[origo] címlap24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW
Fejős ÉvaKönyvfesztivál 2011szórakoztató irodalom
2011. április. 12.
Fejős Éva: A könyv termék, mint a joghurt

Fejős Éva röpke három év alatt lett a második legnépszerűbb hazai sikerszerző egzotikus helyszínekre kalauzoló érzelmes regényeivel. Történeteit 50-60 ezren vásárolják, nála jobban csak Lőrincz L. László tarol a magyar könyvpiacon, egy hajszállal. Fejős Éva szerint népszerűségét az okozza, hogy könyvei közösségképző erőként hatnak a nők körében, és sokakban az ő hatására érlelődik meg a változtatás gondolata. Műveit nem tartja szerelmes regényeknek, ellenben hangsúlyozza, sok férfi olvasója van. Regényeit most fordítják; még az is lehet, külföldön is robbannak. A Könyvfesztiválra jelenik meg nyolcadik regénye, a Dalma, amely kilóg a többi közül.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

- A Nők Lapja újságírójaként dolgozik már tíz éve. Miért kezdett regényeket írni?

- Még gyerekkoromból ered a vágy, hogy történeteket írjak. Filmszerűen látok nagyon sok mindent, és szeretném, hogy más is lássa a belső filmemet. Gimnazistaként több regényt írtam. Érettségi után az egyiket be is adtam egy könyvkiadóhoz, ahonnan felhívtak, hogy ez még nem jó, de írjak egy újat az éppen aktuális pályázatukra. Így is történt - és második lettem. Végül az a regény nem jelent meg, én pedig később újságíró lettem, de nem tettem le róla, hogy majd egyszer megjelenjenek könyveim. Kezdetben sokféle műfajban kipróbáltam magam, írtam interjúkötetet, novellát, elvont prózát, mindenfélét. De aztán arra jöttem rá, hogy olyat szeretnék írni, ami írás közben engem is szórakoztat ... Az, hogy lilán írjak, nem tűnt szórakoztatónak. És a regényeim, a történeteim szerencsére sokak ízlésével találkoztak. Mindig hittem benne, hogy lesz egyszer olyan könyvem, amely sokakhoz eljut.

- Mi számít lilának? Tóth Krisztina, Rakovszky Zsuzsa az? Olvasni sem szeret lila dolgokat?

- Rakovszky Zsuzsát nagyon szeretem, nem tartom "lilának", A kígyó árnyéka című regénye az egyik kedvencem: ez számomra az utóbbi idők legjobb magyar regénye. Tóth Krisztinát is szívesen olvasom, és szerintem ő sem ír "lilán". Nem szeretnék szerzőket megnevezni, akiket a "lila" kategóriába sorolok, de arra élénken emlékszem, amikor gimnazistaként  - nyilván az akkori olvasmányélményeim hatására - olyan novellákat írtam, amelyeknek nem volt se fülük, se farkuk, viszont nagyon elvont volt a történetük. Kísérleteztem, és persze elküldtem irodalmi folyóiratoknak ezeket az írásokat. Volt, ahonnan rögtön azt a visszajelzést kaptam, hogy ezek nagyon elgondolkodtatóak, és látnak bennem jövőt...  Fontosnak tartom, hogy az olvasó a sorok között is olvashasson, továbbgondolhassa a történetet - de azt hiszem, ezt meg lehet valósítani az igényes szórakoztató irodalom keretein belül is.

- Az első regénye három éve jelent meg. Miért épp akkor vágott bele a regényírói karrierbe?

- Tíz éve álnéven már megjelent egy kalandregényem, és rengeteg kéziratom gyűlt össze a fiókban az évek során - de azokat nem hagynám már megjelenni, azokon tanulgattam. Majdnem tíz éve kerültem a Nők Lapjá-hoz, ahol eleinte féltem az elvárásoktól, a sok nagy név között. Aztán "nem ettek meg", befogadtak a csapatba, és lassan fel is oldódtak a görcseim. Akkoriban kezdtem el írni a Bangkok, tranzit-ot. Az még eléggé lassan készült. Számomra a regényírás és az újságírói munka kiegészíti egymást. Az újságírói munka révén egy sor olyan élmény is ér, amelyet beépítek a regényeimbe. Jó két lábbal a földön járni, nagyon örülök, hogy a lapnál lehetőséget kapok arra, hogy utánamenjek annak, ami érdekel, és írhassak riportokat is. Miközben a regényírás abszolút repülés.

- Ön szerint ha az olvasók nem ismerték volna már a nevét Nők Lapjá-ból, akkor is ilyen sikert aratott volna?

- Az első könyvnél nyilván számított, hogy voltak olvasók, akik az újságból ismertek. De a magyar szerzők első könyveinek egyébként is nagy kampányt csinál az Ulpius-ház kiadó. Azt hiszem, ez így van jól, hiszen naponta több könyv jelenik meg, és ha egy kötet egyáltalán nem kap reklámot, akkor nem is szereznek tudomást az olvasók a létezéséről. Vannak, akik fanyalognak a könyvreklámon. De ha nincs reklám, akkor meg sem mérettetheti magát a könyv. Bizonyos szempontból a könyv is olyan termék, mint például a joghurt. Persze a kampány nem tud eladni egy könyvet, csak a figyelmet irányíthatja rá.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

- Nem zavarja, hogy a kiadója lényegében brandet csinált a könyveiből? Például a borítókkal egyértelműen kijelölt a könyveinek egy irányt.

- Szerintem ezzel nincs semmi baj. Szeretem ezeket a grafikus borítókat. Szerintem sok szerző van, aki méltatlanul vagy véletlenül nem kap jó borítót. Állítom, hogy sok jó könyv nagyobb példányszámban elkelne, ha átgondoltabban kitalált borítója lenne. A borítók tervezésébe én is beleszólhatok. Például a legújabb könyvem, a Dalma korizós borítólányát én képzeltem el. De a vizuális koncepciót teljesen nem lehet megváltoztatni. Egyet kértem még a legelején, hogy ne legyen rózsaszín a borító soha. Hát lett rózsaszín borító. Nem is szerettem annyira. Utána megszavaztattam a Facebookon, hogy melyik borítómat szeretik a legjobban. És kiderült, hogy a rózsaszínt.

- Van olyan könyv, amely mintául szolgál a műveihez?

- Nincs ilyen konkrét könyv, de mindig van egy-egy olyan regény, amely nagyon fontos nekem. Mindig változik, hogy melyik. Ilyen volt egy időben Hornbytól a Pop, csajok, satöbbi. Szabó Magda és Anna Gavalda regényei is erősen hatottak rám.

- Hornbynál és Gavaldánál is az az izgalmas, hogy a szórakoztató irodalom és a szépirodalom között találtak egy olyan mezsgyét, ahol élvezetesen tudnak írni fajsúlyos témákról. Ön gondolt már rá, hogy kilép a romantikus regények világából, és megpróbálkozik valami ilyesmivel?

- Szerintem például a Cuba Libre  vagy a Dalma egyáltalán nem sorolható a romantikus regények közé, mint ahogyan a Bangkok, tranzit sem. Igen, pontosan azt szeretem Gavaldában és Hornbyban, hogy igényes, könnyen érthető és egyben szórakoztató irodalmat ír. És nézzük meg például a Pop, csajok, satöbbi-t: a befejezése felemelő, vagy, ha úgy tetszik:"romantikus", de ez igaz az Együtt lehetnénk című Gavalda-regényre is. Legalábbis az én olvasatomban. Társadalmi problémákkal egyébként minden regényemben foglalkozom: a a Dalmá-ban többek közt a kirekesztéssel, a másság kezelésével, a Bangkok-ban azzal, hogy mennyire kiszolgáltatottak a thai nők (és férfiak), és mennyire álszent ezzel kapcsolatban Európa: szörnyülködik a szexturizmuson, miközben éppen Európából érkezik a legtöbb szexturista Thaiföldre és a környező országokba. A mexikói-ban az a kérdés, hogy egy megállapodott, látszólag boldog nő kiléphet-e ebből a biztos életből a bizonytalanba, ha a lelke legmélyén mégsem érzi boldognak magát. Rengeteg olvasómtól érkezett olyan visszajelzés, hogy ők is ezen gyötrődnek... A mexikói másik szereplője, egy idősödő asszony pedig sok-sok csalódás után annyira bezárta magát, hogy már nem is meri megengedni magának, hogy kinyíljon, holott érzi: könnyebb lenne az élete, ha abba másokat is beengedne. Ez a hősnőm élhetne akár a Tisza-parton is, ugyanabban a helyzetben lenne, és ugyanazokra a kérdésekre keresné a választ, mint a mexikói asszony. És keresik is, sokan. Olvasótalálkozók után nem egyszer mesélnek erről...

- Utazós szerelmes könyveket ír, ami speciális műfaj a romantikus regényeken belül. Hogyan jött az ötlet, hogy ilyet írjon? Olvasott hasonló külföldi regényeket?

- Azért kezdtem el az utazásról írni, mert hála istennek sokat utazom. Bangkokba annyira beleszerettem, hogy megtettem az első regényem színhelyéül. De emellett vallom, hogy ha van valamilyen problémád, és nem sikerül ott, abban a helyzetben megoldanod, akkor segíthet, ha eltávolodsz tőle egy kicsit. Nem kell egészen Mexikóig repülni. El lehet menni egy másik lakásba vagy egy másik városba, de akár egy jó barátnőhöz is. Tőlem már elvárják az olvasók, hogy behozzak olyan egzotikus helyszíneket, ahol sokszor jártam, és ahol velem kalandozhatnak képzeletben. Az egzotikum, akár akarom, akár nem, kicsit a védjegyemmé is vált. Persze most, a Dalmá-nál ideiglenesen szakítottam ezzel a hagyománnyal: a Dalma egész története Magyarországon játszódik. Egyébként nem skatulyáznám be magam "szerelmesregény-íróként", már csak azért sem, mert például a Bangkok, tranzit egyáltalán nem szerelmes történet (hét ember saját magát keresi a regényben), és a Dalmá-ban sincs szerelem. Sőt...

- Mintha az Ulpius más szerzőinek is ajánlaná az utazós receptet: Vass Virág például Indiáról írt könyvet. Vass Virág a riválisa?

- Nem vagyunk riválisok, egészen máshogyan és másról írunk. Nem az Ulpius receptje az utazás: nekem egyszerűen öröm írás közben visszaálmodni magam azokra az egzotikus helyekre, amelyeket megismerhettem, ezért lett Bangkok az első regényem egyik "főszereplője" - hiszen a thai főváros abban a regényben nem csupán helyszín, hanem "szereplő" is... Virággal egyébként nagyon jó a kapcsolatunk, ha nem is vagyunk közeli barátnők, de időnként elmegyünk együtt kávézni, vacsorázni, beszélgetni. Ráadásul ez olyan pálya, ahol az ember nem vesz el olvasót egy másik szerzőtől, sőt ha az olvasó több kedvenc íróra tesz szert, ha többet olvas, azzal viszi tovább a szerzők hírét.

- Mesélne egy kicsit róla, hogy miről szól az új regénye, a Dalma?

- Dalma az előző regényem, a Cuba Libre egyik hősnője: egy kislány, aki más, mint az "átlaggyerekek", sérülékenyebb, és kicsit talán másként is látja a világot. Amikor a Cubá-t leadtam a szerkesztőmnek, még mindig izgatott, hogy vajon mi minden történt ezzel a lánnyal gyerekkorában, miért lett ennyire bizalmatlan, gyanakvó, bezárkózó. Úgyhogy elkezdtem megírni a gyerekkora történetét, attól a traumától kezdve, hogy az óvodában a társai kiközösítik. Dalma apja kubai, de elhagyta Dalma anyját, mielőtt a kislány megszületett volna. Dalmának hiányzik az apafigura, akit kisgyerekként a nagyapjában talál meg. Egyes szám első személyben írtam, és azt hiszem, tényleg egy bizonytalan, törékeny és nagyon érzékeny kislány szemével láttam a világot írás közben. A Dalma formabontó, mind a történetet, mind a hangvételt illetően, de az olvasóim szeretettel fogadták.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

- Mennyi idő alatt születik meg egy regénye?

- Fél év alatt körülbelül. De például a Dalma sokkal gyorsabban elkészült. Leadtam a Cuba Libré-t és rögtön fejest is ugrottam bele. Az alaphelyzetet kitalálom, és utána hagyom, hogy a sztori önmagát kuszálja össze. Sosem tudom előre, hogy mi fog történni a következő fejezetben. Ez olyan extra izgalmat ad, hogy ezért minden este leülök a laptopom elé. Számomra az írás szórakozás. És egyre jobban inspirál, hogy a történeteim hatására sok emberben érlelődik meg valamiféle változtatás gondolata. Ilyen az a lány például, akinek az volt éveken keresztül az álma, hogy Londonban éljen, és  A mexikói hatására azt mondta, most, vagy soha. Azóta is ott van, megtalálta önmagát. Nekem ez játék, amelynek van tétje.

- A Facebookon népszerű rajongói oldala van. Hogyan született?

- Korábban nem akartam közösségi oldalon regisztrálni, arra gondoltam, hogy úgyis mindenki megtalál, aki akar. Aztán a kiadóm létrehozta a Facebook-oldalamat. Egy ideig csak nézegettem, hogy ebből mi lesz. Azt láttam, hogy - bár nyilván a kiadónak ez a dolga - kissé marketingízű közleményeket tettek ki az én nevemben. Arra gondoltam, hogy itt egyre csak gyűlnek az emberek, talán nekem kéne inkább beszállnom. Szép lassan elkezdtem hát átvenni ezt az egészet. És beszélgetni kezdtünk, az emberek pedig egyre csak gyülekeztek, és elkezdték elmesélni a történeteiket. Ma már közel hatezren vannak a "csapatban". Amikor elkezdtem, nem tudtam, miért lesz ez jó. Addig csak az olvasótalálkozókon, meg e-mailben kaptam visszajelzéseket. De itt, a Facebookon napi több visszajelzés érkezik a könyveimmel kapcsolatban. Érdekel, mit szólnak az olvasóim a regényeimhez, és ők meg is írják nekem, arccal, névvel... Sok férfi olvasóm van egyébként, ami nagyon jó érzés. Író-olvasó találkozókra is eljönnek, de a Facebookon abszolút érzékelhető a jelenlétük. Először azt hiszi az ember, hogy csak beszélgetni akarnak, de aztán kiderül, hogy olvasták a könyveimet.

- A rajongói nem látnak túlzottan bele az életébe?

- Nem mesélek az oldalon "hálószobatitkokról", hanem az írással kapcsolatos dolgaimat osztom meg a "csapattal", például azt, ha néha lassabban megy az írás, vagy hogy épp most töröltem ki három fejezetet. Ők meg biztatnak, hogy "Nem baj, Éva, kivárjuk!" A kiadó legújabb ötlete, hogy rendhagyó irodalomórákat szervez középiskolásoknak. Az is jó alkalom a könyvekről, olvasásról való beszélgetésre.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

- Ön szerint mi az a könyveiben, ami ilyen sok embert megfog?

- Nagyon fontos számomra, hogy a könyveim összehoznak embereket. A férfiak összejárnak a barátaikkal, kieresztik a gőzt. Egy nőnek viszont, ha már dolgozik, és főleg ha már párja, családja is van, megritkulnak a barátnőivel való találkozásai. És sokszor a környezet is azt várja tőlük, hogy építsék le ezeket a barátságokat. Elég sokat járok vidékre, kisvárosokba, író-olvasó találkozók mindenhol vannak. Vidéken gyakran látom, hogy még mindig bűntudattal találkoznak egymással a nők, még mindig azt mondják, hogy elmegyek aerobicórára, és ott találkozom a barátnőimmel, mert így könnyebb becsomagolni ezt saját maguk számára is. Miközben mindenkinek szüksége van barátságra. A lelkünkre igenis kell időt fordítani, és a barátságok ebben segítenek. Ezért örülök, amikor a regényeim kapcsán rendszeresen azt a visszajelzést kapom, hogy hatásukra a nők egy picit kezdenek több időt fordítani magukra, a lelkükre, a barátságaikra. Felemelő érzés, hogy a könyveimen keresztül találnak egymásra a nők, hogy barátok lesznek.

- Úgy érzem, a női szereplők legfontosabb célja a regényeiben, hogy megtalálják a párjukat. Ez a mai világban ön szerint nem idejétmúlt felfogás kicsit?

- A regényeimben nem az a nők életcélja, hogy "megtalálják a másik felüket". És azt hiszem, az életben sem ez a legfontosabb a nőknek, hanem az, hogy megtalálják önmagukat, harmóniába kerüljenek önmagukkal, kiteljesedjenek. Aki egyedül képes a boldogságra, az a partnerével is boldog lesz - de ha valaki a másiktól várja a boldogságát, az nem biztat sok jóval. Szerintem az önmagunkkal való találkozásról is szólnak a könyveim.

- A könyveit olvasva rögtön beugrott az Eat Pray Love: az utazás ott is fontos szerepet játszik. Ön is érzett hasonlóságot?

- Az Eat, pray, love szerintem egy elképesztően jó újságíró elképesztően jó önéletrajzi regénye. De más, mint az én könyveim. Én fikciót írok. De az Eat, pray, love-ot imádtam.

- Mit gondol, van valamilyen trendje a szórakoztató romantikus regényeknek? A Bridget Jones-típusú szinglikönyvek lecsengtek, és helyette az Eat, pray love-féle  utazós regény jött divatba?

- Szerintem mindegyik egy kicsit arról szól, hogy keresd önmagad, legyél bátor. A Bridget Jones is. Annak idején úttörő regény volt, elfogadtatta az emberekkel azt, hogy ha valaki ideiglenesen egyedülálló, attól még nincs semmi baj vele - ez csak egy állapot. Ilyen mindenkivel előfordulhat. Elfogadtatta, hogy normális, ha valaki még csak keresi az igazit. A mostanában divatos vonulat, az Eat, pray, love meg arról szól, hogy adódik olyan helyzet is, amikor ki kell valamiből lépni ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat. Ezek a regények talán ahhoz adnak bátorságot, hogy menj addig, amíg jól nem érzed magad a bőrödben.

- Előfordult, hogy a könyve honoráriumából elutazott külföldre?

- Igen. Mindig utazásokra spóroltam.

- Ezek szerint minden regénye helyszínén járt a valóságban is?

- Persze. Nem szeretnék olyan helyszínről írni, ahol nem jártam: nem azért, mert attól félek, hogy összecserélnék a történetben két teret vagy ilyesmi, hanem azért, mert csak úgy tudom visszaadni azt a hangulatot, ha éreztem az illatokat, a szagokat, ha láttam a színeket, a fényeket, ha találkoztam, beszélgettem helyiekkel, ha megérintettem azt a gránitsziklát Virgin Gordán, ha filmszerűen vissza tudom idézni az egész helyszínt. És ha tévedek - mert például A mexikói-ban a hőseim felmennek Chichén Itzában a piramis tetejére, hiszen én is felmehettem; igen ám, de ma már nem engedik fel a turistákat, és ezt jelezték is az olvasók, akik a könyv elolvasása után arra számítottak, hogy megmászhatják a piramist -, akkor sincs nagy baj. Az olvasókkal jókat levelezünk ilyenkor: elmondom, hogy négy éve még máshogy volt, ők pedig küldenek egy fotót, hogy ma hogyan van. Az egyik lány, aki ezt a piramisos esetet elsőként jelezte, óceánjáró hajón dolgozik, és azóta mindig beszámol róla, merre jár, fényképet is küld...

Fotó: Hirling Bálint [origo]

- A következő regénye is egzotikus tájakon játszódik majd?

- Igazából magyar történet lesz, rövid Karib-tengeri epizóddal. Budapesten és Délegyházán játszódik. A magyar egzotikumokat is megpróbálom szerepeltetni, de felbukkan benne egy londoni helyszín is. Nyáron jelenik majd meg. De már a fejemben van a következő történet kiinduló helyzete is.

- Vannak visszajelzései arról, hogy melyik könyvét vagy főhősét szerették a legjobban az olvasói?

- Eddig a Hotel Bali volt az abszolút favorit, a kiadóban nemrég mondták, hogy már 60 ezernél is több példányban vásárolták meg, a könyvtárakban szinte sosincs bent, és sok olvasóm visszavárja a főhőseit egy új regényben. Na az, látja, igazi szerelmesregény. Nagyon sokan szeretik, és felfedezik magukat valamelyik szereplőben. Szeretném ezt az egész férfi-nő történetet kicsit jobban árnyalni a jövőben, de van bennem egyfajta félelem is. Egyetlen szerelmesregényt írtam, a Bali-t, és látja, ön is beskatulyázta a regényeimet a "szerelmesek" közé. Persze a szerelem része az életünknek, és nyilván része valamelyest a regényeimnek is... De úgy tűnik, lassacskán felzárkózik a Hotel Bali mellé nagy kedvencként a Cuba Libre is, amelyben van egy mágikus szál, és regény egyik üzenete, hogy az ember akkor bízhat másokban, ha megtanul önmagában bízni. Márpedig ez nem mindig könnyű... Kedvenc főhős? A Bali főszereplői után az olvasóim egy részének új kedvence lett a Cubából megismert lány, Dalma.

- Valamelyik könyvét lefordították már valamilyen idegen nyelvre?

- Most fordítanak le egy-egy részletet a Bangkok, tranzit-ból és a Cuba Libré-ből. Ezek a történeteim sokak szerint a nemzetközi piacon is megállnák a helyüket, "nemzetközi" történetek. Könyvvásárra szeretné vinni őket a kiadóm, azért készül most a fordítás. Magyar filmesek már filmre is akarták vinni az egyik regényemet, de egyelőre nem lett belőle semmi, mert ahhoz rengeteg pénz kellene. A Balatonon nem lehet a Hotel Bali-t leforgatni. Úgy átírni, hogy rá se lehessen ismerni, nincs értelme. Akkor inkább ne legyen belőle film. Majd egyszer lesz. Én hiszek benne.


Az interjút Jolsvai Júlia készítette.

ImpresszumMédiaajánlatAdatkezelési SzabályzatAz [origo] kiadója az Origo Zrt. © Minden jog fenntartva.a