Nem véletlenül jelölték nyolc Oscarra ezt a filmet

2017.02.16. 15:34

A Holdfény lírai, hiperérzékeny felnövéstörténet egy olyan főhőssel, amilyennel nem szokás mozivásznon találkozni: egy afroamerikai srácot láthatunk férfivá érni, nemi identitásával megbirkózni. A nyolc Oscarra jelölt film nem egy száraz példabeszéd, hanem az elmúlt évek egyik legszebb, mély érzelmekkel telített gyöngyszeme, ami lehet, hogy nem fog megszólítani mindenkit, de akit igen, annak apró darabokra töri a szívét. Nekünk összetörte.

Miami, Liberty City. Szegénysorban élő feketék lakta negyed. Ott szalad Kicsi, a zárkózott, visszahúzódó kilencéves kisfiú – hol azok elől a gyerekek elől, akik alacsony termete vagy furasága miatt üldözik, hol legjobb barátjával, Kevinnel, önfeledt játékból. Ott próbál túlélni a kamasz Chiron, akinek ébredező szexualitása, saját neméhez vonzódása ellentétes mindazzal, amit a környezete diktál. Oda tér vissza Feka, az utcai gengszter, aki magányát, mélyre temetett vágyait a tradicionális maszkulinitás védőpáncélja, fuksz, fegyver, kigyúrt bicepsz mögé rejti.

Trevante Rhodes a Holdfény című filmbenForrás: Vertigo Media

Kicsi, Chiron, Feka – egyazon ember, három életszakaszban. Barry Jenkins rendező, aki Tarell Alvin McCraney színművét adaptálta – a darabot sosem állították színpadra –, három felvonásban, három tételben rajzolja fel Chiron férfivá érését, három eltérő életkorú színész közt osztva meg a főszerepet. Alex Hibbert, Ashton Sanders, Trevante Rhodes – különböző emberek, egyenrangú alakítások. Lehengerlőek mind, nincs értelme egymáshoz méricskélni őket, mélyen átélt, sebezhető szerepformálásuk dobogtatja a film szívét.

Nincs pedig könnyű dolguk, hisz Chiron már gyerekkorában is introvertált személyiség, aki szavak nélkül kommunikál, és ahogy cseperedik, úgy fojtja el egyre inkább el az érzéseit. Más, mint a többiek, külső megjelenésében és lelki alkatában is, akárcsak a bölcs kentaur a görög mitológiából, akiről a nevét kapta: a civilizált Kheirón szelíd természetével kilógott agresszív, erőszakos fajtársai közül, szülőanyja megvetette, amiért máshogy néz ki. Chiront az anyja, Paula (Naomie Harris) egyetlen, a filmben némán tátogott szitokszóval semmisíti meg.

„Egy nap el kell döntened, milyen ember akarsz lenni” – tanít egy alternatív szemléletet Chironnak a pótapja, Juan (Mahershala Ali). Ám a film feltárja, milyen nehéz felvállalni a másságot, vagy akár csak a gyengédséget egy ilyen macsó afroamerikai közegben, ahol mélyen gyökerezik a homofóbia. Még a gyerekek is tudják – ha érteni nem is értik –, mivel lehet gúnyolni azt, aki különbözik. „Mutasd meg, hogy nem vagy puhapöcs” – hangzik el egy másik életvezetési tanács. Azaz: a fiúk nem sírnak, ez pedig egész életére gúzsba köti Chiront.

Mahershala Ali és Alex Hibbert a Holdfény című filmbenForrás: Vertigo Media

A Holdfény egyik legfőbb erénye, hogy ezt a konfliktust belülről ábrázolja, vagyis azért tud hiteles lenni, mert a rendező és az író saját élményanyagból táplálkoznak. Jenkins egy sarokra nőtt fel Chiron filmbeli házától, édesanyja többször is túladagolta magát; a meleg McCraney végigélte Chiron küzdelmeit. Az alkotók tehát nem turistaként kirándulnak a gettóba, mint a legtöbb hollywoodi produkció – és mint ahogy egyébként én is csak kívülállóként tudom megítélni a film autentikusságát –, ezért nem csak unalomig ismert sablonokat puffogtatnak.

Igaz, hogy Juan drogdíler, ugyanakkor harmonikus párkapcsolatban él a jószívű, karakán Teresával (Janelle Monáe), és arra biztatja Kicsit, hogy az életben mindig maradjon hű önmagához, ahhoz, akinek legbelül érzi magát. Igaz, hogy Paula drogfüggő, de a film nem tör pálcát felette: mondhatjuk rá, hogy rossz anya, de nem rosszindulatú, nincs démonizálva, csupán gyarlósága miatt nem tudja megadni a fiának a szeretetet, amire szüksége volna.

Janelle Monáe a Holdfény című filmbenForrás: David Bornfriend

A film szembemegy azzal a közkeletű elvvel is, hogy egyetemes érvényűnek kell lennie, amit általában úgy szokás értelmezni, hogy illik megszólítania minden célcsoportot. Chiron története specifikus, mindenekelőtt azoknak szól, akik hasonló körülmények közt élnek, és szinte sosem láthatják magukat a vásznon.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne fedezhetne fel bármelyikünk kapcsolódási pontokat: én is voltam kiközösítve, engem is terrorizáltak és vertek meg a suliban, én is nyomtam el vágyakat. Jenkins nem rekeszt ki senkit, de csontot sem dob a (fehér) nagyközönségnek. Nem azt kéri, hogy azonosuljunk a hősével, és pillantsuk meg benne saját tükörképünket, hanem hogy Chiront lássuk, iránta érezzünk empátiát.

Ashton Sanders a Holdfény című filmbenForrás: David Bornfriend

Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a Holdfény szűk rétegnek szóló, nyomasztó tanmese, amit úgy kell lenyelni, mint az orvosságot. Szó sincs róla. Jenkins a nyomorban is a szépséget keresi, sutba dobja a témával rendszerint együtt járó rögrealista, dokumentarista megközelítést, és álomszerű, lírai köntösbe öltözteti a zord valóságot.

Remek példa egy tengerparti kulcsjelenet a második fejezetből, az egyetlen alkalom, amikor Chiron megéli a testi érintkezést. A kamera expresszionista képekben tolmácsolja az aktus során felkorbácsolt érzelmeket. Selymes éjszaka. Egy vállra hajtott fej. Homokba markoló ujjak. Törékeny, gyönyörű felvételek.

Jharrel Jerome és Ashton Sanders a Holdfény című filmbenForrás: Vertigo Media

A Holdfény tele van ilyen lopott pillanatokkal. Bátran játszik a színekkel: a tenger kéksége békét és erőt sugároz, míg a crackfüggő anya lidércnyomásos rózsaszín háttérfényben kel ki magából. Egy szereplő azt állítja, hogy „a fekete fiúk bőre kéken csillog a holdfényben”, és valóban, James Laxton operatőr fenségesen, telt tónussal festi meg a fekete bőrszín megannyi árnyalatát.

Ebben segítségére van a digitális fényképezés is, amely – főleg éjszakai jeleneteknél – élesebb kontrasztokra, színkorrekcióra nyújt lehetőséget, mint a celluloid, amelynek évszázados bevilágítási gyakorlata hagyományosan a fehér színészeket emeli ki.

Alex Hibbert a Holdfény című filmbenForrás: David Bornfriend

A hanghatásokkal, csendekkel, lassításokkal is játszik a film. Vagy a zenével, amiben hiphop helyett klasszikus kompozíciók dominálnak. Puha zongorajáték, ahol félő, a zongorista olyan lágyan billent, hogy nem is fog megszólalni a hang; magányos, reszketeg vonósfutamok. Chiron zenei témája lelassul, eltompul, szinte szertefoszlik, ahogy haladunk előre az időben, míg egy sorsdöntő eseménynél, ahol Chiron erőszakhoz folyamodva visszafordíthatatlanul átlép egy határt, széttöredezik a zenei aláfestés, mintha zenekar hangolna a nagy szimfóniára.

Ez az érzékenység és érzékiség, a film összes rétegében megbúvó csendes melankólia számos helyről táplálkozik, ám talán meglepő módon elsősorban távol-keleti művészfilmekkel rokonítható.

Alex Hibbert a Holdfény című filmbenForrás: Vertigo Media

Jenkins bevallottan a tajvani kultrendező, Hsiao-Hsien Hou meditatív romantikus drámájából, a Three Times-ból emelte át a háromosztatú felépítést, illetve eszünkbe juthat a japán botrányfilmes, Oshima Nagisa utolsó filmje, a Tabu is, amelyben egy másik zárt, tesztoszteronszagú közösség – a szamurájoké – ad otthont stilizált férfiszerelemnek.

De az elsődleges ihlető egyértelműen Wong Kar-Wai, a beteljesületlen románcok hongkongi nagymestere. A Holdfény-ben visszaköszönnek konkrét betétdalok, képi megoldások a Happy Together-ből, és az utolsó felvonás, amelyben Chiron hosszú évek után először látja viszont Kevint – akit szintén három színész kelt életre –, egy húron rezdül a Szerelemre hangolvá-val, annyi benne a kimondatlan vallomás, néma sóvárgás. (A felnőtt Kevint játszó André Holland meg éppoly szemérmetlenül vonzón fújja ki a cigifüstöt, mint Tony Leung a fenti filmben.)

A Holdfény ugyanakkor nem egy innen-onnan összelopkodott kollázs, üres stílusgyakorlat. Minden hangulati elem, minden technikai megoldás azt a célt szolgálja, hogy Chironnal együtt haladjunk az érzelmi utazáson. Aki pedig rá tud hangolódni a film hullámhosszára, annak egészen váratlan pillanatokban törhet össze a szíve.

A sűrű csendekből teremtett feszültség és intimitás engem speciel nemcsak nagyjelenetekben vágott mellbe – amilyen például Chiron és Paula utolsó találkozása –, néha apróságok is torkon ragadtak. Elég volt annyi, hogy a felnőtt Kevin egy pillanatra visszanézzen Chironra, mielőtt eltűnik egy ajtó mögött. Vagy az elgondolkodtató zárókép, ami azzal szembesít, hányféleképpen hagyhatjuk cserben a jövőbe reménykedve tekintő gyerekkori énünket.

Alex Hibbert a Holdfény című filmbenForrás: David Bornfriend

Az Oscar-díj-átadó közeledtével a lehető legrosszabb, amit tehetünk, az az, ha fontos, fajsúlyos filmnek állítjuk be a Holdfény-t. Fontos is, fajsúlyos is, de mindenekelőtt művészi élmény, tehetséges alkotók érzelemgazdag vizuális költeménye. Felejthetetlen, mint a tenger zúgása, a tikkasztó hőségben tovalibbenő hűvös fuvallat, vagy egy kéken csillogó arc a holdfényben.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK