Elmeséljük, hogyan volt!

Légy Jeanne d'Arc, vállald fel!
2012.06.15. Hajdú D. András hangos fotóriportja

Zsuzsi kamaszkorában sírva ment anyukájához, amikor rájött, alighanem leszbikus. Azóta egyetemet végzett, testnevelést tanít. Fotó: Hajdú D. András [origo]

Eredetileg a Budapesten megrendezett Eurogames 2012-rendezvényről szerettem volna egy fotóriportot készíteni, amely a köztudatba csak melegolimpiaként került be. Zsuzsival a véletlen hozott össze, a rendezvény szervezőinek egyik megbeszélésen meséltek nekem róla.

Kiderült, hogy tornatanárnőként dolgozik egy gimnáziumban, részt vesz a melegolimpia szervezésében, és még nem vállalta fel a nyilvánosság előtt azt, hogy meleg. Azt tervezte, hogy pont a melegolimpia lesz az apropója ennek a feltárulkozásnak.

Napokon keresztül dolgoztam vele együtt. A gimnáziumi részeken például nem csak a tanítványai nem lehettek felismerhetőek, hanem arra is ügyelnem kellett, hogy az iskola se legyen egyértelműen azonosítható, hisz tartani lehetett attól, hogy a szülőknél kiveri a biztosítékot az, hogy gyermeküket egy homoszexuális tanárnő tanítja.

Több interjút is rögzítettem volt tanítványaival, érdekelt, hogy a tizenéves kamaszok mit gondolnak arról, hogy tanáruk leszbikus, de ennek ellenére az anyag hang része végül mégis egyetlen spontán alkalomra épült fel, amikor egy családi születésnapba csöppentem bele.

Itt mindenfajta kérdés vagy kérés nélkül a család elkezdett az ő problémájáról beszélgetni a születésnapi torta mellett. A személyeskedéstől sem mentes szenvedélyes családi beszélgetés kapcsán ébredtem rá arra, egy ilyen másság elfogadása a családban kezdődik, és ennek bemutatására ritka lehetőségem nyílt. A fotóriport végül ugyan érintette a melegolimpiát, de alapvetően inkább Zsuzsi külső-belső konfliktusairól szólt.

Szeretem, ahogy a hangos képriport befejezése is mutatja, hogy alapvető dolgokat nem beszélünk meg egymással. A beszélgetés lassan elhalkul a végén, de a valóságban a vita még órákon keresztül folytatódott, az álláspontok pedig nem változtak.

Akkor sem nyersz, ha a leggyorsabb vagy a világon
2012.05.11. Tuba Zoltán hangos fotóriportja

Berecz Zsombort első nemzetközi versenyén rommá verték az ellenfelek, az olimpia előtt szerinte az övé volt az egyik legjobb hajó a mezőnyben. Fotó: Tuba Zoltán [origo]

A riport az olimpiára készült felvezetőként, és az első hangos anyagom volt. Szerettem volna a kevésbé előtérben lévő sportokat megmutatni, így bukkantam a Laser kategóriában vitorlázó Zsomborra (később pedig a hegyikerékpáros Benkó Barbira). A szervezést megkönnyítette, hogy (ahogy az sokszor előfordul) kiderült, hogy Szabó Balázs life.hu-s képszerkesztő kollégám Zsombor osztálytársa volt gimnáziumban. Balázs így velem tartott Keszthelyre, ami nagyon nagy segítség volt, egyedül sokkal kevésbé hatékonyan lehet csak dolgozni, ha az ember fotózni és hangot venni is szeretne.

Keszthelyre reggel kilenc körül értünk le, és a helyszínen derült ki, hogy Zsombornak igazából pihenőnapja van, tehát nem éles edzést fogunk fotózni, viszont sokkal több ideje lesz ránk. A hajó összerakása után (közben Balázs serényen dolgozott, és nagyon sok magyarázó szöveget, valamint atmoszféra-hangot vett fel, én meg persze fényképeztem) kimentünk a vízre, ahol Zsombor kb. fél órán keresztül forgolódott nekem, én pedig egy motorcsónakból, a végén pedig a partról fényképeztem.

Egy gyors ebéd után Zsombor azt mondta, végeztünk, de maradhatunk, ha akarunk. A délutáni pecázás és semmittevés alatt születtek az anyagot lezáró képek, nekem amúgy is hiányzott a fotókról még az a nyugalom, ami az egész napot jellemezte. A nap folyamán 660 képet készítettem, ami nálam kifejezetten soknak számít, viszont szükség volt rá, a hangos képriportok "eszik" a képeket, 42 be is került a végső anyagba. A képek és a hang szerkesztése további közel két munkanapot vett igénybe.

Minden nap háború - egy afgán család útja Kabulból Győrságba
2012.09.18. Pályi Zsófia multimédiás riportja

Átvágtak fél Ázsián, éveket dekkoltak Pakisztánban, Iránban, magyar menekülttáborokban, egy apró faluban próbálnak új életet kezdeni. Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Igazából az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) által kiadott április jelentés miatt gondoltam úgy, hogy foglalkoznom kell a menekültek magyarországi helyzetével, abban azt írták, hogy a menedékkérőket az illegális migránsokhoz hasonlóan kezelik, a befogadóközpont helyett a menedékkérők többsége pedig idegrendészeti fogdába kerül, azaz börtönhöz hasonló körülmények között él az adminisztratív időszak alatt, ami eltarthat akár egy évig is.

Először az ORFK-hoz fordultam, hogy fotózási engedélyt kérjek az egyik ilyen őrzött szálláson riport készítésére. Rövid, elutasító választ kaptam, melyben közölték, hogy nem áll módjukban erre lehetőséget biztosítani. Emiatt újra felkerestem a győrsági afgán családot, akiknél egy korábbi riport kapcsán már jártam, és terveztem, hogy amikor lesz falunap náluk, újra meglátogatom őket.

Bíztam benne, hogy mesélnek majd az őrzött szállásokról és viszontagságaikról is ők, akik jól reprezentálják a hazánkba érkező menedékkérőket, hiszen legtöbbjük Afganisztánból érkezik, évente hat-hétszáz ember. "Olyan börtön volt..." - írja le a feleség, Habiba az ottani viszonyokat. Az ő esetük egyébként egy egyedi, ritka pozitív példa. Szadek és Habiba történetében az ragadott meg, hogy valójában mennyi minden relatív. Ők egy csendes magyar kis faluban találták meg a békességet, a magyar vidéki élet körülményei kapcsán mi meg szüntelenül panaszkodunk.

Apu, a fejét rángasd!
2012.09.23. Hirling Bálint hangos fotóriportja

Dr. Mensch Henrik nőgyógyász szenvedélyes birkózó. Közel hetvenévesen is szőnyegre állt, hogy megméresse magát a veterán világbajnokságon. Fotó: Hirling Bálint [origo]

Egy ismerősöm említette kora ősszel, hogy Budapesten rendezik idén a Veterán Birkózó Világbajnokságot, és szöget ütött a fejembe, hogy ha van magyar résztvevő, akkor érdemes lenne megmutatni, hogy idős korban is űzhető egy ilyen küdzősport.

Így kerültem kapcsolatba Mensch Henrikkel, aki közel hetven évesen a legöregebb magyar versenyző, és profi sportoló ugyan soha nem volt, de a mai napig aktívan dolgozik nőgyógyászként. Többször jártam nála, felkerestem otthonában, munkahelyén és edzés során is, ez egy olyan anyag volt, aminek a hangulatát a verseny kimenetele fogla eldönteni. Szerencsére Henrik tett arról, hogy jól sikerüljön a verseny.

A szerkesztésnél ismét rá kellett döbbennem, hogy mennyi értékes, amúgy rögzített hanganyagról le kell mondani, hogy ne legyen unalmas a végeredmény. Olyan érdekes történetek is kimaradtak például, mint hogy az egyik nemzetközi versenyén a szomszédos szőnyegen kiugrott egy másik versenyző válla ő szólt, hogy állítsák le az ő meccsét, átment, visszarántotta a kiugrott vállat, majd mindkét meccs folytatódott.

Olyan jó kapcsolat alakult ki Henrikkel, hogy a verseny után két héttel meghívott a 70. szülinapjára engem és egy jó hangulatú estét töltöttem náluk.