Nem mindenki ájult el a Saul fiától

2016.01.23. 14:27

Aki nem húzott egy vödröt a fejére, az tudja, hogy a Saul fiát nagyon lelkesen fogadták szerte a világban. Ezt bizonyítja a cannes-i zsűri nagydíja, a magas nézőszám, az első hely a Guardian éves toplistáján, a Golden Globe-díj vagy az Oscar-jelölés. Természetesen azért születtek eltérő vélemények is. Ráadásul olyanok is akadtak, akik vették a fáradságot, és nem fröcsögve, hanem intelligens módon fejtették ki ellenérzéseiket a filmmel kapcsolatban. Egyesek nem tartották történelmileg hitelesnek, mások szerint a koncepció gúzsba kötötte az alkotókat. Olyanok is voltak, akik szerint nem való a thriller a haláltáborba. 

A Saul fiá-t ajnározó véleményeket már mindenki olvashatta, mi is hozzátettük a magunkét. Hazai politikusok és szapulni mindig kész kommentelők ugyan megragadták az alkalmat, hogy csócsálják gumicsontjukat, de ennél minket sokkal jobban érdekeltek a valódi, komolyan vehető negatív kritikák, a nemzetköziek és a magyarok egyaránt. 

Vagyis: mi bajuk a Saul fiá-val azoknak, akiknek bajuk van vele? 

Intellektuálisan visszataszító

Tavaly májusban, a cannes-i filmfesztivál idején a nemzetközi sajtó egy emberként borult le a Saul fia előtt, a diadalmenet ekkor kezdődött, mindenki egyöntetűen dicsérte (a kritikusi véleményeket összegző Rotten Tomatoes site-on jelenleg 93 százalékon áll a film, azaz száz kritikából 93 pozitív). Egyetlen elutasító kritikát találtunk ebből az időből: a New York Times befolyásos kritikusa, Manohla Dargis nem írt ugyan recenziót, de fesztiváltudósításában erős szavakat használt. „Történelmi jellegétől megfosztottnak, intellektuálisan visszataszítónak” nevezte a Saul fiá-t.

Személytelenek maradnak az áldozatok

Dargis leírta azt is, hogy a főszereplőre tapadó kamera nézőpontja miatt az áldozatok nincsenek kellő erővel megjelenítve a filmben: Nemes Jeles „filmkészítési módja névtelen és elmosódott háttérré változtatja a kiabáló, zokogó, halálra ítélt férfiakat, nőket és gyerekeket”. És nemcsak neki volt ezzel problémája: a New York Times vezető kritikusa, A. O. Scott is Nemes Jeles szemére vetette, hogy „bár ott vagyunk a halál közelében, egyidejűleg el is vagyunk tőle választva”. 

Elmosódott háttérbe száműzi a borzalmat – Röhrig Géza a Saul fia című filmben

Forrás: Mozinet

„Nem számít, hogy a halottakat gázkamrákból cipelik ki, vagy gödrökbe zuhannak bele, csupán absztrakcióként jelennek meg Nemes képeinek hátterében” – olvasható Stefan Grissemann-nak a Film Commentben megjelent kritikájában. Persze lehet vitatkozni azon, hogyan lehet és hatásos megjeleníteni megtörtént borzalmakat a filmvásznon, és erről sokat vitatkoztak is. Az itt felsorolt kritikusok szerint mindenesetre a film ereje csökken amiatt, és eltávolít minket a masszává változtatott áldozatoktól, hogy a kép jelentős része elmosódott. 

A rendező számos interjúban megmagyarázta a vizuális koncepciót: pont azért választották azt a megoldást, hogy a nézők képzelőerejének bevonásával erősítsék a hatást, és hogy a néző a saját képzelőerejére hagyatkozva tölthesse meg tartalommal a homályban maradt, csupán hangokkal sejtetett részeket.

Szentségtörés thrillert rendezni egy lágerben

A Saul fia nagyon is konkrét helyen és időben játszódik: Auschwitzban, 1944 őszén. Ezt a tényt Grissemann is megemlíti a Film Commentben, hogy aztán feltehessen egy provokatív kérdést: „Ez egy thriller helyszíne? A zsáner mozgatóereje, a Hitchcock filmjei kapcsán sokszor emlegetett suspense vajon érezhető volt Auschwitzban”? Grissemann azt sugallja, tévút egy, a nézőben izgalmat és szorongást keltő műfaj szabályrendszerét követve feldolgozni a holokausztot.

A Slant magazinban publikáló Ed Gonzalez kereken ki is mondja: Nemes Jeles „elsősorban a zsigeri hatás kedvéért húzott elő egy traumatikus emléket, így a holokauszt halálgyárának szimulációja alkalmas arra, hogy felforduljon tőle az ember gyomra, de emellett a valóság leegyszerűsítésével is rémületet okoz”.

Röhrig Géza a Saul fia című filmben

Forrás: Sony Pictures Classics

Nem csak ők nehezményezték kimondva vagy kimondatlanul, hogy a kommersz filmes műfajként értékelt thriller hatásmechanizmusát használja fel a Saul fia, hogy újszerűen mutasson be egy érinthetetlen témát. Hasonló véleményen van A. O. Scott is: „A film főleg az érzékekre hat, és csak kevésbé serkent gondolkodásra. Olyan érzelmi élményt ad, amely túlságosan is kényelmesen elfér a tömegszórakoztatás normarendszerében.” 

Roberto Benigni Az élet szép című 1997-es filmjét hasonló kritikák érték: sokan összeegyeztethetetlennek tartották a haláltábor témáját a humorral, a vígjátéki elemekkel.

A Reverse Shot is a thrillerszerűsége miatt korholja a filmet: „Mint minden kötelességtudó thriller, a Saul fia is egy elnyújtott akciójelenetben csúcsosodik ki, amelyben a főszereplő kitér a lövedékek elől.”

A Saul fia valóban merít a thrillerek hatásmechanizmusából, és ezzel nagy feszültséget is képes teremteni. Azt már minden nézőnek magának kell eldöntenie, hogy tiszteletlenség-e így nyúlni a holokauszthoz, és hogy a thrillerbe való csomagolás megfelelő módja-e az emlékezés elősegítésének, a társadalmi párbeszéd elindításának. 

Öncélú a forma

A Saul fiá-t leggyakrabban a formai újszerűségéért dicsérték a kritikusok, voltak azonban olyanok, akik nem találtak értelmet a vizuális koncepció mögött. A Reverse Shot kritikusa bizonytalan abban a kérdésben, hogy ez az intenzív képi megvalósítás öncélú-e, vagy hozzáad valamit a holokauszt reprezentációjához. Adam Nayman bizonytalansága a cikk végére is megmaradt: „Nemes Jeles stílusérzéke tagadhatatlan, de ez akár egy pompás álruha is lehet, egy feltörekvő, de lényegében meztelen császár ünnepi ruhája.” 

Erdély Mátyás operatőr és Röhrig Géza a Saul fia forgatásán

Fotó: Laokoon / Hermann Ildi

Grissemann a Film Commentben ennél határozottabban fogalmaz. Először a többi kritikusnak szúr oda, akiknek annyi elég volt a boldogsághoz, hogy a holokausztfilm, „ez a rettegett alműfaj hirtelen újnak, izgalmasnak és élettel telinek tűnt”. Aztán rátért a filmre: „Az a probléma, hogy a soá nem az életerőről szólt, és nem az izgalom volt a fő jellemzője.” „A vita generálásának kedvéért az undor eddig nem látott mélységeibe merül a Saul fia.” 

Voltak, akik ezt a formai újszerűséget egyszerűen megunták, például a Mandiner két szerzője, Szilágyi B. András és Szerencsés Márton Dániel. Őket „a formai dolgok iránti kezdeti lelkesedés” csak a film második harmadáig kötötte le, utána már látni akarták Kertész Imrét, látni akarták Auschwitzot, egy nagyobb kép után vágyakoztak. Szerintük a Saul fia „a második harmadtól egyre gyanúsabban kezd megfelelni a »műfaji film« követelményeinek”. Szerintük hiába volt meg a film készítőiben a szándék, hogy a Saul fia ne egy „holokausztfilm” legyen, mégis az lett. 

Unalmas a főhős

Sokan méltatták a nemzetközi filmes sajtóban Röhrig Géza szuggesztív Saulját, de voltak olyanok, akik szerint épp ő volt a film gyenge pontja. A New York magazin popkult mellékletének, a Vulture-nek a kritikusa szerint „a főszereplő, a filmhez hasonlóan egysíkú”, ő érdektelennek tartja ezt a „tudatosságot és önreflexiót nélkülöző” fickót. „A film nem tágul tovább a képzeletünkben, hanem a főszereplővel együtt zsugorodik egyre inkább össze.” „Az önmagát becsapó Saul silány kalauznak bizonyul egy ilyen nagyszabású utazáshoz.” 

Röhrig Géza a Saul fia című filmben

Forrás: Mozinet

Gonzalez Röhrig Géza játékát látja problematikusnak: „Saul küzdelmének hatnia kellene ránk, de az érzelemmentessége nem egy felismerhető emberi trauma felé mutat, hanem Röhrig színészi korlátaira hívja fel a figyelmet.” 

A színész tisztában volt a szerepével járó korlátokkal: „Nem viselkedhettem úgy, mint egy páva, amely minden tollát megmutatja. Egy robot módjára mozgó élőhalottat kellett eljátszanom, aki ennek ellenére nem válhatott unalmassá.” Így aztán azzal kompenzált, hogy meghökkentően állhatatosnak mutatta be, nagy intenzitással játszotta el Sault.

A mellékszereplők nem markánsak

„Egyetlen kidolgozott karakter van a Saul fiá-ban, és neki is csupán egyetlen gondolata van, egy rögeszme hajtja” – írja a fentebb is idézett Vulture. De nemcsak Edelstein volt elégedetlen a mellékszereplőkkel: A Slant szerint a németek mind önhitt, kiapadhatatlan vérszomjú gazemberként vannak ábrázolva a filmben. A 444-re író Bede Márton a párbeszédekkel nem volt kibékülve. 

A dialógusok szerinte „valahogy furán természetellenesnek hatnak. Szinte mindegyik párbeszéd zaklatott, túlfűtött és érzelmekkel teli, pedig Auschwitzban talán lehettek reménytelen, semmitmondó, banális beszélgetések is.” 

Mi szükség volt erre a filmre?

Sok hazai kommentelő és laikus filmnéző dilemmájával összecseng a Le Monde újságírójának kérdése. A kritikus dicséri a film és a rendezés érzékenységét, de megkérdezi: Miért akarjuk még mindig az auschwitzi szörnyűségeket nézni? Milyen kielégítetlenség sarkallja a filmeseket és a nézőket, hogy újra és újra elővegyék a témát? Auschwitz nem vált-e  puszta dekorációvá, amely a pusztulás élőképének hátteréül szolgálhat? 

Bede Márton is ír arról, hogyan vált Auschwitz, a haláltábor a pokol modern szimbólumává. Szerinte a Saul fia „egy jól ismert, egyre kevésbé fontos pokolban mesél el egy részleteiben újszerű és tökéletes, összességében azonban már sokszor elmesélt történetet”. „Jó film”-nek értékeli, olyannak, ami megérdemli a jelentős díjakat. „Viszont valójában cseppet sem fontos film” – zárja egy éles fordulattal a kritikáját. 

Sajnos nem fejti ki világosan, hogy miért nem tartja fontosnak a filmet, főleg úgy, hogy az első bekezdésében még így fogalmazott: „A Saul fia fontos film, mert egy új generáció egyik legelső megnyilvánulása az európai civilizáció meghatározó traumájával kapcsolatban.” Azért, mert a bemutatott pokol „egyre kevésbé fontos”? Vagy mert a Saul fia történetét szerinte már sokszor elmesélték? Vagy csak akart valami ütőset írni a végére? 

Nemes Jeles a Golden Globe-os köszönőbeszédében megfogalmazta, mi sarkallta a film elkészítésére. Elégedetlen volt a holokauszt filmes ábrázolásával, az idő múlásával a történtek absztrakcióvá váltak, ő pedig ismét arcot akart neki adni.

Történelmileg nem hiteles

A. O. Scott szerint három fő módja létezik a holokauszt ábrázolásának. Egyesek az emlékezet megbízhatatlanságára fektetik a hangsúlyt, mások megpróbálják rekonstruálni a táborban történteket, ennek a vonulatnak a leghíresebb alkotása a Schindler listája

Megint mások elképzelt dolgokkal, meseszerű elemekkel próbálnak hidat építeni múlt és jelen között. Ennél a kategóriánál a Becstelen brigantyk-at és Az élet szép-et hozta fel példának. Meglepő módon A. O. Scott inkább a harmadik kategóriába sorolja a Saul fiá-t, mint a másodikba. 

Röhrig Géza a Saul fia című filmben

Forrás: Sony Pictures Classics

A Mandiner úgy véli, hogy „a fikció és hatás kedvéért a film nem egy esetben kezeli elég »nagyvonalúan« a történelmi hitelességet. Pont annyira, mint egy átlagos amerikai produkció. Ilyenektől hemzseg akár a Schindler listája, akár a Ryan közlegény megmentése. Filmek, ahol a filmes hatás kedvéért lazán emelkednek fölül valós személyek valós karakterén, túloznak el részleteket, hagynak ki másokat.” 

A Mandiner két szerzője szerint például ilyen „meseszerű” hiteltelenség az érző szívű sonderkommandós figurája is. Szerintük ilyen nem létezett, ez „majdhogynem Disney-kategória”. 

A Saul fia Oscar-jelölése után tartott sajtótájékoztatón Vági Zoltán, a film történész szakértője „fikciós realizmusként" határozta meg a film valósághoz való viszonyát, majd arról mesélt, hogy meglepte, mennyire felkészült volt a témában Nemes Jeles László. Érződött rajta, hogy átrágta magát a fellelhető szakirodalmon.

Csalás a vége

Cikkünk utolsó két bekezdését csak azoknak ajánljuk, akik már látták a Saul fiá-t, ugyanis kiderül belőle a film befejezése. 

Végül vannak olyan kritikusok, akik a film befejezésével sincsenek kibékülve. A Vulture szerzője például „olcsó trükknek” érzi a film végét, amit a közönség azért nem vesz észre, mert a befejezés amúgy sokkoló. Edelstein elismeri, hogy Nemes Jeles ezzel megcselekedte azt, amiről az interjúkban is beszélt: a túlélés ígérete helyett a valóságra, az európai zsidóság szinte teljes kiirtására fókuszált, de mindezt egy szépelgő megoldással egészítette ki: a kritikus abszurdnak nevezi a végét, amit ő úgy értelmez, hogy a lengyel kisgyerekben Saul a saját fiát látja meg. 

Sugárzó arccal hal meg – Röhrig Géza a Saul fiában

Forrás: Mozinet

„Sugárzó arccal hal meg, az őrületéről kiderül, hogy az a leggyengédebb irgalmat jelenti számára.” Edelstein szerint „ezt vagy a karakter kárára elkövetett ízetlen tréfaként vagy A kis gyufaáruslány-ba illő pillanatként lehet értelmezni. Akárhogy is van, az utolsó perc azt mutatja, hogy Nemes Jelest sarokba szorította a saját koncepciója.” 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK