt a Colosseum papírmasé kulisszáiban, többször is. A szóló dalbetéteknél Penelopé Cruz járt a legjobban, bár táncosnői múltját nem nagyon tudta kamatoztatni, de megmutathatta elölről-hátulról, oldalról, hogy milyen cicásan tud tekergőzni. Úgy általában, a nők csak tekergőzésre jók - a film szerint. 

A hárem minden tagjának jut egy klip, még Judi Denchnek is, de az sem elég merész, pedig lehetett volna vele nagyot villantani. Persze nem a testével, hanem ha megtanítják táncolni. Marion Cotillardról is leginkább csak az derült ki, hogy milyen szép alakja van, Kate Hudsonról pedig, hogy simán lehetett volna belőle Britney Spears. Az a baj, hogy a mai klipes feldolgozás nem teszi lehetővé, hogy egy tánc érvényesüljön, mert sokkal fontosabbak a villódzó fények, a kapkodó vágás, az ide-oda kaszáló kamera. Aki így rendezi meg a zenés betétet, az valójában attól fél, hogy a produkció önmagában nem köti le az érdeklődést. Márpedig ez Rob Marshallra a Chicago idején még nem volt jellemző, pedig az is a videoklipek korában készült.

Marion Cotillard a Kilenc-ben

A színésznők feladata egyébként nagyjából ennyiben ki is merül, Judi Dench hozza a szokásos szikár, bölcs figurát, Penélope Cruz a szokásos, szilaj szeretőt, Kate Hudson a napfényes Californiát, Nicole Kidman a hókirálynőt, Marillon Cotillard pedig az európai érzékenységet. Fergie-ből pedig ettől a filmtől nem lett még színésznő, egyszerűen jól jött a karaktere, és forgattak vele egy újabb klipet. Senkitől sem igényelt tehát túl nagy megerőltetést. Bezzeg Daniel Day-Lewis, ő mennyit erőlködik. Annyit szenved, szorong és nyafog, mint akinek végig szorulása van. Kimondottan kellemetlen nézni. És nem is jut egyről a kettőre, ugyanolyan girhes a végén, mint az elején. Istenem, hol van ő Mastroiannihoz képest! 

De nem, nem sétálok bele abba a zsákutcába, hogy visszatérek az eredetihez. A Kilenc nem azért rossz, mert nem egy 8 és fél, hanem mert Kilenc-nek is gyenge. Lehet körülötte akkora felhajtás, amekkorát csak a média elbír, akkorát fog bukni, mint egy ház. És ez így van rendjén.