A táncon keresztül élni

2006.04.11. 13:36

Bozsik Yvette szeret olvasmányélményei alapján dolgozni. Persze mindig belegyúrja magát a készülő darabba, de ugyanolyan fontos számára az alapmű is. Készített már táncmesét az Állatfarm mellett Sartre Zárt tárgyalásából és Kafka Kastélyából (Josef K. szerelmei címmel) is, legutóbb pedig a Bódy Gábor által "felfedezett" Brjuszov-könyvet, a Tüzes angyalt értelmezte újra - sőt, eddigi egyetlen prózarendezése, a Vagina-monológok is irodalmi adaptáció. Most Strindberg drámáját, a Miss Julie-t szedte elő, az eredményt április 20-án tekinthetjük meg a Trafóban.

Bozsik Yvette már kislánykorában kapott egy adag színház- és táncszeretetet a szüleitől és a közelebbi rokonoktól. Édesapja és édesanyja egyaránt segédszínészek voltak a Szolnoki Szigligeti Színházban, keresztapja, Mozsonyi Albert ugyanott volt balettmester és koreográfus. A kis Yvette már hároméves korában ott balettozott a keresztpapa óráin, ennek eredményeképpen kerülhetett tízévesen az Állami Balettintézetbe. A bezártságáról híres Gellért-kolostorban kapott kollégiumi szállást - talán ez is közrejátszhatott abban, hogy a szabadságszerető lány a kötöttségekkel azonosította a klasszikus balettet. Ennek ellenére egyenes út vezetett a Táncművészeti Főiskolára, mert bár a színház is érdekelte, az igazi szerelem mindig is a tánc volt számára.

A diploma megszerzése után jó ideig kereste a helyét a hazai táncéletben: az Operettszínházban még a klasszikus balett jegyében kapott olyan címszerepeket, amelyekért mások évekig küzdöttek - de neki ez nem volt elég, már akkor az alternatív műfaj irányába kacsingatott. A heves kacsingatásból 1986-ban született konkrét elhatározás, amikor is egy képzőművész barátjával együtt megalapította a Természetes Vészek Kollektívát. Ahogy az újító ötletek esetében lenni szokott, a társulat Magyarországon még jóformán ismeretlen volt, miközben külföldi fesztiválokon már sikert sikerre halmozott. A kulturális élet csak a rendszerváltás után válhatott annyira befogadóvá Magyarországon, hogy Bozsik megpróbálja itt is érvényesíteni tehetségét.   
 
A kilencvenes évek elején összeismerkedett Imre Zoltán koreográfussal, aki Szegedre hívta dolgozni - első koreográfiáit a helyi balettegyüttes számára készítette el. 1993-ra eljutott odáig, hogy a köréje gyűlt táncosokból megalapítsa a Bozsik Yvette Társulatot, közben pedig az újításokra rendkívül nyitott Zsámbéki Gábor jóvoltából a pesti Katona József Színházba is bekerült mozgástervezőként. Saját darabjai - talán a profi színházi környezetnek köszönhetően - a közönség számára is egyre érthetőbbé váltak, a tánc mellett pedig jelentős szerepet kaptak a verbális színház eszközei is. Bozsik legfontosabb tulajdonsága, a bátorság azonban cseppet sem változott: teljes fizikai és lelki meztelenségében is meg meri mutatni magát a színpadon. Ha irodalmi adaptációról is van szó, az anyagot mindig saját szűrőn ereszti át, saját tapasztalatait, élményeit gyúrja a műbe, amely ezáltal önmaga közvetítőjévé válik.

Ehhez méltó társat talált a társulathoz 1996-ban csatlakozott Vati Tamás személyében, akivel azóta számos darabban szerepeltek együtt. Bozsik nevezetes trilógiája - az Xtabay, Holtodiglan és Tüzes angyal darabokat felölelő kompozíció - tulajdonképpen csak kettejükre épül. A három mű mindegyike a férfi-nő kapcsolatot dolgozza fel, a lelki egymásra találást és az ezzel együtt járó harcot állítva a középpontba. Az említett művekben is jól tetten érhető Bozsik zenei érzékenysége: a középkori inka mondákra emlékeztető Xtabay-hoz például Yma Sumac perui énekesnő dalait használta fel. Házi zeneszerzője egyébként a Holtodiglan zenéjét is jegyző svájci művész, Jean-Philippe Heritier, de klasszikus szerzők (Bartók, Sztravinszkij) művei is szerepelnek a repertoárban. Bozsiknak a zene mellett komoly kötődése van a filmekhez is - koreográfiáiban szívesen alkalmaz filmjeleneteket, így a Tüzes angyal-ban például egy Háy János-vershez készített régebbi rövidfilmjéből láthatunk részleteket

Részlet a Tüzes angyal című darabból

Bozsik munkásságának elismerését - a számtalan külföldi fesztiváldíj mellett - újabban magyar állami díjak  is bizonyítják. 1998-ban Hevesi Sándor-díjat, 2001-ben Érdemes művész címet kapott, tavaly óta a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztjének is birtokosa, az idén pedig megkapta a Kossuth-díjat. Ennél fontosabb talán azonban a kollégák elismerése, és azon világhírű művészeknek pusztán a névsora, akikkel Bozsik valaha együtt dolgozott. A listán olyan nevekkel is találkozhatunk, mint az extravagáns énekesnő, Diamanda Galás, de a Jim Jarmusch-kedvenc John Lurie (a Florida, a paradicsom és a Törvénytől sújtva című filmek szereplője és zeneszerzője) például direkt neki írt egy szaxofonszólót.

Az öntörvényű művésznő most épp a Miss Julie-t vette elő, amelyet legújabban Mike Figgis filmes feldolgozásából ismerhetünk, az eredeti darabot azonban még 1888-ban írta Ingmar Bergman egyik kedvenc szerzője, a szintén svéd August Strindberg. A mű - a szerző saját műfajmegjelölése szerint - naturalista szomorújáték, és a (bozsikos hagyományokat követve) a férfi-nő közti kapcsolatot boncolgatja, némi társadalmi felhanggal: a darabbéli nő ugyanis grófkisasszony, míg a férfi az ő inasa. Strindberg korában a téma igen merésznek számított, bemutatását csak az akkori kísérleti színházak vállalták. Nem kell aggódnunk, a mai kor számára is kellőképp merész lett a Bozsik-féle feldolgozás, legalábbis abban az értelemben, hogy a társulat tagjai ismét lemeztelenítik magukat a közönség előtt: Bozsik újra csak hősnőjén keresztül meséli el saját tapasztalatait a nemek harcát és a női emancipáció kérdését illetően. Megszokottan erős darabra számíthatunk, de a megszokottság itt korántsem azt jelenti, hogy előre tudhatnánk, mire ülünk be.

Bozsik Yvette Társulat: Miss Julie - Trafó Kortárs Művészetek Háza (IX., Liliom u. 41.), április 20-23., 20.00. Jegyár: 1500 Ft

Apats Gábor

KAPCSOLÓDÓ CIKK