Az emberek éhen halhatnak, a madarak nem

2013.08.05. 10:58

A Bükki Nemzeti Park kellős közepén meghúzódó falu messziről pont úgy néz ki, mint a földi paradicsom. Közelről is. Ami a vendégnek adománynak tűnik, azt a helyiek átoknak élik meg. Az erdő az életük, de a természetvédők évről évre egyre jobban kiszorítják onnan őket. Mit csinál ötszáz ember az erdő közepén, ha teljesen magukra vannak utalva? Mi hír Magyarország elfeledett településein? Répáshután jártunk.

Az út felett összeboruló tölgyesen itt-ott élesen csap be a napfény a kacskaringós, szűk szerpentinre, ahogy kapaszkodunk fel a hegyre. Egy-két kanyarban kinyílik a látóhatár, közel és távol nincs más, csak hegyek és erdő. Jó nyolcvan évvel ezelőtt egy télen valahol ezen az úton bandukolt munkából hazafele egy fiatal szénégető. Megállt mellette egy szánkó, hogy felvegye, és elvigye a falujába, Répáshutára. 

Répáshuta a levegőből. A képre kattintva galéria nyílik!Forrás: Répáshuta

A szánkón utazó beteg kislány, akit épp a városi doktortól vitt hazafele az apja, még vagy hetven évvel később is emlékezett rá. A fiatal szénégető volt a nagyapám, akinek a fiatalkorából nagyjából ezt az egy alig-történetet ismerem, amit az öreg nénivé lett kislány mesélt el az anyukámnak jó pár évvel ezelőtt. A szánkós fuvar után hamarosan ugyanis jött a háború, és a fiatal szénégető Budapestre került katonának.

Soha többet nem tért vissza Répáshutára, és soha nem mesélt a fiatalkoráról, de hogy gondolt a falujával, az biztos, mert amikor északra indultunk kirándulni, mindig mondta: kisfiam, ha arra jársz, nézz be Répáshutára. Majd meglátod, nagyon szép hely. Ahogy beértek a faluba, rögtön jobb kéz felé lesz egy piros tetős ház, az volt az én szüleim háza.

Bár már jártam egyszer ezen az úton, akkor nem tudtam benézni, így amikor rám került a sor, hogy válasszak egy olyan települést Magyarországról, amelyik soha nem kerül be a hírekbe, egyből tudtam, hogy nem találomra indulok el, hanem célirányosan, egyenesen a Bükk kellős közepére.

A faluban bárhol állunk, mindenhol szinte karnyújtásnyira van az erdő. A képre kattintva galéria nyílik!Fotó: Mudra László - Origo

A merengésből a fél órája néma navigáció zökkentett vissza a szerpentinre: kétszáz méter múlva forduljon jobbra, majd élesen jobbra. Még jó, hogy Egerben bekapcsoltam, mert táblák nemigen jelzik az úton, hol kell egy nagyon szűk hajtűkanyarral letérni az útról a falu felé. Rögtön megtorpanunk, mert szorosan egymás mellett két kis út is fut lefelé a völgybe, de semmi sem jelzi, melyiken kellene elindulnunk. A rosszabbat választom, biztos az a régebbi, aztán hirtelen olyan meredek lejtőre kerülünk, hogy csak kapaszkodok a kormányba, nincs időm megnézni, milyen az első ház jobbra.

Már vagy a hatodik háznál járunk, amikor először nézek oldalra: a régi parasztház kerítésének egy méter magas betonaljzatán egy hetven év körüli filigrán néni egyensúlyoz otthonkában, az egyik kezével szorosan markolja a kerítést, a másikkal meg lendületesen festi. Néhány óra múlva már tudom, szimbóluma is lehetne a faluban élő embereknek.

Festeni sem lehet szebbet

Nem kell sokáig menni, hogy beteljesüljön a kívánságom, és megtudjak valamit a szénégetők életéről. Az első kanyarban álló buszmegállóban egy fiatalasszony ül a kisgyerekével. "Az édesapám szénégető volt, én ebben nőttem fel, a szénégetésben, nekem ez volt az itteni élet" - meséli Horváthné Offertáler Anita három perccel az után, hogy beszélgetni kezdünk. "Hogy milyen volt? Nagyon kemény és koszos munka." Az édesapja már hajnalban az erdőben kezdett, rakta a szénégető boksába a fát. A család reggel nyolc után sétált ki hozzá, akkor megreggeliztek, és estig dolgoztak tovább. Ha a boksa elkészült, begyújtották, ilyenkor az apa egy-másfél hétig kint is aludt az erdőben, mert éjjel-nappal figyelni kellett, hogy ha lángra kap, lefojtsa a tüzet.

Én a szénégetésben nőttem fel, ez volt itt az életem - meséli Anita. A képre kattintva galéria nyílik!Fotó: Mudra László - Origo

A régi mesterséget már csak az emlékezet meg egy utcanév őrzi a faluban, de régen itt mindenki ebből vagy a fakitermelésből élt. Répáshután nem túl régen, úgy kétszáz éve telepedtek meg a közelben alapított üveghutát és vasgyártást kiszolgálni érkező munkások, akik pont a fa, az erdő miatt vándoroltak ide a Felvidékről, mert egyébként ilyen magasra (bár a falu völgyben fekszik, így is 560 méteren), ilyen nehezen megközelíthető, elzárt helyre nem sok értelme lett volna letelepedni.

Répáshután máig minden az erdőről szól. Nem csoda, hiszen a Bükk szűk, összefutó völgyeibe települt faluban akárhol állunk, szinte karnyújtásnyira vannak a fák. Leghosszabb utcájának egyik felén házak sorakoznak, a földút másik felén roskadásig telt dió-, szilva-, körte-, ringló- és eperfák bólogatnak egy kis patak partján, amelynek túlpartján rögtön ott az erdő. A rendezett, tiszta porták előtt virágok, kis padok, glédába állított farakások, plusz házanként legalább egy jobb-rosszabb állapotban lévő traktor vagy UAZ. A falu messziről és közelről is pont olyan, mint amire a nagymamám azt mondta volna: festeni sem lehetne szebbet.

"Aki egyszer itt élt, annak mindig marad valami kötődése. Nekem legalább havonta egyszer haza kell jönnöm, hogy feltöltődjek" - meséli Anita, aki Budapesten él és dolgozik kert- és tájépítő mérnökként. "Ennél békésebb hely, ahol az ember kipihenheti magát, ahol megtalálja a nyugalmat, nem sokfelé adatik meg."

Az egész falu emberei itthon vannak

Répáshuta az egyetlen olyan település, amely teljes egészében egy nemzeti park területén fekszik. Ez egészen addig mesebeli idillnek tűnik, amíg el nem kezdünk beszélgetni az itt élőkkel. "Megöl minket a Nemzeti Park, ez egy púp a hátunkon. Ha tehetnék, egész Répáshutát eltüntetnék az erdő közepéről" - mondja a falu kis postáján dolgozó Anikó. Hamar kiderül, mi a gond: évről évre szigorúbb feltételekhez kötik a nemzeti park területén a munkákat. A természetvédelmi törvény miatt jelenleg ott tartanak, hogy április 1-je és szeptember 1-je között senki semmit nem dolgozhat az erdőben, azaz a fakitermelésből, erdőgazdálkodásból élő helyiek az év majd felében tétlenségre vannak ítélve, és ilyenkor persze keresni sem tudnak. Hiába dolgoznak ősztől tavaszig hétvégénként is, amikor az időjárás engedi, nem tudják pótolni a kieső bevételt. Se az, aki dologidőben kényszervállalkozóként dolgozik az erdőgazdaságnak, se az, aki öt-hatezer forintos napszámban.

Minden ember otthon van, nem tudnak menni az erdőre. A képre kattintva galéria nyílik!Fotó: Mudra László - Origo

"Elmondom én, mi a baj: az, hogy az egész falu emberei itthon vannak, senkinek nincs munkája" - kezd bele a postára betérő hetvenéves Lujza néni, amikor elmondjuk, hogy mi járatban vagyunk. "Megmondhatja Anikó is, tegnap is 72 ezer forintot adtam a fiamnak, mert jött a víz meg a villany éves elszámolása, és ennyit kellett fizetni. Az én nyugdíjam 62 ezer forint, még a férjem nyugdíjából kellett hozzápótolni, hogy ki tudja fizetni. Hát miből élnének, ha mink, az öregek nem tartanánk őket? A Nemzeti Park nem engedi őket dolgozni, mert költenek a madarak. Na és ha költenek a madarak? A madarak nem dögölhetnek meg, de az emberek gyerekei megdögölhetnek éhen? Ez micsoda világ? Hát azelőtt is jártunk az erdőre, emberek is, asszonyok is, ott dolgoztuk ki a nyugdíjat, és volt ott madár akkor is."

"Nem igazán indokolták meg, hogy miért kell ez a szigorúság" - mondja Mátrai Károly polgármester, aki szerint a természetvédők legfeljebb a költő madarakra meg a védett növényekre hivatkoznak. Ő megpróbált utánajárni a dolognak, mondja, de nem sok sikerrel. A vidékfejlesztési miniszter, Fazekas Sándor azt mondta neki, hogy biztosan nem az van a törvényben, hogy egyáltalán nem dolgozhatnak, a nemzeti park emberei viszont így értelmezik a szabályokat.

Egy másik férfi azt meséli, néhány hónapja a faluban járt Tállai András államtitkár. "Ő is megkérdezte, hogy hogy élünk, aztán szegény nem jutott szóhoz, mert olyan panaszáradat fogadta. Ők nem tudtak erről, hogy itt ilyen kemény törvények vannak! Jó, ők ott papíron eldöntik, de arról soha nem esik egy szó sem, hogy ezzel hány embert tesznek tönkre" - mondta szinte érhetetlenül megértően.

Hozzászoktak, hogy csináld magad

Amikor valaki elmegy Répáshutára, és meglátja, milyen takaros, mindig azt hiszi, hogy gazdag falu. De nem az, csak szorgalmas emberek lakják - mondja egy helyi férfi. "Nem hagyják el magukat hál' istennek. Az idősek hozzászoktak, hogy csináld magad. A hetven-nyolcvan évesek is összefognak hárman-négyen, bekeverik a meszet, megszínezik, aztán lekenik a házat. Majdnem olyan, mintha festő csinálta volna, csak nincs glettelve meg csiszolva. Itt ilyen a legtöbb ház" - mondja.

Lujza néni a portáján, ahol egész nap talál tennivalót. A képre kattintva galéria nyílik!Fotó: Mudra László - Origo

Amikor a postáról eindulva megkérdezzük Lujza nénit, mivel telik egy napja, úgy nevet, mintha ilyen jó viccet sose hallott volna. "Hát munkával! Hajnalban kelünk, megyünk a kertbe, locsolni, kapálni, vagy csak gyomlálni, aztán főzünk, a jószágot etessük" - sorolja.

Pedig az erdőn kívül nem sok lehetőség van: régen volt egy varroda, ami vagy hetven asszonynak adott munkát, de amint jött az olcsó távol-keleti áru, ezek a távoli kis üzemek voltak az elsők, amiket bezártak. Ha lenne is vállalkozó, nem nagyon lehet mihez kezdeni, mert a falu minden négyzetcentije a nemzeti parkhoz tartozik, még ahhoz is az engedélyük kell, ha valaki egy kutyaházat akar tenni a saját portájára, üzemet meg végképp nem lehet indítani.

Ha az embereknek még ősztől tavaszig jut is munka, az asszonyok és a fiatalok már nem találják meg a számításukat az erdőn, mint régen. A fiatalok, főleg ha elvégzik az egyetemet, elhagyják a falut. Márpedig, mondja büszkén a polgármester, az elmúlt években mindig volt 10-15 gyerek, akik Bursa Hungarica ösztöndíjat kaptak, most is van négy gépészmérnök hallgatójuk. De hiába tanulnak ki, munkát nem találnak, sokan külföldön kötnek ki. "Ebből a csöpp faluból vagy hét fiatal dolgozik most is Svédországban" - meséli egy nő.

Az asszonyok Miskolcra, Lillafüredbe járnának be dolgozni, mert arra megy busz, de a húszezer forintos bérletet a munkáltatónak kellene fizetnie, így sokszor csak akkor veszik fel őket, ha bejelentkeznek egy miskolci címre, és maguk vállalják az utazás költségeit. Aztán legfeljebb összefognak többen, és egy autóval járnak be, hogy megosszák a költségeket.

Az elzártsággal mindig is együtt kellett élniük az ittenieknek, megtanulták, hogy minden messze van, ezért bármire szükségük van - a kenyértől a traktorhoz való gumitömítésen át az építőanyagokig -, minden sokkal többe fog kerülni a szállítási költségek miatt, mint a városban. Arra is felkészültek, hogy nem lehet mindig mindenért elrohanni a szomszéd városba, és ha nekik van szükségük segítségre, akkor is jobb, ha csak magukra számítanak. "Tavaly kigyulladt az egyik kolleganőm háza. A tűzoltó egy óra alatt ért ki, de addigra már eloltottuk. Futott a hír, mindenki szedte elő az oltáshoz való alkalmatosságot, és jött segíteni" - meséli a polgármester.

Loptunk egy tornyot

Ugyanez történt, amikor utoljára bűncselekmény történt a faluban. Magyarországon nagyon szokatlan, hogy Répáshután lehúzott ablakokkal parkolnak az utcán az autók, a porták, garázsok sokszor tárva-nyitva, a falu most épülő, egyelőre teljesen nyitott kápolnájában pedig őrizetlenül állnak a befejezéshez szükséges értékes építési anyagok. Volt, hogy öt évig rendőr se járt a településen, de 8-10 éve feltörtek pár hétvégi házat. "Szólni se nagyon kellett, másnapra megalakult a polgárőrség hatvan fővel. Kettesével járőröztek éjszakánként váltásban, és sikerült is elkapni a bandát. Azóta nincs polgárőrség" - meséli a polgármester. Mostanában néha megjelentek "a vashulladékgyűjtők", de - meséli Mátrai Károly -, itt figyelnek az emberek, "amint bejön a faluba egy Lada utánfutóval, már írják a rendszámát és hívnak engem. Többször volt, hogy kimentem hozzájuk, és megmagyaráztam nekik, hogy ne jöjjenek ide. Elkergettem őket. Azóta ez is megoldódott."

Loptak egy tornyot, ami azóta pénzt is hoz a falunak. A képre kattintva galéria nyílik!Fotó: Mudra László - Origo

Mátrai valószínűleg az ország egyik rekorder településvezetője. "A nyolcadik ciklusomat töltöm. A rendszerváltás óta én vagyok a polgármester, és előtte kétszer már tanácselnök is voltam" - mondja. Nem unja még? - kérdezem, mire csak annyit mond nevete, "dehogynem, szerintem a lakosság is".

Mindenesetre mindig azon igyekezett, hogy meglegyen itt minden kényelem az embereknek. Már a kilencvenes évekre kiépítették a víz- és szennyvízhálózatot, csak a gázt nem tudják bevezetni, mert minden fővezeték nagyon messze van a falutól, nem tudnak rácsatlakozni. "1985-ben még nem volt televíziós vételi lehetőség a településen, ez már nagyon ritka volt akkoriban. Megoldottuk. Loptunk egy polgári védelmi tornyot fentről a Bükkből, egy 35 méterest, aztán felállítottuk itt a falu közepén. Azóta ez megy." Senki nem vette észre, hogy elloptak egy tornyot? "Nem, hát tudtak róla. Ideadni nem lehetett, de azt mondták, hogy ha ellopjuk, akkor rendben."

A toronylopás jó befektetésnek bizonyult, most a falu bevételeinek jelentős része abból van, hogy bérbe adták az egyik mobiltársaságnak. De ami bejön ebből, meg a falu tornatermének meg a nyaralóházának kiadásából, az mind elmegy az óvoda fenntartására, úgyhogy előre lépni nem tudnak.

Olcsó, és ide nem jönnek utánunk

Gyönyörű adottságai és a falun átfutó kéktúra-útvonal miatt kézenfekvő lenne, hogy az erdő mellett az idegenforgalom lehet Répáshuta másik megélhetési lehetősége. De hiába van az ötszáz lelkes faluban kétszáz férőhely, ha nem jönnek a vendégek. A polgármester szerint néhány éve még jobb volt a helyzet, de a válság óta a réteg, akik szeretik ezt a fajta falusi, túrázós pihenési formát, nem engedhetik meg maguknak, hogy ilyesmire költsenek. Pedig a faluban már két-három ezer forintért is lehet szállást találni egy éjszakára.

A falu szélén rendezett kemping is van, nyírt pázsittal, faházakkal. Az egyik végében néhány tizenéves egy láda vízbe hűtött sör és egy hangfal társaságában üldögél. Nemrég érkeztek a közelből, és a hétvégére maradnak. Amikor megkérdezzük, miért pont ide jöttek, csak annyit mondanak nevetve: hát mert olcsó, és mert ide nem jönnek utánuk a szüleink.

Csak néhány vendég van a jól felszerelt kempingben. A képre kattintva galéria nyílik!Fotó: Mudra László - Origo

Rajtuk kívül nem sok vendég van, de a kempinget vezető ötvenes férfi beletörődve mondja, hogy ez így van az évnek ebben a szakában. Meleg van, biztos inkább vízhez mennek az emberek - mondja. A kempinget a gyerekei adták át neki - "kínlódjak vele én" -, az év szerencsésebb felében ő is az erdőn dolgozik. Igaz, nem régóta. A feleségével együtt sokáig a Magyar Állami Földtani Kutatóintézet egy közeli kutatóállomásán voltak gondnokok. Aztán 1994-ben, "mondhatom, hogy szerencsénkre, mert akkor még jobb világ volt", felmondtak nekik, de vállalkozásban kivehették a Bükk-fennsíkon fekvő kutatóállomást.

Panziót csináltak a hatszobás kőépületből, és megszenvedtek a felfuttatásával, mert be kellett vezetni a helyet, ami korábban a térképeken se volt rajta. "A nulláról indítottunk be mindent, de úgy ahogy bejött. Aztán tavaly januárban felmondták a szerződést, és a magyar állam visszavette hasznosításra az épületet. Azóta ott növi be a gaz. Ha felmegyünk, hát majdnem sírva jövünk haza, hogy lehúztunk ott huszonnégy évet, most meg ott megy tönkre az egész" - mondja nem kevés szomorúsággal a hangjában.

Hiába a sok nehézség, a répáshutaiak valahogy mégsem tűnnek olyan elkeseredettnek, mint sokfele máshol az emberek. Néhány panaszos mondat után a kempinges férfi is a kerítésen túlra, az út túloldalán fekvő beültetett föld felé mutat: "mi meg most elkezdtünk levendulával kísérletezni itt. Hogy legyen a feleségemnek valami kis elfoglaltsága, ne unatkozzon". Az ihletet a közeli Bükkszentkereszt füves emberétől, Gyuri bácsitól kapták, aki komoly vállalkozást épített már a gyógynövényekre. "Azt mondják, nagyon mennek a gyógynövények, külföldre is szállítanak. Mi is kipróbáljuk, aztán hátha mások is vérszemet kapnak, és elkezdnek próbálkozni vele. Előbb-utóbb majd csak lesz nekünk itt még valami."

Kismagyarország
Az Origo Kismagyarország sorozatában olyan településekre látogatunk el, amelyek szinte sose kerülnek be a hírekbe, mert helyzetükből, méretükből vagy jellegükből adódóan nem történik itt éppen semmi országos jelentőségű esemény. Ezeknek a településeknek a nevét az ország legfeljebb akkor ismeri meg, ha valami horrorisztikus bűncselekmény vagy égbe kiáltó botrány történik. Véletlenszerűen kiválasztott településeken keressük azokat a helyi történeteket, arcokat, személyes sorsokat, amelyek akkor is izgalmasak, ha nincs éppen sikkasztás vagy pedofilbotrány a faluban. Néhány jó sztori, érdekes, vagy nap mint nap becsülettel küzdő ember minden településen van, mi pedig bemutatjuk őket.

A térképen kattintva a sorozat korábbi részeit olvashatja!