Mosolyra késztető teljes kiábrándultság. Converge és ami előtte volt

A Converge agyontetovált énekese hadonászik és a tüdejét kihányva ordít - a zenekar koncertjei mégis boldoggá tesznek. Vasárnap a Dürer Kertben volt három előzenekar is.

Elég hálátlan dolog a Converge előzenekarának lenni. Vasárnap este valószínűleg mindenki őket várta, de megszokásból vagy miért, fellépett azért még előttük három másik együttes is. Először, kábé hét körül, a trieszti The Secret adott rövidke koncertet. A 2003-ban alakult zenekar valami black metal-szerűséget játszik, megállás nélkül süvítenek a gitárok, alatta pedig tök elszántan tikatikázik a dobos. A black metálos ütődést erősítette a színpadkép is, aki csak tehette lelkesen bólogatott és rázta a haját az együttesből. Annyira kompromisszummentes (és hasonlók) volt a zene, hogy percek alatt meg is lehetett unni és keseregni kicsit, hogy ezúttal meglehetősen szarul szól a Dürer, ami a Converge esetében egyáltalán nem mindegy. Szóval ott volt a Secret, és nem jöttem rá, hogy nekik például miért kellett megalakulniuk.

Touché Amoré - a fotó nem a Dürer Kertben készült

A második koncertet az A Storm Of Light adta, amiről talán elég annyit tudni, hogy a posztmetált ihlető, ennek ellenére legendás Neurosis látványfelelőse alapította. Ez önmagában is elég kellemetlen. Ők léptek fel a Sleep előtt is, akkor tökéletesen megfejtettük őket, az akkor írtakhoz nem is lehet hozzátenni. A harmadik előzenekar az amerikai Touché Amoré volt, ami szegényke ezúttal csak arra volt jó, hogy rávilágítson a Converge egyik erősségére. Az egy-két perces számokat játszó együttes zenéjében sajnos csak annyi a dráma, mintha gimisként intőt kaptunk volna, vagy éppen az orrunk előtt fogyott volna el a suli büféjében az a vacak ischler. Nem kell mindenhova dupla csavar, nem kell mindent átitatnia a cinizmusnak, de a Converge a tökéletes példa, hogy a szimpla dühöt azért ennél univerzálisabbnak tűnő módon is el lehet zenélgetni.

Converge - ez a fotó sem a Dürer Kertben készült

Aztán tíz körül bekezdett végre a Converge az első számok között természetesen a szokásos nyitóval, a Concubine-nal. Eleinte úgy tűnt, hogy a tompa hangzás tényleg kinyírja őket, de aztán valahogy szerencsésen alakultak a dolgok. A Converge legújabb albuma nem volt nagy durranás, elmaradtak a felfoghatatlan váltások, hiányzott belőle az energia, a keserűség, a düh - szinte minden, ami a régebbi lemezekben általában megvan. A koncertbe viszont többnyire királyul beleillettek az All We Love We Leave Behind számai. Az együttes kicsit lelassult tőlük, valamivel mintha még sludge-osabbá vált volna, és ez - köszönhetően a mocskos hangzásnak - kivételesen jól is állt neki. A koncert ezúttal nem folyamatos darálásból állt, hanem egy hullámzó valami lett, keményebb, jóval vadabb és dallamosabb részekkel.

És igen: miközben a Converge albumon a totális kiábrándultság és lemondás zenekara, élőben mosolygásra késztet és szinte boldoggá tesz. A dallamokat néha még így is alig lehetett hallani ebben a káoszban, több számot nem is ismertem fel, a kevéske nyomok mégis halvány ösvényként szolgáltak ahhoz, hogy éppen merre megy a koncert. Elég elengednie magát az embernek, és néhány másodpercig elnézni a vékony, agyontetovált Jacob Bannon énekest, ahogy veszetten hadonászik és a tüdejét kihányva ordít, és minden probléma meg van oldva. A számválasztás ismét lehetett volna erősebb; biztos mindenkinek megvannak a kis kedvencei, nekem a Drop Out vagy a Heaven In Her Arms nagyon hiányzott. A helyzet az, hogy a gyatra album után nem tudtam, hogy érdemes-e megnézni a koncertet, de a drága, öreg Converge-re úgy tűnik, még mindig lehet azért számítani. B+