A halhatatlanság nem jár mindenkinek

Több mint két évtized óta minden évben beválasztanak féltucatnyi zenészt és együttest a rock and roll hírességek csarnokába. A kiválasztott előadók személye rendszeresen vitákat indukál, és van néhány meglepő hiányzó is, utóbbiakból össze is gyűjtöttük ,a talán legjobban hiányzó tizet.

Bár a Hall of Fame-be kerülés csak presztízsértékkel jár, mégis igen komoly indulatokat gerjeszt indulása, vagyis 1986 óta, hiszen egyrészt valakinek szükségszerűen ki is kell maradnia, másrészt viszont, néha tényleg megkérdőjelezhetők a bizottság döntései, vagy legalábbis nem igazán vannak összhangban a Hall of Fame kialakításának eredeti célkitűzéseivel. Ha eltekintünk attól a régen meghaladott, ósdi állásponttól, miszerint csak az a rockzene, amit gitárral és dobbal játszanak, és van benne melódia, akkor nincs azon mit vitatni, hogy az elmúlt harminc év egyik legfontosabb együttese a Kraftwerk volt, melyet eddig egyszer jelölt a bizottság (2003-ban), de a hozzáértők úgy ítélték meg, hogy ez kevés, és inkább a szirupos slágereiről ismert, Righteous Brothers-t juttatták be ugyanabban az évben, és még sok ehhez hasonló példát lehetne találni.

A jelenségre több lehetséges magyarázat is létezik, ebből az egyik Dave Marsh-é, aki a rockzene egyik legtekintélyesebb újságírójának számít, és a Rock and Roll Hall of Fame-ben is vezető tisztséget vállalt. Szerinte az a probléma, hogy a szavazók nagy részének nincs meg a kellő zenei műveltsége és tájékozottsága, ezért fordulhat elő, hogy az általa vezetett előkészítő bizottság javaslataiból sokszor a legvitathatóbb előadók kerülnek be. A bizottság egy másik, névtelenül nyilatkozó tagja pedig az alábbiakra panaszkodott az MTV-nek: "Ha bemegyek a terembe, tele van idős emberekkel. Szinte valamennyien fehérek, és nők is csak mutatóban találhatók köztük. Végignézek az asztalokon, és látom, hogy többen is alszanak - már azt várom, hogy mikor fog valaki meghalni az asztalnál -, és ezek az emberek hozzák a döntéseket." Ha valóban ez a helyzet, nem nehéz elképzelni, hogyan reagálnak ezek a szavazók mondjuk a Sex Pistols vagy a Black Sabbath nevének említésére (mindkét előadó hosszú éveken keresztül hiába próbálkozott, míg aztán tavaly megtört a jég).

A Sex Pistols ötödszörre került a helyére

Létezik azonban más magyarázat is. Mások szerint ugyanis pont az imént említett Marsh és más prominens személyiségek ízlése határozza meg az eredményt, sőt, néhányan még ennél is tovább mentek, amikor azt állítják, hogy a bizottság legrangosabb tagjai valójában saját barátaikat és üzletfeleiket juttatják be, ugyanakkor mindent elkövetnek, hogy azok a zenészek, akikkel valamilyen személyes konfliktusuk van, ne kerüljenek be. Ami valahol természetes, hiszen miért pont itt ne lenne lobbizás, ám az, hogy a nagyobb befolyással bíró tagok képesek befolyásolni a szavazás végeredményét, még ha nehezen bizonyítható is, már többször is hangoztatott vád, és nem vet jó fényt az eseményre. Mint ahogy sokan idegenkednek attól is, hogy a rock and roll hőseit szmokingos, elit, középkorúnál is magasabb átlagéletkorú közönség előtt iktatják be, és mi tagadás, több előadó is van, akinek ez nehezen egyeztethető össze a nézeteivel.

De maradjunk inkább a konkrétumoknál. A leggyakrabb vád az, hogy a progresszív rock szinte teljesen hiányzik a palettáról (eddig a műfaj képviselői közül egyedül a Pink Floydnak sikerült bejutnia), éveken keresztül hiába próbálkoztak a keményebb zenét játszó, valamilyen szinten a sokkolásra építő együttesek, de az elektronikus zenét is mostohagyerekként kezelik a szavazók. Eközben olyan, csekély kritikai jelentőséggel bíró és egy-két kellemes slágeren kívül a műfajnak túl sok újat nem adó előadók kerültek már be könnyedén, mint Del Shannon, Percy Sledge, Jackson Browne vagy James Taylor. Az ő bekerülésük, a hiányzók ismeretében valóban megkérdőjelezhető, elég, ha csak a tíz, általunk kiválasztott adósságot nézzük (ne felejtsük el, hogy csak olyan előadó jöhet szóba, aki 1982-ben, vagy előtte adta ki első lemezét):