Nagyhatalmak totojáznak a klímaharcban

Nagyon szeretne a klímaharc hőse lenni az Egyesült Államok, de egyelőre csak valahol a második vonalban szerencsétlenkedik. Fél szemmel Kínára tekint, amely a világ legnagyobb gázkibocsátója lett, mégsem lehet mindenért őt okolni. Az [origo] a koppenhágai klímakonferencián nézett utána, mihez is kezd az emberiség legnagyobb kihívásával a történet két kulcsszereplője.

Együtt tehetne valamit az USA és Kína

A koppenhágai klímakonferenciának otthont adó Bella Center hatalmas üléstermében a legtöbb ország névtábláján sötét alapon fehér felirat látható, az Egyesült Államokén azonban fehér háttéren sötét betűk szerepelnek. Ez a megkülönböztető jel arra utal, hogy az amerikaiak nem csatlakoztak az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentését célzó kiotói egyezményhez, és ezzel akadályozták a klímaváltozás elleni nemzetközi küzdelmet. A teremben zajló ülések rendszerint nem nyilvánosak, az [origo] tudósítója is egy szünetben járt benn, és akkor az az USA előtti sorban helyet foglaló egyik küldött kérdésünkre azt mondta, mindig szokott ülni valaki az Egyesült Államok névtáblája mögött.

Talán ez is arra utal, hogy az amerikaiak igyekeznek aktívabb szerepet játszani a klímatárgyalásokon, igazodva Barack Obama elnök tavalyi kampányához, ameyben azt ígérte, elődjével ellentétben komolyan fogja venni az éghajlatváltozás veszélyeit. A világ második legnagyobb szennyezőjeként valóban sok függ attól, hogy mit tesz az Egyesült Államok, és nemzetközi tárgyalásokon sem akarja senki, hogy Kiotó után egy olyan újabb egyezmény szülessen, amelyből kimaradnak az amerikaiak.

Számokba fojtva

Erős a jelenlétük a konferencián is, talán nekik van a legnagyobb standjuk, ahol egymást követik az előadások és tájékoztatók arról, hogy mennyi mindent is tesz az USA a tisztább környezetért és a hatékonyabb energiafelhasználásért. Némi hezitálás után az is eldőlt, hogy Obama is részt vesz a konferencián, és nem is az eredetileg tervezett korai időpontban, hanem a csúcs zárásán, amikor több mint száz más vezető is jelen lesz.

Vannak tehát látványos gesztusok, de az eddig megismert amerikai ajánlatok nem túl nagyvonalúak a többi fejlett országéhoz képest. Az Európai Unió például azt ígéri, hogy 20 százalékkal csökkenti a káros gázok kibocsátását az 1990-es szinthez képest, ha pedig más gazdag államok is hasonló fogadalmat tesznek, akkor ezt a tétet megemeli 30 százalékra. Az Egyesült Államok eközben a 2005-ös szinthez képest ígér 17 százalékos csökkentést, ami 1990-hez viszonyítva mindössze 4 százalékos lefaragást jelentene. Mindezt úgy, hogy az ENSZ kormányközi klímakutatása arra a megállapításra jutott még két évvel ezelőtt, hogy legalább 25-40 százalékos csökkentésre lenne szükség a klímaváltozás katasztrofális következményeinek elkerülése érdekében.

Ráadásul még ezek az amerikai vállalások sincsenek kőbe vésve, miután a kérdésben az Egyesült Államok törvényhozása dönt, és a szenátus várhatóan legfeljebb tavasszal szavaz majd róla. Egyáltalán nem biztos, hogy átmegy az Obama által szorgalmazott szám, miután több szenátor is amiatt aggódik, hogy a gázkibocsátás visszafogása károkat okozhat a globális válságban amúgy is megsérült amerikai gazdaságnak. Ezek a zömében republikánus politikusok attól félnek, hogy tovább csorbulhat az USA fölénye az olyan versenytársakhoz képest, mint az egyre erősődő Kína.

A bonyolult Kína-képlet

Az ázsiai ország a klímatárgyalások másik kulcsszereplője, amely szintén bizonygatja, hogy komolyan veszi az éghajlatváltozás elleni küzdelmet, de az amerikaiakhoz hasonlóan ellentmondásos a megítélése. Részükről ugyan nem az elnök, hanem az alacsonyabb rangú kormányfő fog részt venni a konferencián, de az ő standjukon is nagy a forgalom, és a pult tele van egy A klímaváltozás megoldása: Kína akcióban című kiadvánnyal. Az [origo] tudósítója végigülte Li Ganjie környezetvédelmi miniszter-helyettes közel egyórás tájékoztatóját is, amely kormánya intézkedéseinek monoton felsorolása volt, de a végén csak a kínai újságírókat engedték kérdezni, így nem sikerült megtudni, hajlandó-e Kína engedni az őt érintő vitás kérdésekben.

Az egyik konfliktus például az, hogy az ázsiai nagyhatalom és a hozzá hasonló, lendületesen fejlődő, de összességében továbbra is szegénynek számító országok (például India) megengedik-e a saját klímavállalásaiknak az ellenőrzését. Egy új egyezményben ugyanis tőlük nem azt várnák el, hogy abszolút értékben csökkentsék a gázkibocsátásukat, hanem csak azt, hogy a fejlődésük mértékéhez képest fogják vissza a szennyezést. (Vagyis leegyszerűsítve: a környezetet kevésbé károsító módon fejlődjenek tovább a jövőben.) Kína meg is fogalmazott erre vonatkozó konkrét célokat, abba azonban már nem akar belemenni, hogy bárki is leellenőrizze, valóban teljesíti is ezeket a vállalásokat. Arra hivatkozva vonakodik ettől, hogy a megfigyelés vagy ellenőrzés túl nagy beavatkozást jelentene, és fontos gazdasági információk kerülhetnének illetéktelen kezekbe.

Márpedig az ázsiai ország világelső az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásában, így tőle is sokat várnak a klímaváltozás miatt aggódók, és ha nem cselekszik, akkor könnyen bűnbak válhat belőle. A Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár mellett működő, klímaügyi csapatot vezető Pásztor János szerint azonban ennél bonyolultabb a kép. "Ott él több mint egymilliárd ember. Ők gyártanak szinte mindent" - mondta a magyar tisztviselő az [origo]-nak, megjegyezve, kevesen tudják például azt, hogy Kínában szigorúbbak az autókra vonatkozó szennyezési szabályok, mint például az Egyesült Államokban.

Az ellentmondásokra példának hozta azt, hogy ugyan Nagy-Britannia sikeresen teljesítette a saját gázkibocsátási vállalásait, de ha azt is hozzávesszük, hogy közben mennyi gyártási kapacitást vitt át Kínába, akkor kiderül, hogy a kibocsátás nem tűnt el, csak áthelyeződött a Föld másik oldalára.

Az is igaz, hogy Kína valóban végrehajtott hatalmas környezetbarát beruházásokat az utóbbi években: rohamosan fejleszti például a vasúti közlekedést, emellett erdőket telepít, és egymás után építi a szélerőműveket. Nem a levegőbe beszélt tehát a kínai intézkedéseket soroló miniszter-helyettes, aki nem sokkal az után tartotta beszámolóját, hogy az amerikai standon is elhangzott egy hasonlóan öndicsérő, bár kissé élénkebb és kivetített háttéranyagokkal színesített beszéd. Steven Chu, a kínai származású Nobel-díjas energiaügyi miniszter hosszan beszélt programjaikról, amelyek között szerepelt még az is, hogy a lakosság környezettudatosságának növelése érdekében elkészítenek egy Iphone-ra letölthető alkalmazást, amelyből mindenki megutdhatja, mennyire energiapazarló a háztartása.

Már nem is annyira Yes we can

Kreatív ötletekből tehát nincs hiány az amerikaiak részéről, egyelőre azonban úgy tűnik, hogy a klímaváltozás elleni küzdelemben létfontosságúnak tartott nemzetközi tárgyalásokon még nem ők viszik a prímet. "Mindig vonakodnak attól, hogy konkrét vállalásokkal álljanak elő" - mondta az [origo] tudósítójának egy afrikai ország névtelenséget kérő küdöttje, aki részt vett a zárt ajtók möött zajló üléseken. "Az elvekben egyetértünk, azért is jöttünk ide mindannyian, de a részletekkel már gond van" - magyarázta a kormányzati tisztviselő.

Visszafogottságot tapasztalt az amerikaiak részéről Pásztor János is, amikor elkísérte Ban Ki Munt a konferenciát megelőző washingtoni tárgyalásain. "Nyilvánvaló, hogy klímaügyben a politikai munka még embrionális szinten van. Sokat beszélnek ugyan róla, de arról már kevés szó esik, hogy mit is kellene csinálni" - mondta az ENSZ-tisztviselő, aki ugyanakkor bízik az amerikaiakban: "Érdekes ország, ha ráállnak valamire, akkor nagyon gyorsan meg tudják csinálni. És ha beindul a dolog, akkor ők lehetnek ennek a vezetői, de még nem azok."

Barack Obama megválasztása előtt épp azt ígérte, hogy az Egyesült Államok lesz az élharcosa a klímaváltozás elleni nemzetközi küzdelemnek, és részben ez volt az oka világszerte tapasztalható hatalmas népszerűségének is. Mostanra azonban talán ez is változóban van. Amikor a klímakonferenciát kísérő, szombati koppenhágai civil felvonuláson az egyik szónok elkezdte skandálni az Obama-kampányból ismerős Yes we can (Igen, meg tudjuk csinálni) szlogent, akkor alig néhányan ismételték utána. Később egy másik felszólaló pedig ki is jelentette, hogy a Yes we can ideje lejárt, most már Yes we will (Igen, meg fogjuk csinálni) a jelszó.