Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Miközben Kína hihetetlen összegeket költ el külföldi óriásberuházásokra, az otthoni szegénység és társadalmi egyenlőtlenség egyre nagyobb gondot okoz a pártvezetésnek. A Kínai Kommunista Párt legutóbbi, 19. kongresszusán
Hszi Csin-ping elnök nem véletlenül tett olyan vállalást, hogy 2020-ra újabb 70 millió embert szeretnének kihozni a mélyszegénységből,
a legrosszabb körülmények között élők életszínvonalának javítása ugyanis a politikai stabilitás egyik kulcsfontosságú kérdése.
A Foreign Policyban megjelent friss elemzés hosszan taglalja, milyen eredményeket ért el Peking a szegénység csökkentésében, ugyanakkor kitér arra is, hogy a nyomorban élő lakosok városba telepítése mennyire kétarcú folyamat.
Egy biztos, a gyors kínai fejlődés egyik fő hajtómotorja a városiasodás, ami teljesen átrendezte a gazdaság szerkezetét, ám a vidéken élő, a városokhoz képest sokkal szegényebb lakosság aránya még mindig 45-48 százalék körül mozog.
Az 1978-as politikai nyitás óta Kína kétségtelenül óriási eredményeket tudott felmutatni a szegénységi küszöb alatt élők arányának leszorításában. A Teng Hsziao-ping nevéhez köthető reformok kezdetekor a lakosság hozzávetőleg 97 százaléka élt még a szegénységi küszöb alatt, ami a Világbank meghatározása szerint 1,9 dollár alatti napi bevételt jelent. 2016-ra három százalékra sikerült levinni ezt az arányt, ugyanakkor
a napi 3,1 dollárból élők aránya azonban még mindig elérheti a félmilliárdot.
Mindenesetre a legnyomorúságosabban élő mintegy 40-70 millió ember sorsát most úgy szeretné javítani a pártvezetés, hogy a nem központi régiókhoz tartozó nagyvárosokba, illetve a külső kerületekben lévő úgynevezett szellemvárosok lakótelepeire költöztetné őket. Hely bőven akad: a Foreign Policyban megjelent adatok szerint
az ingatlanbuborék fújása egészen odáig vezetett, hogy ma már 3,2 milliárd lakás van Kínában, ami közel kétszer annyi, mint a lakosság létszáma.
A kötelező kiköltöztetések azonban eddig is óriási társadalmi feszültséghez vezettek Kína egyes tartományaiban, a lakosság jelentős része ugyanis nem szeretné feladni korábbi életformáját, és nem kér a kormány által felajánlott kompenzációból sem.
Ez a kárpótlás elvileg azért a jogért cserébe jár, hogy azt az állami földterületet használhatja, amelyen saját lakása, vagy háza áll. A vidéki legszegényebbek eddig is a saját maguk által megtermelt gabonából, zöldségből éltek jelentős részben, és nem szeretnék feladni azt a biztonságot, hogy legalább az alapvető élelmezésüket megoldhatták. Az azonban kétségtelen, hogy
a fiatalok elvándorlása miatt a vidéken egyedül maradt idősek, vagy a városba költöző szülők gyerekeinek ellátása komoly problémát jelent, amit egyre sürgőseben orvosolni kell.
Az évi 350 dolláros bevétel a kínai központi vezetés hivatalos szegénységi küszöbe, ami alacsonyabb a Világbank által meghatározott 1,9 dollárhoz képest, de még ebbe a kategóriába is legalább 70 millióan tartozhatnak.
Őket szeretné a vezetés a fejletlenebb régiós városok peremkerületeibe költöztetni, mivel az infrastruktúra – egészségügyi ellátás, oktatás, stb. - még mindig sokkal olcsóbb ott, mintha a vidéki területeken építenék ki ugyanezeket új beruházások formájában.
Az elgondolás ésszerűnek tűnik, főleg ha azt nézzük, hogy
az urbanizációval eddig is összességében jól járt a lakosság, mert – ha nem is egyforma mértékben – de az életszínvonal emelkedését biztosította.
A Világbank felmérései azt mutatják, hogy a napi 5,5 dollárból élők száma a lakosság 40 százalékának felel meg, ami körülbelül félmilliárd embert jelent. Vagyis az életszínvonal emelkedése is csak az alacsony bázishoz képest tűnik soknak, európai mércével mérve ezek a százmilliók még most is nagyon nyomorúságos körülmények között élnek.
A vidékiek tudatos beterelése a városokba már korábban megkezdődött, és eddig is sok problémával járt.
Egyrészt a vidéki életformához, a mezőgazdasági tevékenységhez szokott, képzetlen tömegeket nehéz integrálni a városokban, az egyik legnagyobb problémát a megfelelő munkahely biztosítása jelenti.
Amennyiben nem sikerül elhelyezni ezt a sok embert, az eddig is legkiszolgáltatottabb rétegek teljesen a központi segélyekre lesznek ráutalva, mivel
a házuk, illetve földhasználati joguk feladásért kapott kárpótlás egyhamar elfogy a városokban, ahol drágább az élet.
(Más kérdés, hogy a kárpótlás fizetése óriási különbségeket mutat: a beköltözők mintegy 20 százaléka például egyáltalán nem jutott hozzá a megváltás díjához az ígéretek ellenére.) A beköltöztetett családok elhelyezése egyébként amúgy is csak egy lépést jelent az életszínvonal emelésében, és még az is kérdéses, milyen áron.
A városokba kényszerítettek az ország úgynevezett másod-harmadrangú nagyvárosainak külterületén kapnak lakást, ahol az infrastruktúra kiépítettsége alacsony, és szinte mindenért – iskolák, egészségügyi ellátás – hosszú utat kell megtenni a városközpontba. A legzsúfoltabb metropoliszoknál már korábban felső plafont vezettek be a betelepülni szándékozókra vonatkozóan, ilyen város például Peking vagy Sanghai.
Az új lakosok alkalmazkodása egyébként is nagy kihívás:
sokan az elektromos áramért sem tudnak fizetni, ezért sokan a lakótelepek házai közötti melegedőkhöz húzódnak a fagyok ellen.
A betelepítettek jelentős része nem talál munkát, és ha igen, az is nagyon alacsony színvonalú. Egyébként
az átköltöztetések legalább 20 százalékát gyakorlatilag erővel kellett kikényszeríteni.
A kínai központi vezetés az 1978-as nyitás óta közel 800 millió embert tudott kiemelni a mélyszegénységől, ami – tekintve a még mindig növekvő populációt – óriási eredménynek tekinthető, nyilatkozta az Origónak Eszterhai Viktor Kína-szakértő. A Pallas Athéné Kutatóintézet munkatársa kiemelte, hogy
Kína ma is fejlődő országnak tekinthető, a kommunista párt megalapításának századik évfordulójára tűzték ki azt a célt, hogy mérsékelten fejlett ország lehessen.
Hangsúlyozta, hogy az ENSZ korábban meghirdetett úgynevezett milleniumi céljai között szerepel a szegénység csökkentése, amelyhez Kína járult hozzá a legnagyobb mértékben, az itteni fejlődés nélkül a fejlődő országok együttes átlaga csak romlást mutatna.
A 19. pártkongresszuson elhangzott elnöki beszéd azt irányozta elő, hogy
2020-ra újabb 40 millió főt emelnek ki a mélyszegénységből, ami nemcsak népszerű cél, de a kommunista párt eredeti küldetésének megfelel, erősíti a politikai stabilitást, és legitimációs bázist is ad.
Mindez ideológiailag többek között arra vezethető vissza, hogy az ópiumháborúk utáni időszak a lakosság látványos elszegényedését hozta, amit a kínai kommunista pártnak kell felszámolnia.
A szakértő kiemelte, hogy a statisztikák megtévesztőek, hiszen azok, akik napi 1,91 dollárból élnek statisztikailag már valóban nem élnek mélyszegénységben, de valójában ugyanúgy nyomorúságos életkörülmények között tengődnek. Eszterhai Viktor aláhúzta, hogy míg a mélyszegénységben élők száma elérheti a félmilliárd főt, addig
körülbelül 100-120 millió főt lehet a középosztályhoz sorolni.
A városi betelepítésekkel kapcsolatban hangsúlyozta: nincs elég kapacitás a vidék fejlesztéséhez, így még mindig az olcsóbb megoldás a népesség beterelése a városokba, ahol sokkal több alapszolgáltatáshoz hozzáférhetnek, mint vidéken.
Eszterhai Viktor arra is emlékeztetett, hogy a növekvő kínai társadalmi és jövedelmi különbségek mellett
a regionális különbségek továbbra is nagyok a vidék és a város, illetve a keleti és nyugati területek között.
A kínai gazdaság fejlettségének jelenlegi szakaszában már sokkal magasabbnak kellene lennie a városi lakosság arányának a jelenlegi 53 százaléknál, a cél a 70-80 százalék lenne – tette hozzá Eszterhai. Kiemelte, hogy valós veszély az, hogy sokan nem tudnak majd alkalmazkodni a városi körülményekhez és árakhoz, és hamar felélik a körülbelül egy évnyi megélhetésre elegendő kárpótlásukat, ez után segélyekre lesznek utalva, ha nem képesek munkát találni a képzetlenségük miatt.
Az állam ezért sok átképzési programot indított, illetve állami vállalatoknál munkahelyeket próbál biztosítani a beköltöztetettek számára.
A Kína szakértő rámutatott: sokan éppen ezért azt javasolják, hogy kevesebb állami forrást költsenek infrastruktúrára, sokkal inkább helyezzék előtérbe az oktatást, ezzel ugyanis sokkal jobban tudnak segíteni a rászorulókon.
Kínában az úgynevezett hu-kuo rendszer működik, ami szerint
mindenki ott jogosult állami ellátásra, amelyik körzetbe tartozik, ezért nehézkes más, vagyis a kijelölttől eltérő városba költözni.
A programnak kétségtelenül sok a vesztese is, de a reformok szükségessége vitathatatlan – fűzte hozzá. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az urbanizáció a kínai gazdasági fejlődés egyik titka, ez a fejlődési irány tehát eddig hosszú távon meghozta a gyümölcsét.
