Flórának

Most azon muszáj elmerengnem: hogy ha te nem szeretnél engem,kiolthatnám drága szenem,lehunyhatnám fáradt szemem.Mert jó meghalni. Tán örülnék,ha nem szeretnél így. Kiülnéka fehérhabú zöld egek,fecsegő csillagfellegekmellé a nyugalom partjára,a nem üres űr egy martjára,szemlélni a világokat,mint bokron a virágokat.Hajósinas koromban, nyáron,a zörgő, vontató Tatáron,egy szép napon munkátlanul,mint aki örömöt tanul,bámultam a Dunát, megáradt,libegtetett leveles ágat,úgy kanyarított sok fodort,deszkát harapdált és sodortolyan sok szép villogó dinnyéta sárga ár, hogy el se hinnédés én se hinném el talán, ha nem tenéked mondanám.Piros almák is ringatóztak,zöld paprikák bicegve úsztak,most ez, majd az lett volna jó.S állt és bólintott a hajó.Ilyen lenne az űri szemle.Milyen szép! - bólintva mindenre,meglátnám, milyen kéken égaz ég, mely hozzád illenék.Mert a mindenség ráadás csak,az élet mint az áradás csapa halál partszegélyeintúl, űrök, szívek mélyeintúl, túl a hallgatag határon,akár a Duna akkor nyáron...Mert szeretsz s nyugton alhatom,neked én be is vallhatomaz elmulástól tetten érten,hogy önmagamba én se fértem,a lelkem azért közvagyons azért szeretlek ily nagyon.1937. március<< előző     következő >>