"Tíz évig itt nem lesz növekedés" - interjú Bokros Lajossal

2011.08.29. 9:28

Nincs vége a kapitalizmusnak és a piacgazdaságnak, a mesterségesen, hitelekkel felpumpált észak-atlanti jóléti társadalom viszont megbukott - vélekedik Bokros Lajos volt pénzügyminiszter, aki szerint a nyugati társadalmak jó tíz évig stagnálásra vannak ítélve. Az EP képviselő úgy véli: a magyar kormány "primitív gazdaságpolitikája" alkalmatlan a növekedés beindítására, itthon se növekedés, se új munkahely nem lesz, csak az államadósság nő megint. Interjú.

Két évvel ezelőtt, tehát már a gazdasági válság kitörése után egyik interjújában azt mondta: egyáltalán nincsen vége a liberális fejlődési modellnek, csak a kapitalizmus fejlődésében szokásos ciklust látjuk. Húszévente az inga ide-oda mozog, állam és piac között, mert egyik sem tökéletes. Tartja, amit akkor mondott, hiszen azóta folyamatosan tartanak a viharok?
Tartom ma is. A piacgazdasági modell és pláne a nyugati civilizáció, ami még szélesebb, a gazdaságot is magában foglaló képződmény kultúrával, vallással, erkölccsel, nincs válságban. Abban az értelemben egyáltalán nem, hogy feltétlenül megbukik és lesz helyette más.

Pedig többektől, így politikusoktól, például Orbán Viktortól is halljuk ezt. Ő legutóbb Tusnádfürdőn azt mondta, hogy - idézem - Róma nagy korszaka véget ért, nem az a kérdés, hogy mi lesz Rómával, hanem, hogy mi lesz Róma után.
Szerintem egy kicsit emelkedettebb szinten folytassuk a beszélgetést, mert a napi politikai ostobaságok nem hiszem, hogy el kellene homályosítsák a tekintetünket.

De azt, hogy valódi korszakváltás zajlik a kapitalizmusban, azt nem csak Orbán Viktor mondja...
Nincs korszakváltás! Először beszéljük meg, mi az, hogy válság, azután fel tudjuk tenni azt a kérdést, hogy mi lesz ezután. A válságot szokás szűk értelemben használni, mégpedig az üzleti ciklus válsága értelmében. Szűken gazdasági tekintetben a kapitalizmus minden 10-12 évben produkál egy válságot, ami nem más, mint a jövedelmek, a termelés, a foglalkoztatottság visszaesése, majd a válságot újabb fellendülés követi. Az élet megy tovább. A trendvonal, hosszabb távon változatlanul felfelé ívelő.

És ön szerint most is csak erről van szó?
Nem. Ennél többről is szó van, hiszen az egészen rövid 10-12 éves ciklusok mellett, léteznek hosszabb ciklusok is, amelyek hosszát nagyon nehéz megmondani, talán 50-100 év között vannak. A lényeg az, hogy annak a modellnek van vége, amelyben az észak-atlanti fejlett ipari társadalom diktálta a világgazdaság játékszabályait. Az úgynevezett harmadik világ, vagyis a fejlődő országok eddig készen kapták ezeket a szabályokat, vagy alkalmazkodtak hozzájuk, vagy kizárták magukat belőle. Kína erre a legjobb példa: Az 1949-es forradalom után harminc évre kizárta magát a piaci világgazdaságból, egy befelé forduló, elzárkózó, autark, importhelyettesítő, piactagadó iparosodási modellt valósított meg. 1979-ben a kommunista párt rájött, hogy ezzel a modellel, nem hogy lehagyni, de utolérni sem lehet a kapitalizmust, így az a döntés született, hogy megpróbálják saját fegyverével legyőzni a sárkányt. Azóta beilleszkedtek a világgazdaságba.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Ebben persze a globalizáció is segített, hiszen megnyitotta azt a technológiai tudást, amit korábban a nyugat monopolizált.
Ez volt a globalizáció maga. A szovjet és a kínai világ, de az 1960-as évek latin-amerikai fejlődési modelljei is az elzárkózáson alapultak. Napjainkra ezek mind eltűntek. Helyette a fejlett nyugat számára óriási kihívás állt elő, amit egy még piacibb, még rugalmasabb, még versenyképesebb, ámde egyelőre még szegény, felzárkózó világ jelent. A fejlett nyugat azt hitte, hogy a magas bérekkel, a jóléti állammal örökre a tetején maradhat az államok hierarchiájának.

Még véletlenül sem akarok valami eretnekséget mondani, de végül is ez Orbán Viktor értékelésével is egybecseng, amely szerint véget ért a fogyasztás generálta fejlődés korszaka. Az a hit, hogy a gazdasági növekedés és az azzal együtt járó fogyasztás is bármeddig fokozható, fedezetlen hitelekből is. Vagyis a fogyasztói és jóléti társadalomnak van vége.
Ez a kettő nem ugyanaz. A jóléti társadalom arról szól, hogy egy igen nagyra nőtt állam jól megadóztatja a jövedelmet termelő polgárokat és újra elosztja a pénzt. Így is, úgy is fogyasztásról van szó, csak a jóléti társadalomban nem feltétlenül azok fogyasztják el, akik megtermelték a jövedelmet...

Erről is kiderült, hogy hitelből van...
Óriási marhaság arról beszélni, hogy a fogyasztási modell megbukott. Mindenki szeretne fogyasztani, a koldusszegény indiai parasztember, a kizsákmányolt kínai ipari munkás és Orbán Viktor is akar fogyasztani.

De akkor mi is bukott meg valójában? A nyugati társadalmakról azért kiderült, hogy az elmúlt néhány évtizedet hitelből finanszírozták, akár a fogyasztást, akár a jóléti kiadásokat nézzük.
Arról van szó, hogy a nyugati világnak sokkal hatékonyabban és többet kell dolgozni meglévő életszínvonala megőrzéséért is, mert a fejlődő országok hatalmas tömegei, Kína, Délkelet Ázsia, India, az arab világ, Afrika és Latin-Amerika, tehát kivétel nélkül mindenki elfogadta a piacgazdasági modellt. Éppen attól van globalizáció, hogy mindenki beágyazta a saját gazdaságát, sőt politikai rendszerét ebbe a teljes mértékben nyílttá vált világgazdasági rendszerbe. Kiderült, hogy olyan körülmények között, amikor a globalizáció lebontja a termékek, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke áramlása előtt álló utolsó korlátokat, akkor a jelenlegi fejlett nyugati országok eddig elért életszínvonala már csak hitelből finanszírozható. Ez a modell bukott meg. Ez azonban nem a piacgazdaság általános modellje, hanem a mesterségesen felpumpált észak-atlanti jólété, ami nem pusztán a belső hatékony, versenyképes jövedelem-termelésen alapult, hanem a fejlődő országok hihetetlen mennyiségben felhalmozott, nemzetközi valutatartalékának a visszaszivattyúzásán, az ebből származó korlátlan és olcsó hiteleken.

Bokros Lajos

közgazdász, politikus 2009-től az MDF színeiben az Európai Parlament képviselője. Az 57 éves szakember a Horn-kormány második pénzügyminisztere volt, nevéhez fűződik az 1995-ös kiigazító csomag. Posztjáról 1996-ban távozott, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap szakértőjekén nemzetközi programokban vett részt, majd 2005 és 2008 között a Közép-Európai Egyetemen dolgozott gazdasági ügyekért felelős vezérigazgatóként, jelenleg  is az egyetem tanára. A 2010-es parlamenti választásokon az MDF miniszterelnök-jelöltje volt.



A válságot előrejelző közgazdász, Nouriel Roubini a Wall Street Journal-nak adott videointerjúban mondta, hogy Marx helyesen elemezte a kapitalizmus önpusztító természetét, aminek az eredménye egy újabb, nagyobb válság lesz. Azt hittük, hogy a piacok szabályozzák a folyamatokat, de nem így van. Mit szól ehhez?
Ma, amikor a válság közepette elsősorban a politikai osztály és egyes nyugati kormányok tehetetlenségéről, semmint a kapitalizmus és a piaci világgazdaság csődjéről lehet beszélni, akkor könnyen elkapatja magát mindenki, aki szeret nagyokat mondani. Csak így lehet az egyébként hallatlanul éles versenyben élő médiumok címlapjára kerülni...

És ugye van tanácsadói piac is, Roubini is megkéri az árát...
Így van, neki is van egy saját vállalata, ami véletlenül saját magáról van elnevezve. Nagyon helyes, mindenki a piacról él, én is...

Éljen a kapitalizmus!
Amiről itt szó van, még egyszer mondom, az az, hogy a globalizáció eredményeképpen azok az országok, amelyeknek eddig nem kellett szembenézniük a náluk jóval hatékonyabb, termelékenyebb és olcsóbb bérekkel is megelégedő versenytársaik korlátlan versenyével, azok a továbbiakban ezt nem tehetik meg.

Hogyan fog kinézni ez az újfajta munkamegosztás?
Durván leegyszerűsítve két lehetséges forgatókönyv van.  Az egyik az, hogy csökken a francia, angol, olasz, spanyol és amerikai munkás bére, hogy versenyképes legyen a kínaival és az indiaival...

Csökkentjük a jólétet, magyarul...
Ebbe azonban nem biztos, hogy a szóban forgó egyedek szívesen belemennek. A másik lehetőség az, hogy fokozzák a termelékenységüket. Ugyanazért a bérért hatékonyabban és többet kell, hogy dolgozzanak annak érdekében, hogy a fejlett országokban meginduljon a gazdaság növekedése. A globalizációs válság eredményeképpen sok fejlett nyugati ország stagnálásra van ítélve jó tíz évig. Mindenki azt várja, hogy beindul a növekedés, de növekedés csak akkor lesz, ha ez a hatékonyság-javulás megvalósul, ahhoz pedig nem elsősorban gazdaságpolitikai lépésekre van szükség, nem kamatcsökkentés, monetáris mennyiségi bővítés, vagy fiskális túlköltekezés kell, hanem strukturális reformok.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Ezzel persze azt is mondja, hogy gyakorlatilag minden, ami 2008 óta a válság kezelésével történt totális tévút volt, hiszen még több pénzt pumpáltak a már amúgy is mesterségesen felpumpált gazdaságokba, anélkül, hogy a termelékenységet növelték volna. Vagyis a klasszikus keynes-i recept az 1929-33-as válság idején működött, most nem?
A keynesi recept zárt gazdaságokban működik. Bár igen nehéz olvasmány, érdemes elolvasni Keynes híres írásait. Ő azt írta, hogyha vészes kapacitás-kihasználatlanság van munkaerőben, gépekben, eszközökben, nyersanyagokban, akkor akár a monetáris, akár a fiskális keresletbővítés, akár a kettő együtt, működhet. Ilyen kapacitás-tartalék volt az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában, Franciaországban, Németországban a 30-as évek legelején. Ezek akkor jobbára zárt gazdaságok voltak miután az első világháború után mindenki vámokkal igyekezett védett piacokat teremteni. Ez a módszer működhet, noha tudjuk nagyon jól, hogy inflációt fog okozni.

Plusz a harmincas években nem halmozódtak fel ilyen óriási államadósságok, tehát volt honnan költekezni...
Volt amelyik államnak volt, volt amelyiknek nem. A mai helyzet visszavetítése lenne, ha nagy jelentőséget tulajdonítanánk az államadósságoknak. A magánadósságok óriásiak voltak, többek között ezért is következett be a tőzsdekrach, mert sokan nem tudták kifizetni az adósságaikat. A 20-as évek második felében hitelből száguldott a tőzsde.

Tehát manapság azért nem működött a keynes-i költekezés, mert a gazdaságok nem zártak?
Lényegében az Egyesült Államokon kívül ma nincs egyetlen zártnak tekinthető gazdaság sem. Minden európai ország maximum közepes, vagy nagyon nyílt országnak tekinthető, tehát a keynesi recept legfeljebb ideig-óráig működhet és kizárólag akkor, ha a válságot megelőzően tetszettek volna szigorú költségvetési politikát folytatni, netán Finnország, Svédország és néhány más ország példáját követték volna, ahol költségvetési többletek voltak a válságot megelőzően. Az északi országok államadóssága alacsony, van mód némi belső keresletbővítéssel, akár költségvetési túlköltekezéssel kompenzálni a magánszektor keresletének visszaesését. Ez azonban legfeljebb egy-két évig működik, utána vagy felszaporodik az államadósság, vagy ami még rosszabb - és Magyarország esetében itt tartunk - ezt már csak külföldi megtakarításokból lehet finanszírozni. Hazánk kerhiánnyal (költségvetési- és fizetésimérleg-hiánnyal) és ikeradóssággal (az állami és a magánszektor eladósodottságával) küszködik. Nálunk fel sem merülhet további keresletbővítés. Már ellőttük a puskaport, amikor még nem volt háború.

Akkor mi lesz ezzel a rettenetes mértékű adóssággal, ami Európa egészét nyomasztja. Adósságot ki lehet növekedni, el lehet inflálni, a megtakarítások növelésével visszafizetni, vagy nem visszafizetni.
Nem érdemes egybemosni Európa minden országát. Van ahol magas az államadósság, van olyan ország, ahol alacsony. Nem lehet Görögországot akár Németországgal, vagy Franciaországgal egy lapon említeni.

De az euró miatt nem egy hajóban ülnek mégis?
Nem feltétlenül. Nem értek egyet azokkal, akik szerint az euró, mint közös valuta bevezetése szükségképpen azt jelenti, hogy száz százalékig közös felelősséget kell vállalni a költségvetési politikákért is. A németek, vagy a finnek soha  nem fognak teljes felelősséget vállalni a görög vagy a portugál túlköltekezésért. Még nagyon messze vagyunk attól, hogy megvalósuljon akárcsak a költségvetési politikák összehangolása. Ehhez az kellene, hogy az európai népek ne csak kívülről rájuk kényszerített kényszerzubbonynak tekintsék az eurót, hanem úgy gondolják, hogy ez egy hatalmas közös politikai, kulturális és erkölcsi vívmány, ami előnyös számukra, és aminek érdekében érdemes áldozatokat hozni. Itt azonban ma még nem tartunk.

Nem fogja ezt felülírni az élet? Magyarul nem lesz időnk kivárni a népek nagy barátságát, a piac kényszerít ki változásokat például a költségvetési politika még erőteljesebb összehangolására? Németországban is ott a dilemma: ha nem menti meg a görögöket vagy a portugálokat, majd a saját bankjait kell megmenteni, amelyek görög vagy portugál állampapírokat birtokolnak.
Százszor ésszerűbb és olcsóbb lenne a német kormány szempontjából  hagyni Görögországot csődbe menni és megmenteni a német és a görög bankokat. Elkerülnék azt, amit úgy hívunk, hogy erkölcsi kockázat: minden kormány azért költekezik nyakló nélkül, mert tudja, hogy úgyis megmentik a végén. Na, éppen ez veszélyes igazán az európai kapitalizmusra, nem pedig a verseny. Ezek a szocialista jellegű gondolkozási és cselekvési módozatok olyan mértékben elhatalmasodtak a gyáva európai politikai osztályon belül, hogy nem tudnak helyes válaszokat adni a válságra. Mindenki úgy gondolja: elég, ha jó pénzt dobunk a rossz pénz után. A szerkezeti reformokról kevés szó esik közben. Erről legfeljebb a német kormány szokott halkan szólni.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Mi lesz így az eurózónával, az euróval? Szétesik vagy bátor döntéseket hoznak a politikai vezetők?
Az bizony attól függ.

Ez amolyan professzoros válasz...
Pontosan ezt szoktam mondani az egyetemi órákon is, hiszen 500 tényezőtől, de leginkább attól függ, hogy a mindenkori politikai osztály milyen cselekvési módot választ. Az euró nincsen szükségképpen sem halálra, sem sikerre ítélve. Emberi vívmány, emberkéz által alkotta fontos monetáris intézmény, emberek alkották, emberek szét is verhetik. Nem értek egyet Marxszal, nincsen a történelemben determinizmus. Nem igaz, hogy a kapitalizmus után feltétlenül a szocializmus, majd a kommunizmus következik. Jött ugyan a kommunizmus, de a következő lépcsőfok mégis a kapitalizmushoz való visszatérés volt. A kapitalizmussal szerencsés esetben együtt jár a liberális demokrácia, aminek egyik fontos jellegzetessége, hogy megválaszthatunk magunknak nem rátermett politikusokat is, akik egy komplex világgazdasági jelenséggel, válsággal szemben tehetetlenek.

Most ez történik? Amerikai lapok arról cikkeznek, hogy tehetetlen és vezetés nélkül sodródik a válságban Európa.
Ebben van igazság. Német lapok is arról cikkeznek, hogy Angela Merkelnek a sok nagyon jó tulajdonsága mellett van egy kevésbé hasznos jellemvonása is: nem vezet. Gondolkodik, töpreng, habozik, félszívvel hoz döntéseket, majd megváltoztatja azokat és a német társadalom sem tudja, hogy mihez igazodjon. A politikust azért választják meg és fizetik, hogy vezesse a népet, mégpedig akár a népszerűségének kárt is okozó döntésekkel, amelyek hosszú távon azonban bizonyíthatóan az adott társadalom javát szolgálják.

Akkor kicsit egyértelműbben, ha ön döntési helyzetben lenne, mit cselekedne az eurózóna válságának megoldása érdekében? Mondjuk persze, hirtelenjében nem tudok olyan pozíciót mondani, amiben ilyen döntést meg lehet hozni az EU-ban...
Ez már önmagában baj. Rátapintottunk az egyik intézményes hiányosságra.

Engedjük ki a görögöket, portugálokat az eurózónából? Az olaszoknak öntsünk egy kis pénzt a nyakukba? Bocsássunk ki eurókötvényt?
Álljon meg a menet! Az államcsőd, amit hasznosnak tartanék Görögország számára, nem jelenti azt, hogy Görögországnak feltétlenül ki kell lépni az eurózónából. Görögország egészen biztosan nem képes visszafizetni a felét sem a felhalmozott államadósságának, ami a bruttó hazai termék több mint 150 százaléka és ahogy itt beszélgetünk közben az még tovább nőtt. A görög gazdaságban visszaesés van, vagyis ha a hányados csökken, akkor a tört értéke akkor is nőne, ha a számláló nem növekedne, de persze az is nő. A kamatok az égben vannak, az ország pedig adósságcsapdában; a görög társadalom elsőrendű érdeke lenne egy rendezett, szalonképes államcsőd. A politikai osztály elismerné azt, ami a piacokon amúgy is nyilvánvaló: a görög állampapírokat ötvenszázalékos értéken adják, a névérték feléért. Aki ma eladja ezeket a papírokat, máris realizálta a veszteséget.

Mi értelme van az eurózónában tartani a görögöket egy államcsőd után? Az országon éppen az segítene, ha végre a pénzét hagynák leértékelődni, amit az euróval nem tudnak megcsinálni.
Az eurózóna elhagyásával a görögök még többet veszítenének mert a magánszektor is rögtön csődbe menne. A háztartások és a vállalkozások jelentős része is eladósodott. Ha a görög állam új drachmát bocsátana ki, vagy abban a pillanatban, amint erről elkezdenek beszélni, az új pénz értéke mélységekbe süllyed. És akkor nem államcsőd van, hanem nemzeti csőd. Az államcsőd lehetővé tenné, hogy az országnak ne kelljen újabb és újabb megszorító intézkedéseket foganatosítani, ami hozzájárul a visszaeséshez, miközben a magánszektor növekedésnek indulhatna.

Egy negatív spirál látszik a legutóbbi adatokon is.
Lehetne húzni egy vonalat, és mondhatnánk, hogy az adósság 150 százalék helyett csak 75 százalék, három évig a lejáró állampapírok helyében kibocsátandó új állampapírokért cserében a görög állam megkapja a teljes  finanszírozást az Európai Pénzügyi Stabilitási Alapból, ami a jelenlegi 440 milliárd euróval erre bőven elegendő. Egyúttal rá kell venni a görög kormányt olyan szerkezeti reformok megvalósítására is, amelyek után az ország gazdasága elkezd végre föltápászkodni és a növekedés útjára lép.

Mit kezdene a többi adósságban vergődő országgal a portugáloktól az olaszokon át a franciákig?
Olaszországot nem sorolnám a fizetésképtelenek közé, nincs csődben, hiszen az egy nagyméretű, remek exportteljesítménnyel bíró gazdaság. Itt a legnagyobb probléma maga az olasz állam, amelyik túl nagy, iszonytatóan hatékonytalan, rengeteg embert foglalkoztat, hihetetlenül korrupt, nagyon lassú és bizonyos tekintetben össze van fonódva a szervezett bűnözéssel. Embert próbáló feladat, hogy olyan szerkezeti reformokat vezessenek be, amelyek ezt az államot kisebbre és hatékonyabbra szorítják, hogy felszabadulhassanak azok az alkotó erők, amelyek egyébként az olasz társadalomban, és a vállalatok jelentős részében megvannak.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Hozna-e olyan bátor döntéseket, mint az eurókötvény kibocsátása, amit sokan számon kérnek most az európai vezetőkön?  Ezzel együtt járna valamiféle európai pénzügyminisztérium felállítása, és ezzel közös szintre emelnék az adósságnak egy részét legalább.
Ez az a pont ahol egyetértek Angela Merkellel, tehát hogy igen, de nem most. Ha a közös kockázatot képviselő eurókötvényeket azelőtt vezetnék be, hogy a szerkezeti reformok és Görögország esetében az adósságkezelés megvalósulna, akkor csak elodáznák a problémát és megint előjönne az említett erkölcsi kockázat: minek bevezetni fájdalmas és népszerűtlen  reformokat, ha anélkül is túlélünk? Wolfgang Schauble pénzügyminiszter fejezte ki ezt határozottan: a német választók akkor fogadják el, hogy a görög államadósság kockázataiból nekik is részesedni kell, ha bizton tudják, hogy a pénzük megtérül. Ehhez a görög választóknak is el kell fogadni, hogy nekik pedig nem több pénzért ezentúl jóval többet kell dolgozni.

Magyarország lassan már negyven éve egyik adósságválságból a másikba vergődik. Mennyiben más a mi adósságproblémánk?
Szinte minden szempontból más. Semmiképpen nem hagyható figyelmen kívül a 22 évvel ezelőtt megbukott piactagadó gazdálkodás szörnyű öröksége. Annak az egész kultúrája máig itt van velünk. A legutóbbi időkig a magyar politikai osztály egyetlen tekintetben volt közös véleményen, abban, hogy költsünk minél többet, az állami adósság és hiány nem számít. Ez alól egyetlen időszak volt, muszáj, hogy erre hivatkozzak, a 90-es évek második fele, a Bokros-csomag utáni időszak, amikor az államadósság rátája látványosan csökkent.

A tavaly hivatalba lépett kormány gazdaságpolitikájának középpontjában viszont az államadóssággal szembeni küzdelem áll. Hogyan értékeli a kormány eddigi gazdaságpolitikai intézkedéseit?
Hiteltelennek és eredménytelennek. Eredménytelen, mert a tavalyi intézkedések egy része, elsősorban a személyijövedelemadó-bevételeknek a látványos elengedése azon alapult, hogy a társadalom jelentős része majd nyer és elkezd fogyasztani, amitől megindul a gazdasági növekedés, új munkahelyek teremtődnek...

A válság körülményeitől eltekintve, ez lehetett volna egy logikus láncolat? A magyar gazdaság kettészakadt, az exportra termelő ágazatok működnek, a közép és kisvállalkozói szféra szenved.
Abszolút nem volt logikus. Már beszéltünk arról, hogy kicsi, nyitott felzárkózó gazdaságban a primitív keresletösztönző gazdaságpolitika nem alkalmas a növekedés megindítására. Ha netán elkezdett volna többet fogyasztani a lakosság, annak nagy része import lett volna, ami rögtön rontotta volna a külkereskedelmi és a fizetési mérleget is, tovább duzzadt volna az adósságállomány. Növekedés helyett adósságállomány-növekedés. A számok egyébként azt bizonyítják, hogy az egykulcsos jövedelemadó bevezetésével nem nőtt a lakossági fogyasztás. Az alacsonyjövedelműek nem nyertek semmit, sőt veszítettek. A középrétegek jelentős része el van adósodva...

Amit tehát nyert, azt befizette a svájci jegybank pénztárába...
Ők többletjövedelmüket hiteltörlesztésre költik, ami egyébként nagyon jó, mert végül is azt jelenti, hogy a lakosság egy része még nem ment csődbe. Az igazán jómódúaknak sokat hozott a konyhára az egykulcsos jövedelemadó, ők viszont tipikusan nem fogyasztásra költik a megtakarítást, hanem megtakarítják. Ami önmagában megint nem baj, hiszen részben a megtakarításokkal lehet finanszírozni az államháztartás még mindig óriási hiányát. Egy biztos: se növekedés, se munkahely, se nagyobb adóbevétel nem lett. Ez annyira primitív gazdaságpolitika, hogy Chikán Attila jogosan mondta: tankönyvszerűen lehetetlen.

És miért mondja, hogy hiteltelen? Orbán Viktor folyamatosan az államadósság elleni harcról beszél és arról, hogy munkaalapú társadalom jön. Vagyis megpróbálja felkészíteni az embereket arra, amit az előbb mondott: többet kell dolgozni ugyanazért a pénzért. Legalább elkezdődött a tudati váltás a politikában...
A próféta beszéljen önből. Szerintem hiteltelen, mert ugyan szent háborút hirdettek az államadósság ellen, ami azonban fránya módon tovább nő. Egyrészt mert nincs annyi elrabolható pénz - gondolok itt a magánnyugdíjpénztárak államosítására -, hogy az minden lyukat betömjön. Másrészt, mert az államadóssággal szembeni harc újsütetű túlbuzgóság. A Fidesz minden korban élen járt a felelőtlen túlköltekezés támogatásában.

Közben lassan haladnak az ön által strukturális reformoknak nevezett változások, az állami rendszerek átalakítása.
És közben nem jönnek az adóbevételek, a hiány nem csökken, hanem nő. Az államadósság rátája nő, pontosan azért, mert a növekedés, a hurráoptimista tervekhez képest előre tudhatóan jóval alacsonyabb lett. Végül ahelyett, hogy az egyébként kézben lévő pénzt az államadósság csökkentésére fordítaná, annak megfelelően, ahogyan meghirdette, a kormány Mol-részvényeket vásárol, több mint 500 milliárd forintért, amin azután egy hónap leforgása alatt veszített 100 milliárdot.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Pontosabban veszítene, ha eladná, addig az csak papíron veszteség. És a Mol-részvény nem kidobott pénz, hanem vagyon.
A kormány az államadósság ellen hirdetett szent háborút. A kérdés az, csökken-e az államadósság, és köszöni szépen, nem csökken.

Mit lehetett volna tenni? A kormány egy rettenetesen nehéz helyzetet örökölt és végülis Magyarország nem süllyedt el a semmibe, talpon maradt...
Ezt a Bajnai-kormány érdemének tudnám be.

Meg persze a Chikán Attila által is nem túl szép megoldásnak nevezett magán-nyugdíjpénztári államosításnak, ami papíron szebbé tette a helyzetet...
Alkotmányellenes eszközökkel mindig el lehet kenni ideig-óráig a problémát. Az a kérdés, hogy vannak-e olyan alkotmányos eszközök, amelyeket a kormány demokratikus felhatalmazás alapján használhat... Kiadáscsökkentésre lett volna szükség és lenne ma is, ez a legfontosabb. Nem az adókat kellett volna csökkenteni, hanem kisimítani az adóéket, vagyis a munkára rakódó összes közteher arányát alacsonyan rögzíteni. Ehhez a társadalombiztosítás reformját kellett volna összehangolni az adórendszerrel és nem a gyerektámogatásokat belenyomni az adózásba. Akkor az emberek világosan láthatták volna, hogy mekkora az adóteher. Olyan gazdaságpolitikát kell folytatni, hogy valóban több legyen az igazi, versenyképes, profitábilis munkahely, ne pedig a közmunkahelyek száma gyarapodjon. Vagyis oktatási reform szükséges, a szakképzéstől a felsőoktatásig. A magyarországi egyetemek és főiskolák kétharmadát nyugodtan be lehetne zárni, a maradék egyharmadban viszont nem fejkvóta alapú finanszírozással, hanem részben tandíjjal, részben nagyobb mértékű, fix összegű állami támogatással, erős teljesítmény-követelmény támasztásával nemzetközi színvonalú oktatást kell biztosítani.

Ilyen intézkedésekről a Széll Kálmán-tervben szó esik...
Nem olvastam a Széll Kálmán-tervben, hogy a magyarországi egyetemek kétharmadát be kellene zárni. A dokumentumban szép szavak vannak, de egyetlen konkrét intézkedés sem. És nem a terv a lényeg, hanem, hogy mit csinálunk.