Kozmosz helyett álmok. Az új Flying Lotus-lemez

Októberben végre megjelent a Flying Lotus negyedik nagylemeze, amelynek elhúzódó munkálatai miatt többek között a Szigetre tervezett koncertjét is kénytelen volt lemondani. Vajon kárpótol-e ezért az Until The Quiet Comes?

A legutóbbi lemezzel, a Cosmogrammával Flying Lotus, vagyis Steven Ellison tulajdonképpen elhagyta a J Dilla világát továbbgondoló kísérleti hiphopos vonalat, és nem csak tematikájában, hanem zenei világában is áttért egy univerzálisabb nyelvre. A Cosmogrammán ugyanis nem csak hogy egyensúlyba kerültek a fiatalon megismert, friss zenei élmények az otthonról hozott jazzes hagyományokkal (Alice és Ravi Coltrane), hanem úgy tűnt, Steven Ellison rátalált egy olyan saját zenei nyelvre, ami amellett, hogy illeszkedik korunk zenei fősodrába, igazából műfajok felett áll, és inkább a megjeleníteni kívánt "téma" alakítja magát a zenét, mintsem bizonyos normák. Legalábbis ezt el lehetett hinni, mert hát mit tud az egyszeri hallgató a kozmoszról? Nyilván elsősorban azt, hogy nem sokat tud róla. Viszont ez nem is számított, hiszen a Cosmogramma nagyszerű, ötletekben gazdag, időtlen lemeznek tűnik még most is. A rövidsége, viszonylagos lassúsága, aprólékos kidolgozottsága ellenére is nagyívű lemez már nem kerülte el a nagyközönség figyelmét, és ha nem is ment minden sarki kávézóban vagy a hentesnél, az experimentális hiphop és elektronikus zene rajongóin túl a zenei ízlésük naprakészségére ügyelő hallgatók számára is illett ismerni.

Az Until The Quiet Comes egyszerre tűnhet visszalépésnek a Cosmogrammához képest és hordozza magában a lehetőséget egy újabb, szélesebb áttörésre - én simán el tudom képzelni, hogy ha ebben az irányban halad tovább, akkor a következő lemezzel Flying Lotusból (a továbbiakban FlyLo) az évtized Massive Attackje lesz. Mint arra az előzetes információk alapján számítani lehetett, ez egy visszafogottabb, bensőségesebb lemez lett, ugyanakkor sokkal könnyebben befogadható, mint elődje. A kozmosz helyett most az álmok világa adja a szokásosan rövid, torzószerű darabokat összefűző koncepciót. A lemez első harmadában FlyLo mintha végigvenné a lemez eszköztárát: az egyszerre magabiztos, mégis valahogy imbolygó, a krautrock fele is elkalandozó ütemeket; a diszkrét, de helyenként ügyesen előtérbe húzódó basszusokat; a hol trillázó, hol gyerekdalokat, altatókat, máskor keleti hatásokat megidéző szintiket; az úsztatott szellemszerű, soulos, R&B-s vokálokat és egy fura, rejtélyes kattogó kopács-loopot. Ebbe az egész otthonos világba tolakodik be a Sultan's Request kietlen posztdubstepje, majd a lemez legjátékosabb dala, a csattogó, bugyuta dallamokat tekergető Putty Boy Strut, lezárva a lemez első, jórészt instrumentális részét.

A lemez hátralévő részében már egymást váltják a vendégénekesek, köztük a Cosmogramma után újra szereplő Radiohead-frontember, Thom Yorke, a new soul királynője, Erikah Badu, de felbukkan még Laura Darlington vagy Niki Randa is - nem tudom, ők kinek mennyire ismerősek. A témák ezután is ügyesen variálódnak, vissza-visszautalgatva a lemez nyitórészére, ezzel koherens egésszé rendezve a lemezt. Emellett még önmagukban se rosszak, de még csak közepesnek se mondanám őket, inkább csak simán jónak - mégis, az összkép talán túlságosan eltolódik egyfajta kényesen igényes popzene irányába, ahol az énektémákból eredő dalszerűség mint valami popszérum hatástalanítja magát a zenét, miközben persze egyúttal legitimálja, kanonizálja is azt a népszerű regiszter számára.

Érdekes hallani, hogyan dokumentálódik ez az átmenet, viszont az Until The Quiet Comes csak ezen a történeti vonalon tud izgalmas lenni. Amiről most beszélni akar, nevezetesen az álmokról, arról nem tud újat mondani - valamit, ami meglep, de aztán mégis csettintünk, hogy de jó így, de így van (még ha nem is vagyunk bizonyosak ez utóbbiban). Ehelyett inkább csak megismétli azokat a lebegő, de sokszor inkább csak álmatag hangulatokat, amiket ilyenkor várunk. Kicsit túlspilázottnak tűnhet ez így, úgyhogy hoznék rögtön két példát a Cosmogrammáról, ahol FlyLo mert, tudott vagy akart merészebb dolgokat tenni. Az egyik a látszólag idegenként, valószínűtlenül ható, bulis Do The Astral Plane, ami a távolság ellenére megtalálja a maga helyét a nagy egészben; a másik pedig a Table Tennis, ami pedig olyan, mintha egy elfelejtett űrbázison pingpongoznának valakik, miközben valami régi és rossz minőségű zene szól. Ezek a merészen játékos húzások hiányoznak az új FlyLo-lemezről, így az Until The Quiet Comes megmarad a korlátai közt, és azon belül se fektet le új szabályokat. Viszont egy remek bejárat Flying Lotus zenéjéhez, és egy kellemes lemez az őszi estékre. B