Dráma az osztályteremben: verekedés helyett színházat a diákoknak

2008.04.04. 20:17

Iskolapszichológus, pedellus, szakértői bizottság? Az elmúlt hetekben nagy médiafigyelmet kapó tanárbántalmazási ügyek nyomán ötletek sora látott napvilágot, hogyan lehetne orvosolni a sokszor akár erőszakba is torkolló tanár-diák-konfliktusokat. A Kolibri Színház javaslata más: a Németországban több éve sikerrel alkalmazott, friss színházi műfaj, az "osztályterem-színház" módszerével közelít a diákokhoz. Az első magyarországi, osztályterembe rendezett előadás egy elkeseredett, frusztrált irodalomtanár és az ellene teljes bojkottot hirdető osztály harcát viszi színre Scherer Péter főszereplésével. A fesztiváldíjas Klamm háborúja most várja, hogy körútra indulhasson az ország iskoláiba. Scherer Péterrel beszélgettünk.

- Az előadásotok elhozta a március végén lezárult IV. Nemzetközi Monodráma Fesztivál fődíját is Egerből, ami bizonyítja, hogy felnőttelőadásként is működik. Elsősorban azonban diákoknak szántátok az előadást. Hogy jött az ötlet, hogy osztálytermekbe vigyetek egy darabot?

- Németországban évek óta csinálják a színházak, hogy kifejezetten osztálytermekbe készítenek előadásokat, és színházpedadógiai módszerrel dolgozzák fel a különböző iskolai vagy iskolán kívüli problémákat, sőt konkrétan pályázatokat írnak ki ilyen darabok írására. A Klamm háborúja is 2002-ben egy ilyen pályázatra készült. A darab írója, Kai Hensel abban az évben elnyerte a Legjobb Ifjúsági Dráma-díjat, ami Németországban, egy akkora színházi kultúrával rendelkező országban, nagy elismerés. A darabot Novák Jani (Novák János rendező - a szerk.) eredetileg felolvasó-színház formában képzelte el itthon, és amikor tavaly volt a Kolibriben egy négynapos német-magyar ifjúsági színházi fesztivál, a Klassenzimmer-theater ("osztályterem-színház") szekcióban bemutattuk. A két német vendégelőadó mondta, hogy ők láttak a Klamm-ból már tizenötöt, de kimagaslóan ez tetszett nekik legjobban. Erre mondta a János, hogy ha annyira jó, akkor csináljuk meg rendesen. Ebből lett idén januárban előadás.

- A darabban adva van egy szituáció: egy szigorú tanár és a magukat megmakacsoló diákok "háborúja". Ebben a csatában azonban senki nem verekszik vagy kiabál, az agresszió inkább rejtett. A német darabnak ez a finom, lélektani megközelítése mennyire állja meg a helyét magyar kontextusban? Nem súlytalan?

- Hihetetlen, hogy milyen konfliktusok vannak tanárok és diákok között. Éppen ma reggel néztem a tévét, erről is beszéltek a műsorban. Egy kicsit olyan, mintha az élet másolná a színházat, mert mi ezt a darabot már januárban megcsináltuk, amikor még nem lehetett hallani ezekről az őrületes történetekről. És most egyszer csak felbukkantak, ezzel az előadást még inkább aktuálissá téve. De a média mindig azokat az eseményeket kapja fel, amelyek szélsőségesek, különlegesek. Ez a darab inkább olyan konfliktusokat sűrít magába, amelyekkel szinte minden iskola és osztály küzd. Azért tudom, mert az előadás után vannak beszélgetések az osztállyal, és a gyerekek beszélnek ezekről. Például arról, hogy nem kedveltek egy tanárt, mert az úgy tanított, hogy nem tartották jónak, és ezért közösen elmentek az osztályfőnökhöz és az igazgatóhoz, és elmondták, ők szeretnének ettől a tanártól megszabadulni. Egy kisebb huzavona után leváltották a tanárt, és azóta más tanítja a fizikát náluk. Ez hallatlanul felnőtt dolog szerintem.

- A darabban elhangzik egy érdekes mondat a tanár szájából: "Engem ki kérdez, hogy nem akarok-e más diákokat?" Ez is érvényes álláspont, nem?

- Ez az egész előadás lényege: mindkét oldalt megmutatja. Ez a Klamm egy szörnyeteg: kiderül róla, hogy feljegyzéseket gyűjt otthon a diákjairól és a kollégákról. Ha belegondolsz, ez őrület. És mégis, amiatt, hogy ilyen tehetetlen helyzetbe kerül tanárként, látod, hogy vívódik, tudsz vele azonosulni - sőt még megsajnálni is. Annyira küzd és szenved a diákokkal szembeni tehetetlenségtől, hogy ebben őrlődik fel, és megy tönkre idegileg.

Részlet az előadásból

- Eddig főleg olyan gimnáziumokban jártál az előadással, ahol nem fordulnak elő durva fizikai atrocitások a diákok körében. Milyen érzéssel mennél egy problémásabb osztályba?

- Őrületes kíváncsisággal. Állnék elébe ezeknek a srácoknak! Most a tizenvalahanyadik előadásnál tartunk, egyre koncentráltabb a munka, így már nem félnék attól, hogy nem fogja meg őket a darab, vagy attól, hogy ne lenne eszközöm arra, hogyha egy diák meg akarná akasztani az előadást. Megtörtént, hogy az egyik előadás közben jelentkezett egy srác, hatalmas fülbevalóval a fülében. Nem szólítottam fel, és ő utána számon kérte, hogy miért nem. Mondtam, hogy az nem az a pont volt, ahol lehetett volna, de kérdeztem,  mit szeretett volna mondani. Erre ő azt válaszolta, hogy szét akarta cseszni az előadást. A legvégén pedig odajött hozzám, hogy amikor ilyen előadást lát, akkor elgondolkozik, hogy mégis színésznek kellene lennie. Ez a srác hat tárgyból bukásra állt, és megfogta a dolog. Nyilván ha tíz ilyen fiú van az osztályban, az már más, nehezebb dolog... Meg kéne nézni, ki kéne próbálni.

Fotó: Pályi Zsófia

- Az ember azt várná, hogy egy hasonló, dialógust kezdeményező darab interaktív, főleg ha a fiatal korosztályt szólítja meg. Engem meglepett, hogy a ti előadásotok mégsem az: nem szólhatnak bele a diákok, nem alakíthatják a darabot. Miért döntöttetek így?

- Ez nem a mi döntésünk volt, hanem az íróé. Kai Hensel úgy írta meg a drámát, hogy ez nem monológ, hanem egy dialógus a tanár és a diákok közt. Az osztály szerepét tulajdonképpen a nézők "játsszák", vagyis azok a diákok, akik éppen nézik az előadást. Úgy van kitalálva, hogy az osztály nem válaszol semmire, mert ők egyfajta passzív rezisztenciával harcolnak: nem kommunikálnak a tanárral, nem tanulnak, és minden szinten bojkottálják. Ezt a szerepet a nézők tökéletesen játsszák. A tanár folyamatosan kommunikálni akar: először megpróbálja lesöpörni a lázadást, aztán megpróbálja maga mellé állítani a gyerekeket, és egyéb technikákkal revolverezi őket - és ez mind-mind sikertelen. Végül ebben a dologban teljesen szétcsúszik a fickó.

- Amikor az előadásban szóba került egy kitépett csap, eszembe jutott, hogy ez talán utalás arra a legutóbb nyilvánosságra került tanárbántalmazás-ügyre, amiben szintén szerepelt egy csap. Mennyire nyílik lehetőség az improvizációra, vagy arra, hogy az előadást jobban kössétek az aktuális eseményekhez?

- Ez egy kötött szöveg, ami lefordítottunk magyarra. Kisebb módosításokat csinálhattunk, például néhány magyar nevet beletettünk. Szó volt róla, hogy amikor gimnáziumban játsszuk, akkor beleviszünk valami aktuálisat, de inkább a diákok vagy az igazgató igazi nevére gondoltunk. Végül letettünk erről, nem akartuk a színházat reality show-val megspékelni. Elég sok olyan darabban játszom, amely a nézők és színészek közti határokat feszegeti, szóval nem állna ez tőlem távol. Ebben az előadásban viszont azt érzem, hogy nincs erre szükség. Sűrűn van megírva a szöveg, lépésről lépésre nyílnak a kapuk. Bejön a fickó, sértett, ezt érzed. Köszönöm, nem kell viszonozniuk, leül - és mi lesz? Egyszer csak elővesz egy levelet. Írnak nekem egy levelet? És csak annyit olvas fel belőle, hogy ezennel átnyújtjuk önnek a hadüzenetet. Minden indirekt módon derül ki, csak úgy el van hintve, hogy itt valaki meghalt, és ez fenntartja a figyelmet.

Fotó: Pályi Zsófia

- Nyilván színész vagy, és nem tanár, de mivel minden előadás alkalmával egy tanár bőrébe kell belebújnod, biztosan belegondoltál a helyzetükbe, abba a konfliktusba, amely most a telefonos felvételek révén került a figyelem középpontjába. Te hogy látod, mi lehet ezeknek a problémáknak a fő forrása?

- Az iskolákban is látszik, hogy most tanuljuk a demokráciát és vele együtt a demokratikus jogokat. Ismertek lettek például a diákok és a gyerekek jogai: most egy szülőt fel lehet jelenteni, ha nyilvános helyen egy pofont ad a gyerekének. Ez a hetvenes években, amikor én voltam gyerek, nem is volt kérdés. Egy tanárnál is hasonló a helyzet: régen, ha nem tudott másképp fegyelmezni, és elcsattant egy pofon, akkor elcsattant, kész. Nem volt ebből semmi probléma. Mára ez teljesen megváltozott, a tanárnak a fegyelmezési módszereit teljesen át kellett alakítania - a fenyítés és a terror kiesett. Ez egyrészt nagyon jó, de közben terhet ró a tanárokra: személyiségükkel és tudásukkal kell tekintélyt és fegyelmet tartaniuk az osztályban. A jogszabályok miatt elbocsátani sem lehet a gyereket. Az igaz, hogy ebben a korosztályban van valami iszonyatos tombolás, ami persze az én időmben is megvolt, csak akkor könnyebb volt a megoldás, kicsapták az embert. Most nem lehet.

- Mi a tapasztalatod, a diákoknak mi a véleménye ezekről az esetekről?

- Azokban az iskolákban, ahol mi játszottunk, ilyen komoly atrocitás nem fordult elő. A médiában felkapott két eset az elmúlt hetekben történt, így eddig a beszélgetésekben nem igazán merült fel, nem volt ilyen áthallás. A legutóbbi előadás után, az egri gimnáziumban szóba került, de igazából mindenhol arra próbáljuk a diákokat ösztökélni, hogy a saját problémájukról meséljenek. Azok enyhébbek ezeknél, de ugyanúgy fontosak, hiszen míg ilyen súlyos konfliktus kevés iskolában van, olyan, hogy egy tanár nem bír a gyerekekkel vagy a diákok nem szeretik, meg akarnak szabadulni tőle, nap nap után előfordul.

- A darabot, ha jól tudom, öt iskolában úgy mutattátok be ingyenesen, hogy pályázhattak rá az intézmények, de ettől kezdve meg kell majd "vásárolni" az előadást. Nem fordulhat elő, hogy azok az iskolák, amelyekben egy ehhez hasonló színházpedagógiai program kiemelten fontos lehet, anyagi helyzete miatt nem tudja meghívni az előadást?

- Ez nem olyan nagy összeg: körülbelül 60 ezer Ft-ról van szó, ez persze egy iskolának még lehet sok... Ezért most olyan támogatót próbálunk keresni - minisztériumot, önkormányzatokat, civil szervezetet, magánszemélyt -, aki szponzorálná ezt úgy, hogy mi ingyen vihetnénk azokba az iskolákba, ahol amúgy esély sem lenne rá, hogy ilyen programra költsenek.

Fotó: Pályi Zsófia

KAPCSOLÓDÓ CIKK