Most kiderült, ki volt Kádár valódi népe

2018.07.11. 10:46

Az élet különböző területeiről összegyűjtött példák alapján mutatja be a Nemzeti Emlékezett Bizottsága által kiadott kiadvány, hogyan próbálta formálni a társadalom gondolkodását a mögöttünk hagyott kommunista diktatúra időszaka. Betekintést nyerhetünk abba az időszakba, amikor még illegalitásban voltak a hazai kommunisták, de emellett képet kapunk a párton belüli vitákról az 1956-os forradalom utáni időszakból is. A kiadványban arra is vállalkoztak, hogy bemutassák, hogyan élhette meg a hazai cigányság a szocializmus évtizedeit.

Rendhagyó vállalkozás eredménye a Nemzeti Emlékezet Bizottságának azon kiadványa, amely azt próbálja összefoglalni, milyen ideológiai alapokról próbálta a társadalmat felépíteni a 30 évvel ezelőtt mögöttünk hagyott kommunista diktatúra. A „Tudják már a kisgyerekek is" - tanulmányok a proletárdiktatúra ideológiai és kulturális alapjainak megteremtéséről – című kiadvány öt aspektusból közelíti meg azt a kérdést, hogy mi is volt a szellemi alapja a kommunista diktatúrának, és ezeket a gondolatokat, hogyan próbálták eljuttatni a társadalom különböző csoportjaihoz.

Öt fő kérdés

„Meg kell értetni mindenkivel – különösen a fiatalokkal -, hogy a legszebb emberi cél a szocializmus, a kommunizmus”. Kádár János eme kijelentése az egész kommunista diktatúra mottójául szolgálhatna, ami a hatalomgyakorlás másodlagos területeit illeti. A magyar emberek ugyanakkor nem voltak elég fogékonyak erre vízióra, emiatt 1945-től egészen a diktatúra bukásáig az élet minden szegmensére kiterjedt az ideológiai indoktrináció.

Öt nagy tanulmány köré csoportosul a Nemzeti Emlékezet Bizottságának kiadványaForrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága

Miként szolgálta a Szovjetunió érdekeit az a fejlemény, hogy a kommunista mozgalom magyar teoretikusainál az 1930-as évek második felében megjelent a nemzeti hagyományokhoz való kapcsolódás igénye? Miért tulajdonított 1945 után kiemelt jelentőséget a kommunista párt a magyar sportélet irányítása feletti ellenőrzés megszerzésnek? Miért érte számos kritika az agitációs és propagandamunkát a pártvezetés részéről az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő hónapokban? Hogyan zajlott a diákok ideológiai nevelése az egyetemi és főiskolai oktatásban a Kádár-korszakban? Milyenek voltak a cigányság mindennapjai a szocializmus évtizedeiben, és miként erodálták a roma kulturális hagyományokat a szocialista kísérlet uniformizáló törekvései?

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága kulturális munkacsoportjának kötetében öt, egymáshoz látszólag lazán kapcsolódó, ám valójában ugyanazon probléma egyes részterületeit, a sokágú hatalmi befolyás témáját más-más oldalról feltáró tanulmányokból plasztikus képet kaphatunk arról, milyen eszközökkel igyekezett a szocializmus felépítésének jelszavai mögé bújó hatalom megteremteni a társadalom feletti minél hatékonyabb ellenőrzést.

Forró napok 1956 után

A kötetből többek között megtudhatjuk, hogy mennyire felelt meg a valóságnak az a kép, hogy a hazai kommunisták is a nemzeti érdekek oltalmazójának, a becses nemzeti hagyományok örököseinek tüntették fel magukat. Mindezzel kapcsolatban Czeslaw Milosz, lengyel írót idézik, aki puszta külsőségként írta le azt, hogy a kommunista pártok a nemzeti hagyományokhoz ragaszkodnak.

„Nagy hangon folyik a vita hazafiságról, a nemzet legjobb, vagyis haladó hagyományainak a folytatásáról, a múlt iránti ragaszkodásról. De senki sem annyira naiv, hogy komolyan vegye a külső homlokzatot" – állapította meg a kiváló író.

Nagyon izgalmas tanulmány vezet be minket az 1956-os szabadságharc utáni hónapokba, amikor a Kádár-vezette MSZMP megpróbálta minél gyorsabban stabilizálni a hatalmát, és ehhez ideológiai kapaszkodókat keresett. Betekintést kapunk a párton belüli vitákba, és abba is, hogy egyáltalán nem volt egységes az 1956-os októberi események megítélése a legfelsőbb pártvezetésben sem. Ráadásul ekkor még az sem dőlt el, hogy mi lesz Nagy Imre csoportjának a sorsa.

Számos kritika érte az agitációs és propagandamunkát az 1956 novembere utáni időszakban, mivel az a korabeli dokumentumok alapján nem felelt meg a pártvezetés igényeinek és elképzeléseinek. Annak az időszaknak az egyik kiemelkedő eseménye volt, hogy sztrájkba lépett a Népszabadság szerkesztősége. A tanulmányból világosan kiderül, hogy miért is nem jelent meg a lap 1957. november 24-én, és mi volt erre Kádár János válasza.

Kádár János végig kezében tartotta az ideológiai kérdéseketForrás: RIA Novosti/RIA Novosti/V. Malyshev

Nyomon követték a cigányságot

A kiadványban legnagyobb értéke az a tanulmány, ami a hazai cigányság és a szocializmus kapcsolatával foglalkozik. Nem kíván az elemzés teljes képet adni a 20. század második felének cigány munkásosztályáról, de a még élő emlékezők segítségével igyekszik képet adni arról, hogyan is éltek, milyen keretek közé voltak szorítva a magyarországi cigány közösségek a második világháború befejezése és a szocializmus bukását követő első szabad választások között.

Világos képet kapunk arról, hogy a kommunista-szocialista időszak során hivatalosan soha nem volt „cigánykérdés", ám az államhatalom mégiscsak nyilvántartotta, nyomon követte, megfigyelte a cigányokat ugyanúgy, mint a többségi társadalom egyes tagjait. Sőt, a belügyi szervek önálló oktatófilmekből és – mai szóval élve – „tréningekből” tanulhatták meg, mire és hogyan figyeljenek elsősorban a cigányokkal, cigány közösségekkel kapcsolatban. A tanulmány fő tézise szerint a kommunizmus egyfajta kényszerpályára és kényszeridentitás elsajátítására vezette sokukat, tulajdonképpen ők lettek Kádár valódi népe.