Gitárzúgás a befogott fülek mögül. A Yo La Tengo új lemeze

Az amerikai indie rock hétköznapi hősei tizenharmadik albumukkal jelentkeztek. A Yo La Tengo tagjai ezúttal nem is akarnak minket becsapni és felzaklatni, következetesen nyugisak maradnak, ám miközben kifelé nagyívűnek mutatkoznak, befelé figyelnek, és a gitárzúgásról sem tudnak lemondani.

Yo La TengoMatador / Neon Music2013

Egy igazán csúnya arc részleteiben izgalmas kaland elmerülni. A szabálytalan vonások, a ferdére nőtt orr, a kitágult pórusok mindegyike mögött egy-egy Sztori húzódik meg, és még a párnás tokák hátterében is ott az ígérete valami magasabb magyarázatnak. A Yo La Tengo tagjai azonban sajnos se nem J Mascishez hasonló, bájos ufószerű lények, se nem vérfagyasztóan rondák, egyszerűen csak fájóan hétköznapiak - ráadásul nemcsak az arcuk, hanem az együttesük mögött sincs meg az a Nagy Sztori, ami az amerikai független színtér többi, a nyolcvanas években feltűnt és legendás státuszba emelkedett legtöbb kulcsfigurájának megvolt.

James McNew basszusgitáros 1992-es érkezése bebetonozta a zenekar háromtagú felállását, így nem volt hangos a próbatermük bunkón intézett kirúgásokról, és gitárok sem repkedtek egyik tagtól a másik felé. A rajongók még csak arról sem fantáziálgathattak, hogy az énekes és a dobos titokban egymásra találtak, hiszen a Yo La Tengo talán egyetlen pikáns története éppen az, hogy Ira Kaplan és Georgia Hubley férj és feleség - de hogy a kelleténél ez a történet is kicsivel szárazabb legyen, nem például egy jól sikerült turné alatt szerettek egymásba, hanem már eleve házaspárként alapították a zenekart, történelmileg pedig amúgy is úgy alakult, hogy az Indie Álompár Kim Gordon és Thurston Moore lett, még ha azóta ezzel az egy álommal is kevesebb van már a világban.

Szóval volt valóságalapja annak az öniróniának, hogy még az indulás után egy évtizeddel sem lett volna késő beiratkozniuk egy rockakadémiára, mert a ma már ötvenes éveikben járó New Jersey-i Kaplanékről nekem legalábbis biztosan hamarabb jut eszembe mondjuk egy bevásárlókocsi, mint akármilyen rockélmény. Onanntól azonban, hogy betesszük egy lemezüket, elmegyünk egy koncertjükre, könnyű megérteni, hogy a a '80-as, majd '90-es években ikonikussá vált amerikai indie zenekarok mellett miért lettek ők a műfaj egyik titkos favoritja.

Mert ha a botrányok hiánya miatt nem is a szélsőségek együttese, zenei megoldásaiban a Yo La Tengo annál inkább igyekezett és igyekszik a végleteket kipörgetni. A nyolcvanas években mindenki keresett valamit: John Hughes tizenévesei elsősorban saját magukat, mások útmutatást, jó irányt, vagy simán csak egy jó gitárriffet - Ira Kaplanék pedig azt keresték, hogy a zenében való álmos elveszés, a country-s, rhythm&bluesos önmagukról megfeledkezés, vagy a hosszúra nyújtott, agresszív zajongás a sorsuk. Viszont ahogyan a bölcsesség tartja, miszerint nem a célba érés, hanem maga az útonlevés a lényeg, úgy ők is mindig megmaradtak a keresés, a soha végleg el nem köteleződés státuszában.

Az amerikai indie rock nagy éve, 1984 után nem sokkal kiadott bemutatkozó lemezük ugyan nem volt mérföldkő a műfaj történetében, cserébe viszont egy őrületesen jó gitárlemez lett, ahol az összetevőket úgy súlyozták, hogy a dalok java része alapján a Ride The Tiger (1986) inkább hasonlít egy folkos-country-s jangle pop lemezre, mintsem egy alufogalmazott indierock-darabra, miközben azért találunk rajta olyan hűvösen elegáns és a szívünket mégis kifacsaró műfaji dalokat is, mint a Forest Green. Az életműbe a harmadik anyaggal, a President Yo La Tengóval (1989) érkezett meg a szemtelenkedő zaj és gerjedés, és ekkor születtek az első bizonyítékok Ira Kaplanéknek a 10+ perces epikus dalokhoz való beteges vonzódására is. Az együttes innentől került abba az őt azóta is meghatározó, skizofrén helyzetbe, amiben egyszerre tud iszonyat ricsajos és altató lenni, és egyszerre van benne dac és nemtörődömség, plusz - kiváltképp Georgia Hubley éteri énekrészeinek köszönhetően - kedvesség és báj, bevezetve ezzel egy olyan világba, amiben úgy lehet teljesen elveszni, hogy ne is akarjunk kikerülni belőle. Így amikor erőből rúg bele egy útszéli szemeteskukába, a következő számban ismét visszafogja magát, és megszelídülve, lecsupaszodva teszi elénk a szívét, hogy végül mindig kicsússzon a kezeink közül, és elbizonytalanodjunk, tulajdonképpen mire is gondolunk, amikor Yo La Tengo-hangzásról beszélünk.

Nem változott ez azután sem, hogy a Fakebookon (1990) Daniel Johnstontól a Flamin' Grooviesig Kaplanék a saját, többnyire outsider és/vagy kultikus státuszú hőseiket idézték meg, vagy hogy a shoegaze és a dreampop is elkapta őket (Painful, 1993), mert a kulcslemez I Can Hear The Heart Beating As One-ra (1997) a Moby Octopad vastag genyaságától a cuki My Little Corner Of The Worldig már ismét minden rákerült. Ez a kicsit mindenbe belekapó minta pedig igazán nagyon nem is változott az azóta is 2-3 éves gyakorisággal kiadott lemezeken. 2009 aztán elég sűrűre alakult számukra, a Condo Fucks név alatt kijött, csupa feldolgozásból álló garázslemezes őrültködésük (Fuckbook) mellett az ő zenéjükkel mutatták be Greg Mottola Adventurelandjét, plusz a tizenkettedik Yo La Tengo-albumot is ekkorra időzítették. A Popular Songs már egy elsősorban lenyugodott lemez volt, olyan imádnivaló kis orgonás hülyeségekkel, mint az All Your Secrets, de amire nyilván került egy azonnal ható sláger, a Nothing To Hide és két tízperces ámokfutás is.

A most kiadott Fade-nek azonban nemcsak a dalai lettek még egy fokkal nyugisabbak, hanem a lemez egésze is kimondottan valamiféle nyugalmat, megtaláltságot hordoz magában. Az Ohm máris katarktikus felütése után nem is sikerül szabadulni az emelkedettség-érzéstől, miközben a bizonytalanság is bennünk marad, hogy mégis mire megy ki ez az egész? Nyilván, hogy egy óvatlan pillanatban mégiscsak kizökkentsenek lelkiállapotunkból - de mégsem, ezúttal nincsenek veszélyesen bevett kanyarok, hanem fokról fokra tovább finomodnak a - hét percnél ezúttal egyszer sem hosszabb - dalok, a fel-felbukkanó szimfonikus, billentyűs részek után pedig egyre kényelmesebbre fészkeljük magunkat a lemez kis univerzumába. A komfortérzetből egyedül a hangos és torz Paddle Forward, illetve a Stupid Things zökkenthet ki. Utóbbi felvétel sok szálon indul el, minden hangszer és téma másfelé tart, ám úgy egy perc után mindannyian kezdik nagyon picit módosítani az irányaikat, és kiderül, tényleg csak egy kicsit kellett rajtuk terelgetni, hogy a fonalak egymásba érjenek, és egy melankolikus, ugyanakkor energikus és megállíthatatlanul jó dal alakuljon ki belőlük, amin előbb csak meresztgetjük a szemünket, aztán rájövünk, hogy minket is teljesen magába darált. A Before We Run pedig a Fade betetőzése: Georgia Hubley szólóéneke és Ira Kaplan belebeszélése mellett a feszes, kemény kezdés után a szám lassan bontakozik ki teljességében, vonós- és fúvósszekcióstól együtt, nagyívűen.

Mindvégig valami zúgás próbálja azonban bezavarni a lemez tiszta vételét, és a gitár kitartóan recseg, hangoskodik a háttérben - a ropogások ugyanakkor megadják magukat nemcsak a könnyű dallamoknak, hanem Kaplan, Hubley, vagy akár McNew valószerűtlenül nyugodt énekének, vokálozásának is. Ha megkaparjuk ezeket a részeket, akkor szabályos, tiszta felvételekhez jutunk, ezekkel együtt azonban mégis izgalmasabb a végeredmény. Mint amikor zenehallgatás közben mindkét tenyerünkkel befogjuk a fülünket, de az egyáltalán nem szigetel le, és továbbra is jól halljuk tovább a játszott dalt, ám már egy különös sistergésen és a saját szívdobogásunkon keresztül. Így a Yo La Tengo a befelé figyelés és a kifelé teatralitás keveredésén keresztül bizonyítja, hogy miközben közel harminc év zenélés után még mindig ugyanúgy magával tud sodorni, meglepő és következetes nyugodtságával ma is tud újat mutatni. És hogy akárhol is tart, azzal mi már megint jól járunk. B+