A Google nagyjából egy hónapja már tiltja azokat a hirdetéseket, melyek óvadékkifizető szolgáltatásokat kínálnak az internetes felhasználóknak, és a pletykák szerint, a Facebook is hasonló lépésre készül. Úgy tűnik, a két nagy techvállalat hajlik arra, hogy figyelembe vegye azokat a tanulmányokat, melyek szerint a profitorientált, óvadékszolgálatot nyújtó cégek és ügynökök tevékenysége, hozzájárul a fizetésre kötelezettek eladósodásához.
Az óvadék fogalmát igen egyszerűen úgy lehet meghatározni – és a történelmi előzmények is ezt a jelentést erősítik –, hogy bizonyos megkötések és előírások megváltását jelenti, melyeket eredetileg azért rendelnek el, hogy valamiben korlátozzák a vádlottat a bírói eljárás megkezdéséig. Ez az elméleti jellegű, a gyakorlattól kicsit eltávolódó definíció egyáltalán nem elavult.
Még manapság sem kizárólag a készpénzes óvadékot értik alatta, bár ebben országonként eltérő gyakorlatok vannak jelenleg is érvényben.
Csehországban például írásbeli nyilatkozatot kér a bíróság a legtöbb, kisebb súlyú cselekménynél a vádlottól.
Kínában lényegében a személyes garancia – ha úgy tetszik, készfizető kezes – intézményével kapcsolódik össze az óvadék ellenében való szabadlábra helyezés. Ha a gyanúsított nem jelenik meg a kitűzött helyen és időben az eljárás során, a garanciát nyújtó személyen hajtják be az összeget, vagy annak hiányában tárgyi vagyonán, sőt, bizonyos esetekben akár le is tartóztatható.
Japánban a letartóztatás csak hivatalos vádemelés esetén rendelhető el – igaz, utána az ott élők általában nem kapják meg a lehetőséget óvadékfizetésre és szabadlábon védekezésre.
Az angolszász hagyományú országokban legalább ezer évre nyúlik vissza az óvadék intézménye.
Angliában az 1066-os normann hódításig bezárólag például valamennyi bűncselekmény gyanúja esetén megengedhető volt az óvadék kiszabása. Később a gyilkosságok esetében már nem, az egyéb bűncselekményeknél pedig megjelentek a készpénzfizetés mellett, más kötelezettségvállalási formák is.
Figyelemreméltó, hogy a brit jogrendet és a gyakorlatot napjainkban is meghatározza az 1898-as Bail Act, melyben kimondták, hogy a
kevésbé súlyos bűncselekmények esetén csak a vádlott anyagi teherbíró képességével arányos mértékű óvadék szabadható ki.
A mai brit gyakorlatban is a bírói döntésen múlik az óvadék és annak mértéke, nem ritka, hogy kisebb súlyú cselekmények esetén saját felelősségére védekezhet szabadon a gyanúsított, ellentételezés nélkül.
Míg a brit jogalkotók 120 éve leépítették a készpénzfizetéses óvadék intézményét - de legalábbis csökkentették annak jelentőségét -, addig a fiatal, a gyarmati múltat és a polgárháborút alig maga mögött hagyó Egyesült Államokban
épp akkor alapozták meg napjaink üzletét.
1898-ban Peter és Thomas McDonough testvérpár, felismerve – napjaink szóhasználatával élve – a fogyasztói igényt a szolgáltatásra, megalapították az első olyan vállalkozást, mely azzal foglalkozott, hogy üzleti nyereséget termeljen a mások helyetti óvadékfizetésből. Még telephelyet is jól választottak: irodájukat San Francisco igazságügyi bírósága épületéhez közel rendezték be.
Az Egyesült Államok mellett egyedül a Fülöp-szigeteken van törvényes kerete a nyereségorientált óvadékfizetésnek, mint piaci keretek között értelmezhető szolgáltatásnak.
A készpénzes óvadék intézménye így különösen az USA-ra jellemző gyakorlat lett,
melynek üzleti modellként tekintett alapja a mai napig az, amit a McDonough testvérek annak idején kitaláltak.
A fivérek ugyanis vállalták, hogy a bíróság kiszabta teljes összeget kifizetik a gyanúsított helyett, ha az cserébe náluk letétbe helyezi annak meghatározott százalékát, ami általában 10-15 százalék volt.
A pénz általában valamilyen kötvénybe került, és az üzlet beindulásával, azok későbbi hozamai termelték meg a tőkét a szolgáltatás bővítéséhez és újabb ügyfelek kiszolgálásához.
Azt nem lehet mondani, hogy a fivérek modellje kockázatmentes lett volna, ha ugyanis a szabadlábra helyezett megszökött, elbukták a teljes összeget – hacsak nem találták meg és vitték vissza a bíróságra.
Ez a vonatkozás hívta életre, illetve erősítette meg a szökésben lévő gyanúsított becserkészésére irányuló fejvadászatot mint sajátos foglalkozást,
melyet ha máshonnan nem, az amerikai populáris filmkultúrából szerte a világon ismernek.
Ha viszont a vádlott megjelent a bíróságon, és a bíróság nem hozott rá nézve elmarasztaló ítéletet – vagyis ártatlannak nyilvánította –, az óvadék visszakerült a céghez, mely szolgáltatásaiért cserébe megtartotta a kliens fizette megállapodás szerinti részt. Ez utóbbit abban az esetben is, ha a vádlottat bűnösnek találta a bíróság.
A fivérek üzlete közel 40 éven át virágzott az USA-ban, noha a tevékenység egyre inkább összefonódott a szervezett bűnözéssel. Különösen akkor, amikor a vállalat – és utánzóinak – kuncsaftjai között, főként az 1920-as és 1930-as években, egyre-másra bukkantak fel a kor nehézfiúi és a nagyvárosok fehérgalléros bűnözői.
A cég végül 1941-ben fejezte be működését, a korábbi gazdasági megroppanást követő évtized elején, miután éveken át próbálták tevékenységére rábizonyítani a korrupciós vádakat és a szervezett bűnözői körökkel való összefonódást. A modell azonban túlélte a renomé megfakulását, és mai napig jól jövedelmező üzletet jelent az Egyesült Államokban.
A cikk folytatásában arról olvashat, mekkora összegeket jelent most az amerikai gazdaságban az óvadékbiznisz, és milyen kritikákat fogalmaznak meg a készpénzfizetéses óvadék intézményével szemben. Lapozzon!