Bugyinedvesítés naplementében

A Hurts gondosan kiszámított koncertje túllépett a giccsen: úgy csináltak, mintha mindez komoly lenne, és pont ezzel nyertek.

A Hurtsszel rohadtul nem lehet betelni. Mintha minden azért alakult volna a világban úgy, ahogy, hogy az angol zenekar olyan koncertet adjon a Szigeten, amilyet. A nyolcvanas-kilencvenes évek lenyűgöző őszinte giccséből összegyúrt posztakármilyen zenének akkora lökést adott például, hogy a naplementében tudott megszólalni, amit csak kevesen tudtak volna a hasznukra fordítani. A Hurts viszont ott volt, minden bugyit benedvesített, minden férfiből kislányt csinált, nyomta a könnyfakasztó, gondosan összemásolt slágerszerűségeit, és minden lépésre megtervezett, igazi beszaratós koncertet adott - pedig az album mást ígért.

Az énekes Theo Hutchcraft természetesen ezúttal is elegáns öltönyben lépett fel, mindent tökéletesen énekelt; zselézett haja, csillogó fülbevalója tisztán hozta az osztrák Falcót. Mellette időnként őrülten csinos táncoslányok tűntek fel, mögötte emelvényeken dolgozott a zenekar. A súlyos fájdalom-, könny-, és hatásvadászat ellenére a együttesnek úgy sikerült élőben belegyúrnia a zenéjébe a vonósokat, hogy mindennek ellenére alig-alig volt nyálasan csöpögős pillanat a koncerten. Kisebb üresjáratok ugyan akadtak, de mindig sikerült lépniük valamit, ami valamennyire a helyére billentette a dolgokat. Amikor az ember megunta volna az érzelmeket, akkor kapott mély, dübörgő basszusokat és viszont.

A Hurtsnek ráadásul kifejezetten jól áll az, ami másokban esetleg bosszantó hiba lehet, azaz, hogy a végletekig kiszámított és megtervezett a koncert. Az együttes világában valahogy ennek van értelme, és csakis ennek. Hutchcraft és a zenészek játsszanak, színészkedjenek, legyenek kimértek, bámuljanak maguk elé merev arccal és csináljak úgy, mintha ez a rengeteg hülyeség tényleg rohadt komoly lenne. Hutchcraftnak ráadásul - a látszólag hihetetlen átéléssel előadott számok alatt - azért sikerült felkapnia a mikrofonállványt, hogy elvágja a fenébe. Persze nyilván meg volt ez tervezve, de manapság nincs olyan rockénekes, aki bevállalna egy hasonló mozdulatot.

Aztán lassan besötétedett és a Hurts megtalálta az igazi terepet. Előtte is voltak hatalmas találatok, az Evelyn például kifejezetten ütős volt napfénynél is. Miután viszont lement a Nap, minden zenei rezdülésre azonnal következett valami lefegyverző, vakító villanás, és nyálasságról vagy giccsről már régen nem volt értelme beszélni: annyira túlpörgetett, túlhajtott volt a produkció, hogy simán meghaladta ezeket a fogalmakat. Egyedül azt lehet sajnálni, hogy a Hurts még mindig csak az első albumánál jár, ezért sajnos nem tud közvetlenül egymás után betolni akkora dilis, metroszexuális touchékat, mint amilyen például az Evelyn is volt. A Kyle Minogue-feldolgozás is nagyon működött, sok hiba itt nem volt. B+

Érdekességképpen: itt van a tavalyi Hurts-koncertről a kritikánk, meglehetősen más végkicsengéssel.