Háborúba ment a lovam

Steven Spielberg lankadatlanul rendez, de tevékenységét már régóta nem kísérik remekművek. Most a Hadak útjánban gondolt egy merészet, és egy lovat tett meg főszereplőnek. Könnyű lenne ezt a filmet a porig alázni, de az annyira lenne elegáns, mint ha berontanánk egy óvodába, és azt kiabálnánk, hogy nincs is Mikulás.

Jeremy Irvine a Hadak útjánban

Joeyt, a félvér paripát egy falusi parasztgazda (Peter Mullan) veszi meg egy vásáron, hogy aztán a földjén dolgoztassa. A ló azonban kecses és rakoncátlan, egyáltalán nem az a fajta, amelyet az eke elé be lehet fogni. Albert, a család egyetlen gyermeke (Jeremy Irvine) veszi gondjaiba a jószágot. Szinte minden percét vele tölti, gyakorlatilag beleszeret Joeyba.

A dolgok azonban nem úgy sikerülnek, ahogy azt a parasztgazda elképzelte: kénytelen eladni a lovat egy katonatisztnek (Tom Hiddleston). Egészen idáig kell várni a filmben, amíg valaki nem rajongó csodálattal tekint a jószágra: Albert könnyes szemmel búcsúzkodna Joeytól, de egy katona félrelöki, mondván nem kutya ez, hanem ló. Akaratlanul is felnevettem: végre valaki megtörte a lóimádó bűbájt. Hiába kerül át aztán Joey Franciaországba az első világháború kitörése után, a hangnem lényegében ugyanez marad.

A Hadak útján nem háborús film, hanem nagyívű, szentimentális mese, amely gátlástalanul, sokszor a legdirektebb módszereket bevetve próbálja a nézők érzelmeit irányítani. Steven Spielberg hintaszékből, ellágyult nagyapóként mesél, és elvárja, hogy mi körbeüljük, és tágra nyílt szemmel hallgassuk.

Régen ez könnyen ment, most viszont már nem olyan profi mesélő, mint az első három Indiana Jones-film idején: nem mindig érzi az arányokat, túlzásokba esik. Ahogy az első világháborúban, amikor mindenféle különösebb meggyőződés nélkül, szinte már megszokásból rendeltek el újabb és újabb gyalogsági rohamokat, úgy ereszti ránk is Spielberg az újabb és újabb cukoráradatot. Mechanikussá és nehezen emészthetővé válik ezektől a történet. A katonatiszt külön noteszt tart a lóról készült rajzainak, a francia kislányt (Celine Buckens) látjuk tükröződni az állat szemében, a nagyapának (Niels Arestrup) lekvárfőzés a mestersége, Joey nagy áldozatot hozva beáll ágyút húzni, hogy megmentse fekete lópajtását. Ezekkel egyenként nincs semmi baj, mégiscsak meséről van szó - a gonosz földesurat megkergető libát például imádtam -, de ezek az apró részletek együtt már menthetetlenül giccsessé válnak, és így sok embert el fognak idegeníteni. Engem azonban legnagyobb meglepetésemre még ezekkel sem sikerült teljesen.

Utólag bevallhatom, utálni mentem ezt a filmet a moziba, de aztán, ahogy múltak a percek, lassan, komoly fenntartásokkal ugyan, de megkedveltem. A ló nem érdekelt, és Albert sipákoló hangjától frászt kaptam, de az epizodikus szerkezet és a rendszeres időközönként felbukkanó, újabb és újabb mellékszereplők mozgalmassá és változatossá tették a filmet. Hosszú a névsor, ezért csak néhány kiváló alakítást emelnék ki. Emily Watson remekelt Albert anyjaként, Benedict Cumberbatch ugyan csak néhány percet kapott, de így is emlékezetes volt az arrogáns katonatiszt szerepében. Izgalmas volt még látni Niels Arestrupot az unokájára nagy szeretettel vigyázó nagyapaként az után, hogy A profétá-ban kíméletlen korzikai gengsztert játszott.

Hadak útján | Jeremy Irvine és Emily Watson

Van egy epizód a filmben, amely messze kiemelkedik a többi közül. Joey csapdába kerül a lövészárkok közötti senki földjén. A katonák azonban nem hagyják meghalni, és a segítségére sietnek - mindkét oldalról. Ez volt az a néhány perc a filmben, amelyben tényleg minden a helyén volt, a humor, a feszültség, az érzelmesség, a Spielbergre jellemző humanista szemlélet. Kivételesen mindenfajta bárgyúság nélkül kristályosodott ki a film egyébként állandóan sulykolt üzenete.

A Hadak útján hiába játszódik a huszadik század első nagy világégése idején, optimista lelkülete, pozitív végkicsengése jelentősen elüt az elmúlt évtizedek filmjeinek realista háborúábrázolásától. Ha az lenne a megszokott filmes megközelítés, ahogy a Hadak útján-ban háborúznak, amelyben a két német dezertőr halálát is jóságosan kitakarja a szélmalom, akkor teljes joggal lehetne hiányérzetünk. Most viszont, hogy a kortárs háborús filmtől megszoktuk, hogy a végtagok szakadnak, és még a kamera lencséje is véres, nem látok abban semmi rosszat, ha egy mese, amely tulajdonképpen csak háttérnek használja az első világháborút egy fiú és egy ló szerelmi történetéhez, eltekint ettől. Végül is marad elég film, amelyből megtudhatjuk, milyen rettenetes dolog a háború.

Hadak útján | Benedict Cumberbatch

Aranysárga égbolt, újraegyesülő család és happy end követi a nagy kalandot. Nagyon kevés az ilyen régimódi családi film manapság, épp ez a különcség adja a Hadak útján erejét. Ezért még a túláradó giccs is bocsánatos bűnnek minősült a szememben.

Mentegetni sem akarom azért a filmet. A külföldi kritikusok előszeretettel emlegetik a történelmi drámák nagy amerikai mesterét, John Fordot a Hadak útján kapcsán. Elég felidézni azonban a Sárga szalagot viselt-et, hogy lássuk a fő különbséget: John Ford képeit nézve úgy hatódunk meg, hogy közben egy pillanatra sem érezzük túlzónak, ahogy John Wayne a széles égbolt alatt öntözgeti a felesége sírját, és közben beszél hozzá. Steven Spielberg azonban most túl sokszor lépi át a nagyon finom határvonalat szentimentalizmus és visszatetsző szépelgés között, így csak erősen felemás eredménnyel sikerült megidéznie a negyvenes és ötvenes évek nagy hollywoodi történelmi drámáit.