Patrick Wolf vagyok, szeressetek!

Első magyarországi koncertjét adta az örökifjú csodagyerek és alternatív melegikon, Patrick Wolf, aki ezúttal akusztikus, csendes dalokkal érkezett. Hogyan kell bevágódni a magyar közönségnél? Igaza volt Wolfnak, amikor attól félt, üres teremben játszik majd? Megfér egy színpadon Seress Rezső és Derek Jarman?

Az idén már a harmincat is betöltő, amúgy még mindig évekkel fiatalabb, örök csodagyereknek tűnő Patrick Wolf is egy sajátosan 21. századi jelenség, legyen szó akár a szokatlan stílusok egymás mellé rendeléséről, akár arról, hogy még ott is mindenütt végtelenül lelkes fiatal lányok tombolnak a koncertjein, ahol életében nem járt soha, és gyakorlatilag nem is játssza a dalait semmilyen rádió. A rajongás alól Budapest sem volt kivétel, hiába csak most, egy karrierösszegző, saját dalait akusztikus változatban újra rögzítő lemez turnéján jutott el hozzánk először. Utóbbi azt jelenti, hogy hiába vannak Wolfnak kifejezetten tempós, elektronikus alapú számai is, ezeket most otthon hagyta, vagy legalábbis az elektronika és a zaj nélkül turnéztatja őket. Bár Wolf képes remek, hagyományos koncerteket is adni, ez most egy csendes, ülős, kamarapopos hangverseny lett a Trafóban, ahol a Voices sorozat keretében lépett fel az angol énekes, telt ház előtt.

Attól még, hogy csak hagyományos hangszerekkel adta elő a dalait, azért a védjegyszerű, excentrikus fellépő ruha nem maradhatott el, és Wolf ugyanazt az elvarázsolt, alternatív univerzumból érkező melegikont alakította, akit minden koncertjén szokott. Én eddig két fesztiválon is láthattam: egyszer Hollandiában, egyszer pedig Németországban, és mindkétszer lehengerlő volt, még úgy is, hogy nem fújom kívülről a dalait. Itt ilyesmiről nem beszélhettünk: lassan kibontakozó, színpadias, nem egyszer egymásba úsztatott dalok követték egymást, melyeket a szokottnál is jobban uralt Wolf személyisége. Ő maga hol zongorán, hol hárfán, hol pedig hegedűn kísérte magát, továbbá egy hegedűs/zongorista/gitáros lánnyal, valamint egy akkordeonos illetve egy oboás sráccal egészült ki néha a zenekar. A koncert jellegéből is adódóan itt még jobban rá volt utalva a show Wolfra, mint általában, ami természetesen jót tett neki, hiszen ritka karizmatikus előadóról van szó, akinek még az olyan, mástól olcsó giccsnek ható elemek is jól állnak, amikor egy hosszan kitartott hang végén még panaszosan felnyög egyet. (Bár azt azért kétlem, hogy komolyan gondolta, hogy üres nézőtér előtt fog majd játszani.)

Wolf elég szabadon kezeli a setlistet, messze nem ugyanazt játssza a turnéja minden állomásán, ami egyrészt szimpatikus dolog, másrészt viszont kapásból lemaradt a 2009-es Bachelor lemez három legjobb száma: a Battle, a Damaris és a sláger Vulture is. Ezt eléggé sajnáltam, főleg, hogy kicsit soknak éreztem az egyedül Wolfra koncentráló, lassú, zongorás dalokat, pedig a koncert egyik legjobb része volt, ahogy az oboa és a hegedű összjátéka eggyel magasabb szintre emelte a House-t. Vagyis igen, egy rendes Patrick Wolf-koncerthez képest ez egy fokkal kisebb élménynek tűnt, még úgy is, hogy újra átjött az, amire minden egyes alkalommal rádöbbenek, vagyis hogy Wolf minden túlművészkedett gesztusa ellenére (lásd például a nézhetetlen filmek királyának, Derek Jarmannek dedikált dalát) egy imádnivaló ember (és épp ezért kicsit haragszom is rá, amiért az utolsó pillanatban lefújta az interjúit). Még az se zavart, hogy a Bluebells közben úgy szólt a hárfa, hogy Wolf nem is nagyon játszott rajta, de lehet, hogy én nem láttam jól. És itt akár be is fejezhetnénk, ám volna még itt valami.

Nem egy külföldi előadó mutatja azt, hogy rendkívüli módon érdeklődik Budapest és Magyarország iránt, de a legtöbbször ezt kicsit cinikusan veszem tudomásul. Ugyanígy Wolf nyilván más nyelven is megtanulja, hogy "szeretlek" vagy "én vagyok Patrick Wolf", de amikor két szám között elmesélte, hogy gyerekkora óta készül hozzánk, és a mi országunk azóta úgy él benne, mint a romantikus és elvarázsolt zene földje, akkor azért nem lehetett nem hinni neki, főleg, amikor még Seress Rezső Szomorú vasárnapját is elénekelte. Ilyenkor az ember egyszerűen nem tud haragudni senkire: se a mögötte ülő, folyamatosan pofázó nőre, se a Mappa klub hangosan, a ráadásba behallatszóan Guettát bömböltető szalagavatós gimnazistáira, se pedig a legjobb számait kihagyó Patrick Wolfra. Utóbbira amúgy sem lehet. B+