Velence: Hogy nem sül le a bőr a képükről

Próbálom türtőztetni magamat, hogy ne egy habzó szájú fröcsögést írjak az I'm Not There című filmről, amit tegnap éjszaka láttam a velencei filmfesztiválon, de nem könnyű a dolgom, mert kiakasztóan pocséknak tartottam ezt az alkotást. Mint annyiszor megírtuk már itt a rovatban, Todd Haynes "különös életrajzi filmjében" Bob Dylan pályafutásának egyes szakaszait úgy mutatja be, hogy hat különböző színésszel játszatja el minden idők legenigmatikusabb rocksztárját.Christian Bale az I'm Not There című filmbenElőször is van egy néger kisfiú (Dylan tinédzserkora, amikor tehervonatokon csövezett és meglátogatta a kórházban haldokló példaképét, Woody Guthrie-t), aztán a Parfüm-ös csákó következik (ő van a legkevesebbet a filmben, valami fiatalkorúak bírósága előtt tesz tanúvallomást), majd Christian Bale hozza a hatvanas évek eleji folkhőst. Cate Blanchett veszi át a stafétát a botrányos newporti folkfesztiválos fellépésnél, amikor Dylan először csapott az elektromos gitár húrjai közé, rajongói pedig árulónak tartották ezért. Cate még végigbohóckodja a Don't Look Back című zseniális dokumentumfilmben megörökített 1965-ös angliai turnét, kölyökkutya módjára hempereg a fűben a Beatles tagjaival, és összetöri Edie Sedgwick (Michelle Williams) szívét. A hetvenes évek elejétől átmegyünk Heath Ledgerbe, akinek néhány házasságtörés és egy fájdalmas válás marad (a feleséget Charlotte Gainsbourg játssza). Amire pedig emlékezni sem szeretnék, az Richard Gere amint rozzant cowboykalapban belovagol a múlt századi kisvárosba és részt vesz egy temetésen (ez nyilván Sam Peckinpah 1973-es Pat Garrett és Billy, a kölyök című westernjére akar utalni, amelyben Dylan szerepelt).Szegény Richard Gere az I'm Not There című filmbenKörülbelül a huszadik percnél döbbentem rá, hogy mekkora hülyeség volt várni ezt a filmet, hogyan is gondolhattam, hogy bármi jó is kisülhet ebből. Teljesen felesleges fikciós filmet készíteni Dylanről. Dylan az Dylan. Ahogy egy Dylan-szám feldolgozása soha nem lesz jobb az eredetinél, annak sincs semmi értelme, hogy Cate Blanchett egy kócos parókában teljes jeleneteket adjon elő a Don't Look Back-ből. Pedig itt pontosan ez történik, még a Pennebaker-film képi világát is egy az egyben lekoppintották, ugyanolyan kontrasztos fekete-fehérben látjuk ezeket a jeleneteket. Aztán vannak teljesen indokolatlan utalások is (értsd: lopások), például a 8 és fél-ből átvettek egy jellegzetes kocsizást, és amikor Heath és Charlotte megismerkedik egymással egy az egyben lenyomnak egy pármondatos dialógusváltást a Hímnem-nőnem-ből. Ezt különösen bosszantónak találtam, mert a Hímnem-nőnem a kedvenc filmem, és ez nem megidézés vagy hommage, hanem színtiszta lopás. Haynes összelopkodta ezt a filmet sokkal értékesebb alkotásokból és még volt képe a legvégén bevágni az igazi Dylan egyik koncertjéből pár percet. Szerintem ezt csak azért tette, hogy ne lehessen nyugodt szívvel kifütyülni, mert az ember akkor azt érezné, hogy egy kicsit Dylant is kifütyüli.Cate Blanchett az I'm Not There című filmbenAz I'm Not There-nek nincs semmi létjogosultsága, egy rossz vicc, egy zagyva idézetcsomag, modoros imitációk felszínes gyűjteménye, rengeteg tehetséges ember hiábavaló erőfeszítése. Ha érdekel Bob Dylan, inkább hallgasd a lemezeit, olvasd el az önéletrajzi könyvét, nézd meg a Don't Look Back-et, valamint Martin Scorsese egészen kiváló dokumentumfilmjét (persze ez utóbbit is meggyalázza Haynes, Julianne Moore adja elő Joan Baez interjúit, MIÉRT?), de erre a szörnyűségre kár pazarolni az időt.