Lovagos, útonállós, kirakós, gondolkozós: bemutatjuk a Carcassone-t

2008.02.08. 18:46

Itt a társasjátékok reneszánsza: komplett családok és baráti közösségek kattantak rá a néhány éve már Magyarországon is kapható új típusú, szép kivitelezésű, színes fabábus stratégiai játékokra. Mindenekfölött tarol a Catan, de ha a família esetleg unná már a belterjes farmergazdálkodást, itt a nagy rivális: a középkori erődítmények, hódító lovagok, útonállók és csendes szerzetesek világába kalauzoló Carcassone. Cikksorozatunk második részében az utóbbi pár év legvariálhatóbb társasjátékát mutatjuk be, amely éppen rugalmasságával és dinamizmusával pipálja le a Catant.

A Carcassone frissebb játék, mint a Catan, csupán 2000-ben dobták a németek piacra a fiatal Klaus Jürgen Wrede nagyszerű találmányát, de rövid időn belül hatalmas népszerűségre tett szert. A játék egyszerűsége és nyitottsága ugyanis lehetővé tette, hogy Wrede újabb és újabb szabályokat adjon az alapjátékhoz. Így rengeteg kiegészítő látott napvilágot, és a lelkes rajongók is tömegével szállítják az újabb és újabb, "nem-hivatalos" bővítéseket, szabályokat, amelyeket blogokon ontanak a többi "Carcassone-hívőre". Az Egyesült Államokban és Németországban komoly szubkultúra épült e játék köré, site-okkal, elemzésekkel, szabályvariációkkal, saját szlenggel és lelkes hangú méltatásokkal. (Olvastunk mi már a neten ódát a Carcassone-hoz.)

A játék több titka közül az egyik, hogy valóságos helyszínre visz minket, ráadásul nem is akárhova: Carcassone romantikus városa ma is létezik, Dél-Franciaországban fekszik, a Pireneusok lábánál. Gyönyörű, középkori várának csodájára járnak a turisták, 1997 óta a Világörökség részét képezi. A szűk utcácskák, erődítmények, a múlt ködébe vesző frank és vizigót történelem, a legendák hangulata átjön a társasjátékba - főleg, ha láttuk Carcassone várának csipkézett téglaormait, amelyek, ha jobban megnézzük, tényleg hasonlítanak a játék váraihoz. A játék fiatal kitalálóját egy valóságos úti élmény ihlette: egy dél-franciaországi családi nyaralás alatt találta ki a játékot, amely során Carcassone-ban is megfordult.

A történet szerint a játékosok középkori hűbérurak, akiknek célja az expanzív hatalomszerzés: alattvalóinkkal kell benyomulnunk minél több várba, útra, mezőre és kolostorba. Szétküldjük kegyetlen lovagjainkat (vár), ravasz útonállóinkat (út), dolgos, bár nem túl mozgékony parasztjainkat (mező) és a hűséges klerikális népséget (kolostor). Az így uralmunk alá hajtott területek pontokat termelnek nekünk, és itt is - mint a legtöbb játéknál - a legtöbb pont összegyűjtése vezet győzelemre.

A vadregényes háttértörténet persze nem lenne elég a sikerhez, a Carcassone népszerűségét inkább a jól kitalált szisztéma adja: arányosan keveredik a szerencse és az ügyeskedés, a szabályokat pofonegyszerű megjegyezni, és ugyanilyen könnyű saját képünkre szabni őket. (Ráadásul ketten játszani ugyanolyan élvezetes, mint öten - persze más taktikát kell alkalmazni.) Ehhez hozzájön még, hogy a játék logikája miatt bármelyik percben fordulhat a kocka, és a leggyengébb játékos kerülhet legelőre, így az izgalom, a számítgatások végig lekötik a játékosokat.

Az egyik legszembetűnőbb különbség más játékokhoz képest, hogy a játszma elején nincs dobozból kihajtott vagy frissiben, random módon összeállított játéktábla (mint a Catan-nál). Az asztal üres, a terepet ugyanis a játékosok folyamatosan, a játék folyamán alakítják ki a véletlenszerűen húzott tereplapocskákból. A lapocskákon csinos kis várrészleteket, útdarabokat vagy kolostorokat találunk. Az új kártyákat mindig úgy kell illeszteni az előzőekhez, hogy az út, a mező és a vár összeérjen és folytatódjon - így a sima stratégiai játék egy szórakoztató puzzle-elemmel is gazdagodik, amely persze remek lehetőség a kombinálásra, hiszen egy kis területdarabkának sok helye lehet, attól függ, milyen stratégiát választunk, és mennyire vagyunk szemfülesek.

A földdarab lehelyezésével még nem értünk semmit, azt a területet le is kell foglalni, hogy pontot kapjunk érte. Erre valók a kis színes fafigurák: őket a különböző nyelvű szabálykönyvek általában a ronda és lélektelen "követő" néven emlegetik, újabban "alattvaló". Angol nyelvű játékostársaink körében elterjedt - afféle Carcassone-szlengként - a "meeple" szó, a "my people" (embereim) összevonásával. Az alattvalókat a táblán maradnak, míg a hozzájuk tartozó építmény el nem készül (azaz le nem zárul), kivéve a paraszt, aki a játék végéig őrzi mezőt.

A paraszt általában feküdni szokott ("napozik"), hogy könnyen meg lehessen különböztetni tevlkeny társaitól  |  Nézz még képeket!

Választási lehetőségeinket tovább növeli, hogy ha egy kártyán útdarabka, várrészlet és zöld mező is látható, eldönthetjük, melyiket akarjuk lefoglalni emberünkkel, egyszerre ugyanis csak az egyikre tehetünk. Fontos szabály, hogy mindig csak a saját magunk által legutoljára kihúzott és letett lapocskára állíthatunk alattvalót, a régi kártyákat, illetve játékostársunk szerencsésen húzott lapjait el kell felejtenünk. Persze ha az ő területdarabján volt út és vár is, és ő a várépítésbe kezdett, akkor útja még hasznot hozhat nekünk.

Pontokat akkor számolunk, ha befejeződik egy vár (út stb.) építése: attól függően értékeljük, hány területelemből áll. (A következő oldalon találsz egy táblázatot, amely segít a pontszámításban.) A játék végén, amikor az utolsó területkártyát is kihúztuk, szintén van egy záróértékelés.

A játék rugalmassága és dinamizmusa puzzle-jellegéből adódik: mindig egyes körben nő a tábla, és új esély nyílik a területfoglalásra (ellentétben például a Catan-nal). A legrosszabbul álló játékos is húzhat egy sokat érő várrészletet, és ha jól helyezi le, egy szempillantás alatt megfordíthatja az állást. A játék végéig a mezőn maradó paraszt annyi pontot képes hozni az utolsó számításnál, hogy akár a feje tetejére is képes állítani az állást. Ez a Carcassone nagy varázsa: nincsenek betokosodott szituációk, és jövőbeli esélyeinket mi magunk teremtjük meg.

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK