Én a Kovács Erzsi vagyok, amíg élek

2018.01.13. 10:05

„A férjem mindig azt hajtogatta: addig nem megy Magyarországra, amíg ki nem vonulnak az oroszok” – ezt mondta Kovács Erzsébet, Kovács Kálmán festőművész felesége. Kokoschka és Hundertwasser tanítványa volt Kovács Kálmán, aki 1956-ban menekült el Bécsbe. Ott telepedett le, ott végezte el az akadémiát – kitűnő diplomával. Művészetét ismerték és elismerték a nyugati országokban: több kiállítása volt Németországban, Olaszországban, Svédországban, Új-Zélandon, Hollandiában, az Egyesült Államokban és Spanyolországban. Magyarországon csak a rendszerváltás után ismerték meg – miután először hazajött. Kovács Kálmán 2017. január 22-én halt meg 90 évesen. Gazdag életművéből rendeznek kiállítást a Polgárok Házában – a rendezvény fővédnöke Orbán Viktor miniszterelnök lesz. A január 17-i megnyitón beszédet mond a művész felesége, Kovács Erzsébet is, akivel bécsi otthonában találkoztunk, és beszélgettünk az életükről, politikáról és művészetről.

Mindig a művészetet kereste

„Gyertek, drágáim, gyertek” – mondja Kovács Erzsébet a bécsi lakásának ajtajában. A lépcsőház visszhangzik, mi pedig szedjük a lábunkat a csigalépcsőn. Kedvesen invitál a lakásba. „Kabátokat a fogasra, cipőt le ne vegyétek, gyerekek, mit kértek, teát vagy kávét?”

A falakon a férje, Kovács Kálmán festményei mindenhol.

Kovács Erzsébetfotó: Talán Csaba

Kovács Erzsébet 82 éves, hihetetlen energiája betölti az egész lakást. Leülünk mindannyian, és ebben a pillanatban azt érzem, mintha hazaértem volna.

„Ó, sokan érezték ezt még a gulyáskommunizmusban, amikor néhány magyar kijutott Bécsbe, és meglátogatott minket a férjemmel. Próbáltuk megteremteni nekik a biztonságot, és ott segítettünk mindenkinek, ahol csak tudtunk.”

Erről majd később – mondom – inkább most a jövő heti budapesti kiállításról beszéljünk.

„Az egészet én indítottam el" – mondta Erzsébet. „A férjem emlékére. Mert január 22-én lesz egy éve, hogy meghalt. Itt, Ausztriában, és a nyugati országokban nagyon jól ismerik, ismerték őt és a művészetét. Mindenhol volt kiállítása Új-Zélandtól Amerikán át, Németországban, Hollandiában, Olaszországban, Svédországban, Spanyolországban, szóval, tényleg mindenhol. Csak Magyarországon és a keleti államokban nem. Kálmán ugyanis kikötötte, hogy csak akkor megy haza Magyarországra, ha az orosz katonák kivonulnak.”

Kovács Kálmán festőművészfotó: Talán Csaba

„Nagyon készülök a jövő heti kiállításra” – mondja Erzsébet. „Az egészet egy bűbájos, kedves fiatal festőművész, Szuda M. Barna intézi, akinek a művészetről alkotott alapeszméi olyanok, mint az uramé. A férjem ugyanis mindig a művészetet kereste. Bohém ember volt, aki nagyon komolyan dolgozott egész életében.”

Amikor arról kérdezem, hogy mit jelent az, hogy Kovács Kálmán a művészetet kereste, azt válaszolta: a festészetében a különböző stílusok párhuzamosan voltak jelen. Az egyik képe ilyen, a másik olyan. Az embernek olyan érzése is támadhat, mintha nem egy festő alkotta volna a képeket. Ahogy az élet változik évről-évre, úgy változnak a festmények is, a stílusok, a színek, a formák. Absztrakt vagy realista – ez attól függött, hogy éppen milyen életszakaszban volt a művész. Persze, vannak témák, formák és színek, amelyekhez időről időre visszatért, de azokat is folyton megújította. Kovács Kálmán számára a festés olyan volt, mint más embernek a gondolkodás. Szinte automatikus.
Több díjjal is kitüntették, Kovács Kálmánt, így kapott Rockefeller-díjat, jutalmazták Nagy Imre-emlékplakettel, megkapta a Nyugat-magyarországi Egyetem Ezüst- és az Arany érdemrendjét, és a Magyar Érdemrend keresztet is.

„Negyven évig éltem a férjemmel. A festőművésszel, aki még álmában is festett. Gondolhatja, hogy a mai napig a tüdőmből kilélegzett levegő is festékszagú." – mondja nevetve Erzsébet. „Nem éltünk nagylábon. Nem voltam tele csingilingizve, nem volt bundám, nem jártunk étterembe szinte soha. Nem voltak ilyesfajta igényeink. Se neki, se nekem. Szolid értelmiségiek voltunk, és úgy éltük az életünket. Ahogyan mondtam, a férjem bohém volt, amit aztán én is átvettem tőle. Egyetlen egy baja volt velem – és ezt most is biztos mondaná, ha itt ülne -, hogy >te mindig eltereled a szót, most maradj csendben!<"

Erzsébet hangosan nevet – együtt nevetünk.

Együtt nevetünkfotó: Talán Csaba

1956

Kovács Kálmán az 1956-os forradalom aktív részese volt. Társaival az orosz csapatok Üllői úton történő bevonulását késleltették Pestszentlőrincen. A megtorlás elől édesapjával együtt menekült Ausztriába.
Erzsébet tanítónő volt abban az időben – 1956-ban. Makótól 16 kilométerre, egy kis faluban tanította a gyerekeket.

„November 4-én, amikor leverték az 56-os forradalmat, mindenki gyászolt. A mi kis falunk is. Én tartottam a gyászbeszédet a temetőben, és egyebek mellett azt mondtam, hogy mi nem akarunk se nyugathoz, se kelethez tartozni, hanem önálló, független Magyarországot szeretnénk. Nos, ezután letartóztattak. Még aznap, november 4-én. Internálótáborba vittek. Néhány hónap után kiengedtek, és drága jó anyám – Isten nyugosztalja – minden gondolatával és erejével azon volt, hogy hagyjam el az országot. Érezte, tudta, hogy nagyon nagy bajba kerülnék, ha maradnék, ugyanis meglehetősen nagyszájú voltam, ráadásul hallgattak rám az emberek. Sokáig tartott, mire sikerült megszervezni a szökésemet. Hamis útlevéllel 1957. április negyedikén vonatra szálltam, és elindultam Bécs felé. Édesanyám egy cipősdobozba aprósüteményt csomagolt – a sütemények alatt osztrák schilling lapult. Nem milliók, persze, csak éppen annyi, hogy a kezdeti nehézségeket át tudjam hidalni. A vonat elért a határhoz, és jöttek a határrendőrök. Mivel április 4-e volt, alig utaztak a vonaton – én egy kupéban teljesen egyedül voltam. Bejött a határrendőr, és én bűbájosan, kedvesen azt mondtam neki, amit most nektek, hogy foglaljon helyet, és megkínáltam az aprósüteményből, amit édesanyám csomagolt. Hát, mit ad Isten, nagyon ízlett neki a sütemény. Aztán már azon izgultam, le ne érjen az ötödik sorig, mert akkor meglátja a pénzt. Szerencsére nem evett meg annyit, hogy a schillinget megtalálja. A vonat tovább ment, én pedig ideértem, Bécsbe. Senkit nem ismertem és nem tudtam németül egy szót sem. Egy ismerősünk címe volt nálam – édesapámmal együtt volt munkaszolgálatos a férfi, aki erdélyi magyar volt. Ő már korábban kijött Bécsbe, és volt egy üzlete. Őt kellett keresnem. Nagy nehezen odataláltam, és amikor elmondtam, hogy ki vagyok, sírva borult a nyakamba. Attól kezdve szinte a gyerekeként szeretett.”

Bécsbe menekültfotó: Talán Csaba

Engedje már meg, hogy megsimogassam a szakállát

Kovács Kálmán és Erzsébet is Bécsben élt már az ötvenes évek végén, de még nem ismerték egymást.

„Én a boltban dolgoztam, ahol árultunk orkánkabátot, pulóvereket meg szivacspongyolát, és jöttek is a vásárlók, még magyarok is olykor. 1965-ben történt, amikor Kálmán a Gyémánt Lacival – aki egy Magyarországon élő Kossuth-díjas festőművész – megállt a boltunk előtt. Odamentem hozzájuk, hogy megkérdezzem: mit szeretnének vásárolni. Erre egymásra néztek, de nem nagyon szólaltak meg. Én azt mondtam: idefigyeljenek, tudom, hogy magyarok, szólaljanak már meg magyarul. Erre mind a ketten a szakállukat kezdték simogatni – Gyémánt Lacinak vörös szakálla volt, az uramnak barna. Újra csak megszólaltam: uraim, nagyon szép szakálluk van, engedjék már meg, hogy megsimogassam. És Kálmán szakállát megsimogattam. Nos, hát, így ismertem meg a férjemet."

Kovács Erzsébetfotó: Talán Csaba

Erzsébet most egy pillanatra elhallgat – a festményeket nézi a falon. Aztán mégiscsak elneveti magát, és azt mondja: „hú, mennyire szerelmes volt az uram.”

Attól a naptól kezdve ugyanis minden délben elment Kovács Kálmán a bolthoz, ahol Erzsébet dolgozott, és elvitte ebédelni. De az is előfordult, hogy csak állt a kirakat előtt, és nézte Erzsébetet a boltban. Hosszan, órákig.
Később összeházasodtak. Amikor lakást kerestek Bécsben, mindig az volt az első, hogy legyen fény, amely beáramlik az ablakon.

„Először mindig műtermet kellett keresni, és aztán azt, hogy hol alszunk majd. Nem könnyű egy művészember mellett élni. Én voltam a kisebbség, de erős voltam, mint a bors. Általában tátott szájjal csodáltam a festményeit, de még azt is, ahogyan dolgozott. Aztán ahogy teltek az évek, én otthagytam a munkahelyemet, és otthon maradtam vele – őt segítettem, ahogyan csak tudtam. Bejártuk együtt a fél világot – mindig mentünk kiállításról kiállításra. Mindig azt mondtam: ő volt az ész, én meg a kéz. Vagyis: amit ő kitalált, azt én megvalósítottam. Volt egy másik mondásom is: ő volt az ész, én meg a nyak. Ez azt jelentette, hogy a fejet oda forgattam, ahová én akartam.”

Amikor arról kérdezem, hogy milyen volt a férje viszonya Oskar Kokoschkával, azt válaszolta, hogy Kovács Kálmán Kokoschka mintatanítványa volt.

A festmény Kovács Kálmánt ábrázoljafotó: Talán Csaba

„Salzburgban egy nyári akadémiára hívta el Kálmánt Kokoschka. Oda egyébként csak a legjobb tanítványait hívta – egyenesen kiváltság volt a közös műhelymunka a nagy művésszel. Ott festette meg a férjem az akvarell-sorozatát. Kokoschkának az volt a módszere, hogy végigjárt a termen, ahol többen festettek, aztán egyikükhöz odament. Végignézte, hogy az a tanítvány miket festett, kiválasztott egyet, kitette a festőállvány mellé, és azt mondta: mostantól ilyeneket akarok látni. Hárompercenként változtak a modellek, és ezalatt az idő alatt kész kellett lenni a festménynek.”

Kosmos

Kovács Kálmán és felsége, Erzsébet később, 1970-től egy idegen nyelvű kiadót és könyvesboltot működtetett, amely a nyolcvanas évekre a magyarországi ellenzék és értelmiség legendás találkozóhelyévé vált. Olyan könyveket, kiadványokat is árultak, amelyeket Magyarországon betiltottak, nyugati magyar szerzők írásait, magyar írók műveit jelentették meg német nyelven, és a könyvesbolt olyan írók törzshelye lett, mint Faludy György, Esterházy Péter, vagy Kányádi Sándor.

„Egy ismerősöm keresett meg még 1970-ben, hogy lenne egy könyvüzlet, amelyet – szerinte – én jól tudnék működtetni. Eredetileg francia könyvesbolt volt, de úgy tűnt, lassan csődbe megy. Erzsi, te olyan ügyes vagy, próbáld meg talpra állítani a boltot – mondta a könyvelőm, és én láttam benne fantáziát. Egy szót sem tudok franciául, de megvettem a könyvesboltot. Éreztük az urammal, hogy ez jó üzlet lesz, ugyanis Bécsben nem volt több francia könyvesbolt, és mindenki, aki franciául tanult vagy tanított, oda jött vásárolni. Persze, több alkalmazottunk volt, öten született franciák voltak, öten pedig osztrákok, akik jól beszéltek franciául. Hónapok alatt felfuttattuk az üzletet – nagyon szépen ment."

A könyvesbolt neve Kosmos volt. Az üzletben volt egy magyar részleg is, ahol csak a nyugaton megjelent magyar könyveket és a Magyarországon betiltott kiadványokat árulták. Csempésztek tiltott könyveket, újságokat, bizalmas híreket.

Tiltott könyveket, újságokat, és bizalmas információkat csempésztekfotó: Talán Csaba

„Jöttek is a magyarok vásárolni. Szépen, lassan kialakult ott egy találkozóhely. Minket itt minden Bécsben élő magyar ismert. Mindenki tudta, hogy kik vagyunk. Volt egy újság is, a Bécsi Napló, amely magyar nyelven megjelenő lap volt, de megszűnt. Az uram tovább vitte, és a mai napig megjelenik azzal a főcímmel, amelyet ő tervezett. Egyszóval: nálunk minden magyarnak nyitva volt az ajtó. A hetvenes évek végétől egészen a rendszerváltásig nem volt olyan nap, hogy 2-3 magyar ne jött volna el hozzánk. Ma már ismert politikusok, a rendszerváltás nagy alakjai mind megfordultak nálunk a Kosmosban. Szinte mindenki, aki másként gondolkodott. A búvópatak nemzedék, vagy az urbánusok. Mind tudták a címünket. Ha pedig kaptak valahogy kiutazási engedélyt, mindig ellátogattak hozzánk, mert itt kaptak segítséget, tanácsot, szeretetet és otthon-érzést. Abban az időben ez nagyon nagy dolog volt."

Erzsébet megint elgondolkodik, és azt látom: mosolyog.

„A gulyáskommunizmusban, amikor már lehetett időnként nyugatra jönni, vagy valahogy el lehetett intézni egyeseknek, hogy Bécsbe utazzanak, egyre többen érkeztek hozzánk. Volt, hogy a lakásunkban 14-en aludtak. De az is előfordult, hogy egy féri állt az ajtóban, és azt mondta, őt agyonüti a felesége, ha nem visz haza világosszürke melír fonalat. De nem elég rá a pénze. Kérdeztem tőle, hogy honnan jött? Honnan tudja a címünket? Erre azt válaszolta, hogy Magyarországon mindenki tudja, hogy ha Bécsben bajba kerül, Kovácsék megmentik. Neki konkrétan a kispesti postás adta meg a címet. Bár már 82 éves vagyok, elhatároztam, hogy ezeket a történeteket leírom. Már írtam egy verseskötetet, de ez másmilyen könyv lesz. Ezek az események megtörténtek, és azt érzem, le kell írnom."

A 301-es parcella

De mi köze van Kovács Erzsébetnek a 301-es parcella kopjafáihoz? Nos, nagyon sok.

„1988-ban az Inconnu nevű művészcsoport elhatározta, hogy készít egy kopjafát a 301-es parcellához. Az Inconnu művészei az alternatív, avantgárd és akcióművészek voltak. Abban az évben már kimehettek a rákoskeresztúri Új köztemetőbe az imádkozó asszonyok és azok, akik a hozzátartozóikat keresték. Így menünk mi is - én és az Inconnu csoport tagjai -, és vittük a kopjafát. A művészek azt mondták, azért jó, hogy én is velük vagyok, mert nyugati állampolgárként velem nem tehet meg akármit a kommunista hatalom. Szóval, mentünk a temetőben, fejtetőig ért a gaz és a fű. Eredetileg nem lehetett tudni, hogy hová temették Nagy Imrét és társait, de nekem volt egy ismerősöm, aki a köztemető főkertésze volt. Tőle kaptam meg egy titkos térképet, amelyen pontosan megjelölték, hová temették az áldozatokat. Talán Nagy Imre sírhelye volt csak névvel jelölve, a többieké nem. Odaértünk a parcellához, és elkezdtük a kopjafát a földbe állítani. Ekkor még semmi sem történt. Amikor már majdnem készen voltunk, megjelent egy rendőrségi autó, és mi a szélrózsa minden irányába elfutottunk. A srácok tartottak nekem bakot, úgy ugrottam át a drótkerítésen – még a ruhám is elszakadt. Egyik társuk, Philipp Tibi viszont ott maradt, átölelte a kopjafát, és annyit mondott a rendőröknek, hogy el lehet vinni a kopjafát, de csak vele együtt. A rendőrök így is tettek, felpakolták a kopjafát Philipp Tibivel együtt a teherautóra. Bevitték a Gyorskocsi utcába szegényt. Akkoriban nem volt az embereknek mobiltelefonjuk Magyarországon, nekem viszont volt, és azonnal fel is hívtam a Szabad Európa rádiót, és elmondtam nekik, hogy gyerekek, itt vagyok a 301-es parcellánál, és viszik a rendőrök a kopjafát. A rádióban ezt azonnal be is mondták a hírekbe. Erre másnap hajnalban kiengedték a Philipp Tibit a Gyorskocsi utcából, és utána dobták a kopjafát is. Visszavittük a temetőbe, és akkor én azt mondtam: gyerekek, jövőre 300-at állítunk majd. És így is lett."

A fiúk tartották a bakot, úgy ugrottam át a drótkerítésenfotó: Talán Csaba

Erzsébet még azt is elmesélte, hogy a Nyugaton élő ismerőseinek csak annyit írt: vegyenek egy kopjafát 180 schillingért. És érkeztek az adományok schillingben, dollárban, de még forintban is. Elkezdődhetett a 300 kopjafa faragása. Az egyik művész édesapja egy bajai erdőőr volt, ő adta a fatörzseket. Budakeszin, egy hétvégi ház udvarán faragták a művészek a kopjafákat, de még ott is figyelték őket a rendőrök – bár már nem történtek zaklatások.

Az élet szép

Aztán kivonultak az oroszok, és Kovács Kálmán is hazatért Budapestre Nagy Imre újratemetésére. 1989. június 16-án pedig díszőrséget állhatott feleségével a Hősök terén, a névtelen hősök és mártírok koporsója mellett.

„Nagyon, nagyon meghatódott" – mondja Erzsébet. „Mindketten ott álltunk a díszőrségben. Én is elérzékenyültem. Ez természetes."

Két óra telt el, és még mindig csak beszélgetünk – tényleg, igazi otthon-érzés ez, ahogyan mondta. Erzsébet elmeséli, hogy Olaszországban, Velence mellett volt egy öröklakásuk, a kémény kívülről futott a házon. „Abban a kemencében sütik a pizzát, tudod, amelynek a kéménye ott fut a falon." Aztán rámutat egy festményre. „Az az olaszországi házunk. Kálmán festette."

Kémény az olasz ház falán - Kovács Kálmán festményefotó: Talán Csaba

Megkérdeztem, hogy ő sütött-e pizzát, mire nevetve azt válaszolta, „ó, nem, mert nem szeretem. De a városban az egyik pizzéria szakácsának megtanítottam a túrós pizzát. Csak azt ettem meg, és nekem ő azt mindig elkészítette."

Aztán újra a jövő heti kiállításról beszélgetünk.

Én a Kovács Erzsi vagyok, amíg élekfotó: Talán Csaba

„Már lélekben nagyon készülök. Izgulok. Mert ez az uram kiállítása. Tudom, nem kellene ennyire izgulnom, hiszen már több előadást tartottam Kálmánról Pesten is és Győrben is, de mégis ideges vagyok. Izgatom magam. Tudod, a mi házasságunk olyan volt, hogy én mindig toltam őt előre. Én nem akartam szerepelni soha. Most is zavarban vagyok, hogy engem kérdezel, velem készíted a beszélgetést. Én csak a Kovács Erzsi vagyok, amíg élek. Egy egyszerű asszony, aki nagyon szerette a férjét. És akármi is történt, mindig azt mondtam, és ma is ezt vallom: az élet szép.”