A patológia már régen nem csak a boncolásról szól <br/>

A Fekete Angyal-ügy kapcsán vita bontakozott ki, hogy a kórházakban vajon több elhunytat kell-e felboncolni. Az egészségügyi miniszter szerint nagyon lecsökkent a boncolások száma, a patológusok ezt másként látják.

Mi a különbség a belgyógyász, a sebész és a patológus között? A vicc szerint az, hogy a belgyógyász mindent tud, de semmit sem lát, a sebész mindent lát, de semmit sem tud, a patológus pedig mindent tud és mindent lát, csak már későn. A fenti, kissé morbid viccet a Semmelweis Egyetem patológiaprofesszora mesélte, akit azért keresett meg a Magyar Hírlap, mert a "Fekete Angyal" ügye kapcsán a szakminiszter gyakran hangoztatja: túlságosan lecsökkent a boncolások aránya, és ismét több, kórházban elhunyt beteget kellene felboncolni. Bodó Miklós professzor viszont úgy véli, nem egyértelmű, hogy ez érdemi változást hozna a kórházak munkájában, noha kétségtelen, hogy a kórházak minőségbiztosítása szempontjából fontos a tisztázatlan körülmények között elhunyt betegek boncolása. A professzor mottója szerint "a diagnózist még a beteg életében kell felállítani".

A patológusok egyébként sem szeretik, ha "boncorvosnak" nevezik őket, és munkájukat a halál okának megállapításával azonosítják. A patológia ugyanis már régen nem csak a boncolásról szól. "Tevékenységünk napjainkban sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb és felelősségteljesebb, mint korábban bármikor" - avat be egy laikus szemmel meglehetősen idegenkedve kezelt szakma életébe a professzor. A tények magukért beszélnek: a patológusok tevékenységében ma már mindössze 10-15 százalékot tesznek ki a boncolások, munkájuk 30-35 százaléka citológiai (sejttani) vizsgálat, a legtöbb időt pedig szövettani minták elemzésével, értékelésével töltik. Az esetek egyre kisebb hányadára igaz tehát, hogy a patológus tudása már nem segíthet a betegen. Szerencsére sokkal gyakrabban fordul elő, hogy életet ment a patológus gyors és pontos diagnózisa. Ők ugyanis azok, akik elvégzik a szövet- vagy a sejtminta vizsgálatát, sőt sokszor maguk veszik a mintát is, akik felállítják a diagnózist, akik sok esetben a klinikussal együtt döntik el, nagy valószínűséggel melyik terápia használ, és melyik ellenjavallt az adott páciensnél, melyik hogyan fog hatni az adott betegre, és akiknek nemegyszer operáció közben kell véleményt mondaniuk a műtőasztalon fekvő beteg esélyeiről.

Mégis a patológusok azok, akiket nemcsak a közvélemény, de maga az orvosszakma sem tart "igazi" orvosoknak. Bodó professzor szerint az elmúlt húsz évben a helyzet folyamatosan romlik, és ma már ott tartanak, hogy alig akad olyan szakorvosjelölt, aki a patológiát választaná. A parlament egészségügyi bizottságában nemrég a Patológus Szakmai Kollégium elnöke lehangoló számadatokat sorolt: az országban a szükséges 500 patológus helyett ma mindössze 297 dolgozik, ezek 10-15 százaléka is nyugdíjasként. Néhány évvel ezelőtt még minden esztendőben 40 új patológusjelölt kezdte tanulni a szakmát, tavaly viszont már csak két rezidensjelölt akadt, egyikőjük pedig már néhány hónap után úgy döntött, jövedelmezőbb állás után néz.

A patológus ugyanis biztosan nem számíthat hálapénzre, így például adjunktusként, veszélyességi pótlékkal együtt is kénytelen beérni 90-100 ezer forint bruttó közalkalmazotti fizetéssel. A kezdőknek persze még ennél is jóval kevesebb jut, a mostani fiatalok viszont nem akarnak nyomorogni. Bodó Miklós szerint megoldást csak az jelentene, ha értékén fizetnék meg a munkájukat. Ebbe az irányba hoz némi elmozdulást, hogy áprilistól az egészségbiztosító a betegellátástól különválasztva, önállóan finanszírozza majd a boncolásokat. Egy kórházban elhunyt beteg boncolásáért így 20-22 ezer forint körüli összeget kap majd a kórház, viszont a "járóbeteg" halott valamiért ennek csak a töredékét kapják továbbra is. De még a megemelt összeg sem fedezi a nem ritkán felmerülő extra költségeket. Ha ugyanis például egy Creutzfeld-Jakob-kórban elhunyt beteget kell felboncolni, az előírások szerint speciális védőeszközöket kellene a patológusoknak viselniük. Ez azonban hárommillió forintba kerül, a használt védőruhát ráadásul meg kell semmisíteni, így Magyarországon az orvosok általában kénytelenek megelégedni azzal, hogy dupla kesztyűt húznak, ha súlyosan fertőző beteget boncolnak. Mindezek alapján nem csoda, ha a szakma, amelynek képviselői sok helyütt még ma is a kórház "szellemi vezéreinek" számítanak, kezd elnéptelenedni. Pedig a patológusok munkája nemcsak a betegellátás, de a kórházi minőségbiztosítás szempontjából is nélkülözhetetlen - állítja Bodó Miklós. Nekik ugyanis minden kórházban elhunyt beteg kórlapját át kell nézniük, minden tisztázatlan halálesetet ki kell vizsgálniuk, ennek alapján pedig nagyon jól tudják, ha valamelyik osztály valamelyik orvosa nem járt el kellő körültekintéssel. Ilyenkor pedig - attól függően, hogy kisebb szakmai hibáról vagy a beteg halálát okozó vétségről van-e szó - az esetet vagy a kórházi tudományos közösség elé viszik, vagy feljelentést tesznek. Ezek nem számítanak ma már ritkaságnak - mondja a professzor, határozottan cáfolva a híreszteléseket, melyek szerint a patológusok sokszor segédkeznek a vétkes orvosoknak a műhibák eltussolásában.

Haiman Éva

(Magyar Hirlap)