Másnaposan feküdni a fűben - a Mount Kimbie új lemeze

Nyolc hónnappal a beköltözésem után fedeztem fel, hogy a házunknak van udvara. Nem is akármilyen! Gyönyörű zöld a szépen rendben tartott fű, szinte hívogatja a vidéki idillhez szokott lelkem, hogy ott sörözgessek, ha végre jó idő lesz. De ugye ehhez valami ideális zene is szükséges. Sokat gondolkodtam, hogy mi illene igazán ehhez a tökéletes időtöltéshez, és azt hiszem, az új Mount Kimbie-album meg is hozta a választ.

Mount KimbieWarp / Neon Music2013

A 2009-ben indult nagy poszt-dubstep hullám egyik legüdítőbb jelensége volt a Kai Campos és Dom Maker alkotta Mount Kimbie (a 2010-ben megjelent első lemezről itt írtunk). Néhol teljesen álomszerű zenéjük egyszerre volt simogatóan bájos és energikusan játékos; na meg ugye megírták a Maybest, ami szerintem simán az elmúlt évek egyik legjobb elektronikus száma. A szintén ekkoriban feltűnt társak (James Blake, Joy Orbison, Untold stb.) azóta más-más utakon indultak el: felfedezték maguknak a technót, a house-t vagy éppen a soult. Szinte adva volt, hogy a már több mint két éve hallgató Mount Kimbie is megújulva térjen vissza - a Cold Spring Fault Less Youth-ra ez igaz is lett. Az egyik legszembetűnőbb változás a kicsavart elektronika teljes eltűnése. Sokkal egyszerűbb és átgondoltabb képletekkel dolgoznak, több a hangszeres és énekes rész is, bár az élő fellépéseikhez képest lemezen még mindig nem teljesen használják ki e képességeiket.

Igazából nincs az itt végighallgathatóCold Springen semmi különös, olyan, mint egy átlagosan jó album. Van három szám, ami nagyon frankó. A Break Well andalító szintivel vezeti fel a kellemesen poszt-rockos kifejletet, amelynek hihetetlenül fülbemászó basszusa van - kár, hogy ilyen rövid és hogy ilyen hirtelen vége lesz, még legalább egy percig elhallgatnám és dúdolgatnám. Simán magammal vinném a fűben fekvéshez! Mondjuk a You Took Your Time-ot is, amelyben a karakteres orgánumú King Krule-lal lazulnak egyet Kimbie-ék; bár ennek inkább van egy másnaposan szenvedős hangulata. A Made To Stray pedig szépen építkezik fel pattogós, feszes furaságából egy vidáman bólogatós, már-már - legalábbis a többihez képest - bulisabb számmá. Elviseltem volna több olyan énekes részt, mint ami ebben van, de más számokban már nem igazán működik az ének.

Például az átlagosan jó albumok átugorható számai közé sorolható Blood And Formban sem. Zavaróan semmilyen, ráadásul megtöri az előző két dal hangulatát. Mintha élvezném a napsütést és valaki hirtelen leöntene egy vödör vízzel. A Slow is ilyesmi; úgy tűnik, ez a harsányabb hangzás nem igazán illik az albumra. A többi szám meg, hm, jó. Hallgatható. Néha még meg is maradnak belőlük dolgok. Mondjuk a Sullen Ground csendes technója, a So Many Times, So Many Ways szinte jazzes dzsemmelése vagy újra King Krule a Meter, Pale, Tone-ban, aki megint elég jó, de a szám hangulata mégis alulmarad a You Took Your Time-hoz képest.

Szóval olyan fele-fele, mint az átlagosan jó albumok nagy része. Habár kirívóan nagy hibái nincsenek, mégsem tud igazán jó lenni. A Crooks & Loversön is volt ennyi átugorható szám, viszont ott az összkép tudott annyira ütős lenni, hogy jobb lemezként emlékezzek rá vissza. Bájosnak persze még ez is bájos, de így megmarad háttérzenének, amikor végre kiterülhetek az udvarunkban; a slágereket meg viszem magammal az utcára is. B