Még csak két éve, hogy itt hagyott minket a VHS

Ha egyetlen évet kellene megnevezni a VHS-korszak lezárásaként, akkor az 2016 lenne. Ez volt az az év, amikor a Funai is bejelentette, hogy nem gyárt több VHS videokazetta-lejátszó berendezést. Ezzel lezárult az otthoni videózás történetének eddigi leghosszabb, egyetlen meghatározó szabványra épülő korszaka. Összeállításunkban bemutatunk néhány olyan adatot, melyek nem pusztán kulturális és technológiai, de gazdasági jelentőségét is érzékeltetik a nagyjából 40 éves, mára véget ért sikertörténetnek.

A VHS nélkül valószínűleg nem létezne a Netflix sem, napjaink vezető streaming-szolgáltatója, és egyben a világ egyik legsikeresebb vállalata. Az alapító, Reed Hastings anekdotája szerint ugyanis az 1997-ben alapított, először postai DVD-kölcsönzést kínáló vállalat ötletét egy elhagyott kölcsönzői VHS adta. Az Apolló 13 című film jogtiszta példányát nem tudta visszavinni egy tékába határidőre, egyszerűen azért, mert elhagyta a kazettát.

Ez 40 dollárjába került akkor.

Hastings több vele készült interjúban is felidézte, hogy akkoriban a legtöbb nagy videotéka-hálózatban 50 dollár volt az éves tagdíj (aki 100 dolláros tagdíjat vállalt, az részben vagy egészben "lekölcsönözhette"), általában 10 dolláros kazettánkénti díjjal. Így az akkor kifizetett 40 dollár igencsak gondolkodóba ejtette, és elvezette a később bevált ötlethez, amire a céget építette.

VHS videokazetták: közel 40 évig jelentették az otthoni videózást Forrás: Shutterstock

Pedig ez két évtizeddel a szabvány hivatalos, 1976-os "lakossági" indulása után sem volt nevezhető soknak. Igaz, kevésnek sem, figyelembe véve, hogy az első, kereskedelmileg sikeres kazettakölcsönző, a Los Angelesben megnyílt Video Station, szintén 10 dolláros napidíjat számított fel kazettánként 1977-ben.

Persze az otthoni videózás története számos érdekességet rejt magában. Noha felvevőket már az 1950-es és 1960-as években is készített egy-egy vállalat, a Sony pedig 1975-ben rukkolt ki a Betamax szabvánnyal, az évtizedekre meghatározó rendszer mégis a VHS lett.

Az első asztali felvevőt a JVC mutatta be 1976-ban, ekkor indult el a lakossági videózás eddigi leghosszabb olyan korszaka, amely egy szabványra épült.

A HR-3300-as típust és változatait éveken át gyártotta a vállalat.

Az 1990-es években indult DVD-t egyesek már most temetik, köszönhetően a mind elterjedtebb streaming és digitális előfizetéses szolgáltatások (és a fájlmegosztó oldalak) virágkorának.

Illusztráció Forrás: AFP

A HR-3300-as 1400 dollárba került 1976-os bemutatkozásakor (ez 2018-ban kb. 6000 dollárnak, nagyjából 1,6 millió forintnak felelne meg). Ugyanakkor az eBay-en a cikk készítésekor 200 dollárért ajánlott egy japán eladó egy, állítása szerint jó állapotban lévő, működő készüléket a világ első VHS-felvevős magnójából, igaz, alkatrésznek.

A videofelvevők terjedésével persze számos jogi természetű kérdés is felmerült, mígnem 1984-ben az USA Legfelsőbb Bírósága kimondta, hogy a tévéműsor rögzítése otthoni videofelvevővel teljesen legális.

Érdekesség, hogy a számos innovációról híres Sony csak ezután adta be a derekát, belátva, hogy a Betamax-formátumnak más helyet kell keresni.

Csak 1988-ban jöttek ki saját VHS-rendszerű otthoni felvevőjükkel, noha a kamerák világában továbbra is komoly vetélytárs maradt a Betamax. Az utolsó nagy hollywoodi produkció, amely ebben a formátumban került kereskedelmi forgalomba, 1996-ban a Mission Impossible volt.

A Sony által kifejlesztett Betamax formátumú kazetták: a szabvány technikailag hiába volt jobb a VHS-nél, mégis elvesztette a harcot Forrás: Wikipedia

S hogy milyen volt az otthoni videózás piaca akkor, amikor már megjelent a DVD?

Az új formátum nyilvánvalóan nem tudta azonnal kiszorítani a jól bevált szalagokat, bár meglehetősen gyors volt a térhódítása. 1985-re az USA 5,25 milliárd dollár forgalmú (!) videofelvevő piacán 90 százalékos volt a VHS-formátum részesedése. Ehhez képest alig telt el másfél évtized a váltásig: 2001-re minden negyedik amerikai háztartásban volt DVD-lejátszó, a lemezek eladásai pedig ebben az évben első alkalommal szárnyalták túl a kazetták értékesítését.

Az amerikaiak abban az évben soha nem látott összeget, 16,8 milliárd dollárt költöttek videózásra, kölcsönzésre és vásárlásra együttesen.

Vagyis 20 százalékkal többet, mint 2000-ben, amiből 4,6 milliárd dollárt értek el a műsoros DVD-k eladásai.

Az adatok szerint ugyanakkor 2005-ben még mindig 94,5 millió amerikainak volt VHS-típusú videomagnója.

Egy VHS-kazetta, alkatrészekre bontva Forrás: Shutterstock

Érdekesség, hogy a VHS-kazetta halála hamarabb érkezett el, mint a szabványnak megfelelő berendezéseké. Az utolsó mainstream amerikai produkció, ami kereskedelmi forgalomba került VHS-kazettán, az egy évvel korábban bemutatott Erőszakos múlt című film volt, 2006-ban.

2008-ban az utolsó nagy kazettaszállító cég bejelentette, útnak indították a végső szállítmányokat a kereskedőkhöz. A megelőző néhány évben a VHS-kazetták értékesítése még elérte a 4 milliós darabszámot, ám az iparág szereplői már láttak: a formátumnak - legalábbis az otthoni videózásban - leáldozott.

VHS videomagnó-lejátszó Forrás: Shutterstock

Hasonló sorsa jutottak a berendezések, igaz, ezek gyártása még majdnem egy évtizedig folytatódott. A japán Funai (az USA-ban és egyes helyeken korábban Sanyo néven) 2015-ben még 750 ezer darabot adott el készülékeiből.

A gyártást azonban 2016 tavaszán leállították.

Shigeki Saji, a vállalat ügyvezetője akkor elmondta: valóban cégük volt az utolsó vállalat, amely még gyártott VHS rendszerű otthoni videomagnókat. Ám a termék piaca annyira összezsugorodott, hogy saját cégük és beszállítóik érdekeit szem előtt tartva inkább leálltak annak gyártásával.