A végére sem szúrták el A hobbitot

2014.12.18. 21:01

Gigantikus finálét kanyarít Peter Jackson A hobbit-trilógia végére: a másfél órás csatajelenetben minden állat harcol a malactól a jávorszarvasig. Pazar mitikus háborús filmet kapunk, teletömve jó sok erkölcsi példázattal, de őszintén, a harmadik részt már tök felesleges volt ilyen hosszúra nyújtani.

 

A hobbit-trilógia befejező részének alcíme nem is lehetne pontosabb és egyúttal pontatlanabb: Az öt sereg csatája. Pontos, mert a Jacksonhoz képest rövid, csupán két és fél órás játékidőből legalább másfelet tesz ki a nevezett csata. És pontatlan, mert Tolkien meséjét Peter Jackson – és forgatókönyvíró-társai, Fran Walsh, Philippa Boyens és Guillermo del Toro  most is elég szabadon kezelték. Például rögtön az egyik sereg teljesen hiányzik is a címben szereplő ötből: a vargoké szőrén-szálán eltűnt, talán azért, mert egy falka mitológiai méretű farkas talán látványos statisztéria, de nem kecsegtet túl sok filmes lehetőséggel.

Annak a bátorságnak, amellyel Jackson hozzányúl az eredeti történethez, megvan a maga előnye és hátránya, ahogy erről már írtunk is korábban (itt az első és a második rész kritikája). Peter Jackson nem elégedett meg a vékonyka mese filmre vitelével, hanem az elejétől fogva az volt a célja, hogy Középfölde harmadkori történelmét teljessé tegye. Az ő értelmezésében már ez a történet is fontos része annak a nagyszabású küzdelemnek az egyetemes jó és rossz között, amely végül sötétbe borította ezt a világot A Gyűrűk Urá-ban.

A hobbit - Az öt sereg csatájaForrás: Fórum Hungary

Jacksonnál a sárkányt nemcsak azért kell elpusztítani, mert elrabolta a törpök kincsét, de azért is, mert a világban és teremtményeiben jelen lévő minden gonoszt szimbolizáló Szauron már készülődik a háborúra, és félő, hogy egy sárkánnyal az oldalán legyőzhetetlen lenne. A törpök, hobbitok, emberek és tündék kiállása, hősiessége pedig nemcsak azért fontos, hogy megnyerjenek egy csatát, hanem mert Jackson – A hobbit írásakor még nem ennyire nagyszabású sztoriban gondolkodó Tolkient megtámogatva – a történelemnek már ezzel az epizódjával elkezdett arról beszélni, milyen fontos a válsághelyzetekben való megfelelő állásfoglalás, az összefogás és a kisemberek mindent elsöprő erejű kiállása az elnyomás ellen.

Az öt sereg csatája épp ezért nem csupán a könyvből hátramaradt ötvenoldalas cselekményt énekli meg, de el kíván varrni minden szálat A hobbit és A Gyűrűk Ura között. Ez remekül sikerül is: Christopher Lee egyetlen pislogással képes eljátszani azt a tulajdonképpen mindent átrendező plusz gondolatot, hogy Szarumánban már jó ideje érett a "sötét oldalra" való átállás ötlete, miközben megkapjuk a Szauronnal való küzdelem egy eddig nem látott epizódját. Szó esik a Megye hobbitjainak hajlamáról a tisztességtelenségre, aminek A Gyűrűk Ura végén lesz még szerepe, és kiderül az is, miért jár majd A Gyűrűk Urá-ban mindig külön utakon Legolas.

Luke Evans és Orlando Bloom A hobbit - Az öt sereg csatája című filmbenForrás: Fórum Hungary

A maradék játékidőt ezen túl kétféle cselekmény tölti ki: egyrészt maga a gigantikus csatajelenet, másrészt azok a részek, amelyeket a filmes gárda írt, és amelyeknek így nem a tolkieni világhoz, hanem Jacksonék saját gondolataihoz van köze. És mint már oly sokszor, ezúttal is egyértelművé válik, hogy Peter Jackson, ha remek, szenvedélyes és vérprofi filmrendező is, írónak nem épp egy őstehetség.

Mindazok a részek, amelyeket a készítők a saját leleményükből toldottak bele a filmbe, meglehetősen egyszerű tanulságokat sulykolnak meglehetősen egyszerű hatásmechanizmussal – de legalább jó sokat.

Martin Freeman A hobbit - Az öt sereg csatája című filmbenForrás: Fórum Hungary

Például az emberek városának gerinctelen tanácsadója, Alfrid jelenetei a sunyi opportunizmus kiirthatatlanságán busongnak; az emberek vezére, Bard története apa és gyermekeinek ideális kapcsolatát mutatja be; Thranduil, az erdőtündék királya a rasszizmus, azaz itt a törpfóbia helytelenségére döbben rá egy ponton. Csupa szép és szimpatikus tanítás, és minden cinizmus nélkül, tényleg remek, ha egy blockbuster veszi a fáradságot, hogy erkölcsi muníciót is adjon a CGI mellé, ugyanakkor mindez épp csak a felszínt kapargatja egy olyan mítoszban, ami Tolkiennál és az eddigi öt Jackson-filmben még a világrend, az erkölcsök, a politikai és életstratégiák mélyéről szólt.

A film nagy részét kitevő csatában már nincs szó erkölcsi tanításról, csak lélegzetelállítóan kidolgozott CGI-ről és elképesztően látványos, moziszékbe préselően izgalmas harcjelenetekről. Olyan képekkel, mint a trilógia tán legerősebbje, a törpök pajzsain és lándzsáin keresztül előugró tündék vagy a küzdelem egy befagyott tavon, vagy a falakat törő trollszerű lények (vagyis Jackson alighanem trollokat akart mutatni, csak épp megfeledkezett arról, amit az első részben maga is ábrázolt: hogy azok a napfényen kővé válnak).

A hobbit - Az öt sereg csatájaForrás: Fórum Hungary

Tulajdonképpen nincs is különösebb baj az egy-másfél órás konstans csatajelenettel. A nyúltól a malacon és a denevéren át a jávorszarvasig és a kosig mindenki küzd, mert nagy az Isten állatkertje, de még nagyobb az az élőlénysereglet, amit Jacksonék csatába küldenek. Végre mindenki meghalhat, akinek meg kell – elvégre ez a záróepizód. Így pedig folyamatosan sorjáznak a megható és hatásmechanizmusuk tekintetében profi jelenetek. Egyedül Howard Shore zenéje vált mostanra már túlontúl ismerőssé, pedig öt filmen át tudott újra és újra újat mutatni.

A baj épp csak annyi, hogy egy csata az mégsem több egy csatánál. Amíg az előző két részről el lehetett mondani, hogy a rengeteg mitológiafoltozás, a morálfilozófiai elmélkedés, a világirodalom legfontosabb nagyregényeiéhez hasonló problémafelvetések beszuszakolása miatt igenis szükség volt a három filmre meg az egyenként majd' háromórás játékidőre, addig a zárórész alig több egy szimpla lezáró csatánál. Látványosan, izgalmasan, érzelmesen, átgondoltan, de az eddigiekhez képest mégiscsak soványan.