Csak egy Fidesz-MSZP összefogás mentheti meg az országot?

2015.02.25. 08:59

Ma egy nagykoalíció – különböző okokból – senkinek nem érdeke, de a jövőben, ha sokan akarják, hogy nagykoalíció legyen, akkor lesz – többek között erről is beszélt az Origónak adott interjújában Csizmadia Ervin. A Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője legújabb könyvének az apropóján úgy vélte, hogy ha tetszik van „harmadik út” is.

  • A nagykoalíció nem ma lenne megoldás, de a jövőben az lehet.
  • A kölcsönös kiszorítósdi szinte az egyetlen hagyományunk.
  • A gazdasági válságból a nagykoalíció tud kivezetni.
  • A kétharmados Fidesz nem tud önmagában nemzetközi bizalmat kiváltani. Az ellenzéknek meg a hazai spiritusza kevés. Ezért kell nagykoalíció.

Pár nappal vagyunk a veszprémi választás után, aminek következménye a kétharmad leolvadása. Ezt az ellenzék nagy győzelemként értékeli a Fidesz-kormány megbuktatásának folyamatában. Ön viszont épp most ad ki egy e-könyvet, amelyben – sok egyéb mellett – a nagykoalíció fontosságáról beszél. Miért gondolja, hogy a nagykoalíció a megoldás erre a helyzetre?

Először is: az ember a szellemi termékeit nem egyes eseményekhez időzíti. Jó régen elterveztük, hogy a könyv február 25-én jelenik meg, így a veszprémi választással való egybeesés véletlen. Másodszor nem gondolom, hogy a nagykoalíció megoldás a mai helyzetre. A nagykoalíció a mai helyzetre nem megoldás.

Hanem mire?

Hanem egy távlatosabb kérdésre. Az egész könyv arról szól, hogy próbáljunk végre hosszabb időtávokban gondolkodni. Egy nagykoalíció, ha valamikor létre is jön, csak nagyon hosszú folyamat eredménye lehet. Éppen ezért van egy fejezet a könyvben, amely számba veszi, milyen nagyon is nyomós érvek szólnak ma a nagykoalíció ellen. Elemzőként nem vagyok vak; pontosan látom, hogy ma egy nagykoalíció – különböző okokból – senkinek nem érdeke. De miért kellene a mai állapotot kivetítenünk a jövőbe?

Egyelőre álom a nagykoalíció

Forrás: Origo

Pont azért írtam ezt a könyvet, mert a jövőt formálhatónak látom. Az történik majd, amit sokan, nagyon sokan akarnak. Ha sokan akarják, hogy nagykoalíció legyen, akkor lesz. Ha nem, akkor marad a mai ökölrázás és az egyre erősödő megosztottság. Én azt tanultam külföldi példákból, hogy minden helyzetből lehet tanulni, és egyetlen helyzet sem alternatívák nélküli. Olyan nincs, hogy csak a Fidesz, vagy csak az ellenzék. Ha tetszik: van „harmadik út” is.

Képes lehet az ellenzék ennek a felismerésére? Most nagyon nem így látszik, sőt a kormánnyal való totális szembenállás politikáját követi. És egyáltalán: kiket gondol ön egy majdani nagykoalíció szereplőinek?

Könyvemben ellenzék alatt végig a balliberális oldal pártjait és azok szellemi holdudvarát értem. Szándékosan nem beszélek a Jobbikról, amelyről mellesleg cégünk elemzői már írtak egy nagy tanulmányt, és idén tavasszal külön is írunk majd erről a pártól. Nem azért maradt tehát ki a Jobbik ebből az elemzésből, mert nem látom, milyen emelkedésen ment keresztül az elmúlt évben, hanem azért, mert szerintem ma a Fidesz és a balliberális ellenzék küzdelme a meghatározó. Hiába van a Jobbiknak több képviselője, mint a balliberális kis pártoknak együtt, a Jobbiknak nincs meg az a szellemi ereje, ami a balliberális oldalnak.

A Jobbik Csizmadia Ervin szerint nem rendelkezik elég szellemi munícióval

Forrás: MTI/Kovács Tamás

Ahol pedig van szellemi erő – és ehhez megfelelő kulturális és médiaháttér –, ott keresendő a valódi ellenfél. Nem véletlen, hogy kétharmad ide vagy oda, ez a szellemi hátország alakítja ma is Magyarország nyelvezetét, gondoljunk például a diktatúra, a fasizmus vagy az önkényuralom szavakra. És miközben kétségtelen, hogy ezek égbekiáltó (és sokszor teljesen igazságtalan) kritikák, könyvem mégis azt állítja, hogy ennek az ellenzéknek és ennek a jobboldalnak kell valamikor, ha nem is a közeli jövőben, megtalálni egymás felé az utat. Ez szerintem a magyar demokrácia egyik kulcskérdése. Egyszer el kell érnünk oda, hogy akik ma kölcsönösen utálják egymást, egyszer belássák: ennek így semmi értelme, mert akármelyikük is van hatalmon, a másik folyton be fog tartani neki.

Ha jól értem, arról beszél, hogy a magyar politikát kölcsönös kiszorítósdi jellemzi. Miért lett a kiszorítás ennyire a magyar politikai rendszer sajátossága?

Azért, mert ennek a hagyománya nagyon erős nálunk, szinte ez az egyetlen hagyomány. Én azon az állásponton vagyok, hogy minden egyes ország politikájában döntő szerepe van a hagyományoknak. Például annak, van-e együttműködési tradíció az elitek között, vagy nincs. Az angolok már egészen korán, a 18. század elejétől megtanulták, hogyan kell együttműködni, vállalkozni, bankokat felállítani, hitelezni és hitelt felvenni. Az amerikaiak ugyanezt a polgárháború után, a 19. század második felében tanulták meg, a hollandok a 20. század elejétől, a németek az 1950-es évektől. És ezek persze csak kiragadott példák.

Az Egyesült Államokban nagyon erős a civil társadalom

Forrás: AFP/Timothy A. Clary

Mi viszont nemigen tudjuk, mi fán terem együttműködni. A rendszerváltás utáni időszakban azt hittük, hogy a diktatúra lebontása egyben megtanít bennünket az együttműködésre is, de ennél nagyobb tévedés el sem képzelhető. Ezért azt gondolom: ugyanabban a hagyományban vergődünk ma is, mint a magyar történelemben mindig: van két, egymással radikálisan szembefeszülő tábor, akik nemcsak hogy együttműködni nem akarnak egymással, de nem is érdekli őket, valójában mit is akar a másik. A nagykoalíció nem hagyna ilyen egérutat: aki abban benne van, annak elemi ismeretekkel kell rendelkeznie partneréről, volt ellenfeléről. S itt a lényeg.

Tudna mondani példákat külföldi nagykoalíciókra?

A legkézenfekvőbb a mai Németország, ahol Merkel pártja közösen kormányoz a szociáldemokratákkal. Nem arról van szó, hogy egy nagykoalíció szerelem lenne. Dehogy. De egy szempontból nagyon fontos: megtanítja a feleket a másik iránti tiszteletre. A magyar politikában szinte semmilyen tisztelet nincs az ellenfél iránt, ami egyáltalán nem jó. Persze ezzel nem azt mondom, hogy a tiszteletet csak nagykoalíciós kormányzásban lehet kivívni. De 25 év nem volt elég, hogy az eddigi kormány-ellenzék váltógazdálkodásban ez sikerüljön. Ezért törekedni kell arra, hogy hosszabb távon ez megváltozzék.

Csizmadia Ervin szerint az 1945-48-as magyarországi nagykoalíció finoman szólva nem volt ideális

Forrás: Origo

Milyen történeti analógiák vannak Magyarországon a nagykoalícióra?

Elvben nagykoalíció volt 1945 és 1948 között, tehát a Rákosi-korszak előtti pár évben is. De ez nagyon aszimmetrikus nagykoalíció volt, a kommunista párt fölényével. Az ilyenekből, köszönjük, nem kérünk. Amiből ma tanulhatunk, az például az 1875-ös pártfúzió, amikor egyesült egymással a kormánypárt és az ellenzék. Azt mindenki tanulta, hogy 1867-ban volt a kiegyezés, ami látszólag hosszú távra megoldotta Magyarország közjogi problémáit. Erre nyolc évvel később teljesen átalakul a pártrendszer.

Hogyan is van ez?

Úgy, hogy abban az időben volt az első gazdasági világválság, ami olyan hatással volt Magyarországra, hogy azt a kormánypárt egymagában nem tudta kezelni, szüksége volt a mérsékelt ellenzék segítségére is. És azt meg is kapta! Írok is róla a könyvben, hogy az egész politikai rendszernek meg kellett változnia ahhoz, hogy a pártok alkalmassá váljanak a válság kezelésére. 2008-ban megint volt egy nagy válság, az megint átrendezte a pártpolitikai terepet. De még nem eléggé. A kétharmados Fidesz látható módon nem tud önmagában nemzetközi bizalmat kiváltani. Az ellenzéknek meg a hazai spiritusza kevés. Ezért kell nagykoalíció.

Orbán Viktor és pártja nem tud nemzetközi bizalmat kiváltani

Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

Ön eddig egy nagykoalíció előnyeiről beszélt. Milyen hátrányai lehetnek ennek? Egy nagykoalíció nem veszítené-e el gyorsan a társadalmi támogatottságát?

Hátrányokról azért nehéz beszélni, mert Magyarországon emberemlékezet óta nem próbálkoztak ilyesmivel. A nyugati kísérletekben az szokott felmerülni ellenérvként, hogy ha túl sok mindenki benne van egy nagykoalícióban, akkor az egész elit elhasználódhat, és nem marad életképes alternatíva. De bár csak ott tartanánk, hogy a hátrányokról kelljen beszélni.

Szerintem inkább azon kéne tűnődnünk, hogyan akarjuk elérni a politika, illetve a demokrácia minőségének javulását. A mai ellenzék erre azt a választ adja, hogy el kell zavarni a mai kormányt. A mai kormány pedig azt, hogy távol kell tartani a hatalomtól a szerinte harmatgyenge ellenzéket. Ezek azonban felszínes – ámbár a maguk szempontjából logikus – válaszok. Egyik esetben sem javul a demokrácia minősége, ellenben a harci láz a tetőfokon ég majd. Engem viszont az izgat, hogy „megtörhető-e” a harci lázak váltógazdálkodása. Ezért fontos nekem az együttműködésről és a nagykoalícióról gondolkodni, sőt ezek érdekében mozgalmat szervezni.

Az utcai tüntetések egyelőre nem változtatták meg teljesen a politikát

Forrás: Origo/Bielik István

Ha már mozgalmakról esik szó, a könyvében ír a 2014 végén megjelenő új társadalmi mozgalmakról is. Miben jelentettek újdonságot ezek a régebbi pártokhoz képest? És kifulladtak-e?

Újdonságuk a civil szempont megjelenítésében van. Ez a dimenzió lényegében kimaradt a rendszerváltás utáni idők történetéből, s nem véletlen, hogy a mi szakmánk, a politikatudomány is sokszor „pártológiává” szűkült. Az összefüggés nagyon egyszerű: ha nem eléggé gazdag és tagolt a civil szféra, akkor a politika valóban a pártokra szűkül, és ezek el is hiszik magukról, hogy mindennek az alfája és ómegája ők maguk.

Nézze meg, mit mondott két napja az új budapesti amerikai nagykövet: az amerikai demokrácia nagy éltetője a civil társadalom és az állampolgárok közössége, a jótékonyság, a karitatív jelleg. Úgy látom, az Egyesült Államok az elmúlt hónapokban amolyan civiltársadalom-teremtő misszióba kezdett, olyanba, mint 1945 után Németországban. Ez a misszió a Nyugat részéről 1990 körül elmaradt, talán mert azt hitték, hogy mi vagyunk annyira civilek, hogy ezt magunktól is megoldjuk. Hát, nem oldottuk meg.

Csizmadia Ervin új könyvének a borítója

Forrás: Origo

Ezért hiányzik Magyarországon a demokratikus rendszerből a civil társadalom?

Ezért is, meg azért, mert csökevényesek az önszerveződés feltételei, és hiányzik is ehhez az állampolgárok hite. Az amerikai demokráciában és más fejlett demokráciákban az emberek saját magukba vetett bizalma nagyon magas, akár az intézményekbe vetett bizalomnál is magasabb. Ezért Nyugaton, ha csökken is az intézmények iránti bizalom, a rendszer egésze nem kerül válságba. Nálunk viszont az emberek magukban sem nagyon hisznek, és ez is az oka a politika, vagy inkább a hatalom táguló mozgásterének.

Hiszen, ha az emberek nem tudják megoldani saját gondjaikat, akkor mi más marad, mint a hatalom. Könyvem arról is szól, hogy a „következő Magyarországon” a hatalmat közösen kell gyakorolni, jobb- és baloldaliaknak egyaránt. Nem szeretniük kell egymást, hanem egyszer rájönni arra, hogy a társadalomért vannak, és a hiányzó társadalmi kohéziót egymásra fenekedve sose tudják megteremteni.