A béna, a veszélyes és a primadonna - az Iceage koncertje a Dürer Kertben

A rockzenét megmentő négy dán tini állítólag Budapesten is meg fogja menteni a rockzenét! Ilyen mentőakciókat ki nem hagynánk, de ehelyett mintha egy frontember kerestetik versenybe gyalogoltunk volna bele. Az Iceage mellett a Der Tanz és a Broken Cups koncertjét is láttuk.

Érdemes az együtteseket erejük teljében elcsípni, az öregfiú rangadók általában meglehetősen lehangolóak. Az Iceage pedig a pár hónapja kiadott You're Nothing alapján eléggé ereje teljében van. A Dürer felé menet még arról álmodoztam, hogy ezek a dán rohadékok egy kiábrándult, mégis vad noise-punk koncertet fognak adni, én meg közben öklözöm egy antipatikus figura gyomrát. Ezekről a túlzó vágyakról akkor kezdtem lemondani, amikor megérkezés után véletlenül rossz irányba sétáltam és belebotlottam a zenekar két tagjába, akiktől megkérdeztem, hogy melyik teremben fognak játszani, ettől valamiért megijedtek, gyorsan elnyomták a cigiket és félve felém pillantgatva besétáltak egy ajtón. Ezen sajnos röhögnöm kellett és aztán igazam is lett, tegnap este nem ők voltak az igazi pankok.

Iceage Fotó: Brindza Csaba - Origo

Az első előzenekar a der Tanz volt, akik jókora csúszás után ilyen cintányér-karistolós, suttogós, gitárnyekergetős fenyegető zajongással kezdtek, olyan volt az egész, mint egy félkész This Heat-szám (ez azért elég nagy bók). Aztán sajnos jöttek a számok, amik kicsit stoner rockos hangzású, hardcore elemeket beépítő döngölések akartak lenni, az énekes jól oda is kúrta a mikrofonállványt a földhöz, aztán szegény üvöltözhetett az elromlott mikrofonba. Így legalább egy szám erejéig nem kellett hallgatni a bolygó legbénább Nick Cave- (bár volt aki szerint Jim Morrison) imitátorát, a kiabálás mondjuk rendben volt, de a tiszta ének tényleg bántó. [A zenekar lemezét egyébként szerettük.] C-

Az agresszív szintipunkot játszó Broken Cups került legközelebb ahhoz, amit az Iceage-től vártam. Már a beállás fantasztikusan szórakoztató volt, három joviális figura baszkurálja a hangszerét, miközben a lepukkant Errol Flynnt hozó frontember sörösüveggel a kezében osztja a színpadról a hangmérnököt és közben kurvaanyázik. Ami a der Tanznál (és később az Iceage-nél) pózolásnak hatott, az a Broken Cups esetében őszintének tűnt. És itt általában a frontemberekről beszélek, mert a többi zenész hangszeres teljesítménytől függetlenül kaméleonként olvadt volna szerintem legszívesebben a háttérbe. Ne már srácok, hát színpadon vagytok, lehet, sőt kellene őrültködni! Fekete Dávid fejelgette a mikrofont, szigorúan pásztázta a közönséget, köpdösött, úgy járkált fel-alá, mint aki csak azt nézi, hogy mit pusztíthatna el, úgy üvöltött vagy kántált, ahogy épp kedve szottyant, ezt tényleg csak zsigerből lehet úgy csinálni, hogy ne bohócmutatványnak tűnjön. Aláfestésként rendesen süvítettek a '70-es évek végét idéző feszes, dühös gitárok, plusz változatos monotóniával a szintis is hozta az elvárhatót. Ha több megjegyezhető szám lenne, akkor a Broken Cups lesz a kedvenc magyar bandám. B+

Iceage Fotó: Brindza Csaba - Origo

Az Iceage-ről még a Quarton is csak csupa lelkendezést lehetett olvasni, pedig azt mindenki tudja, hogy ide felvételi követelmény a zene utálata és a zenekarok megalázása iránti fokozott igény. A New Brigade még közelebb volt a no wave gyilkos szertelenségéhez, pengeéles gitárok, kattogó ritmusszekció és mormogó ének keveredett valahogy olyan szerencsésen, hogy ezekből nem túl rádióbarát elemekből mégis fasza slágerek lettek valahogy; mintha a Chrome és a Ramones összefogott volna egy album erejéig. Az idei You're Nothing hangzása teltebb lett, a lassan pusztító Albini-iskolás noise rock felé csúszott a súlypont, emellett a falnak rohanó attitűd és a számok összetett kiszámíthatatlansága megmaradt. Zongorás alapra felhúzott nihilista üvöltözés (Morals), Jesus Lizarddal versenybe állítható mocskos riffelés (Burning Hand), az év punk himnusza (Ecstasy) és az utolsó számban csak azt kiabálják, hogy YOU ARE NOTHING! El lehet ezt élőben rontani? Nagyon nem, de ennyire jól sem egyszerű visszaadni.

Iceage Fotó: Brindza Csaba - Origo

A felállás kísértetiesen hasonló a Broken Cupshoz abból a szempontból, hogy előbb-utóbb mindenki csak az énekesre figyelt, aki a babaarcú perverz SS-tiszt imidzsre tegnap egy csinos bőrkabáttal játszott rá (a kabátot később ráadta a zenekar egy másik jólfésült tagjára, nem tudom ennek volt-e dramaturgiai funkciója, kommentben jelezze, aki felfedezni vélt ilyesmit). Elias Bender Rønnenfelt fél lábbal a kontrolldobozon, a legnagyobb kiabálás közben is helyre igazítja vékony szálú északi hajacskáját, és helyes fiú meg minden, de nem tudom más hogy volt vele, én nem ezért mentem.

Iceage Fotó: Brindza Csaba - Origo

Hanem azért, hogy azt halljam, amiről kicsit korábban szuperlatívuszokban írtam Ehelyett hiába jöttek egymás utána jobbnál jobb számok, valahogy elmaradt az az érzés, amit a stúdiófelvételek kiváltanak. Fáradtnak és kedvetlennek tűnt a zenekar, a számok is valahogy lassabbak voltak, szétfolytak, a hangszerek között méretes lyukak tátongtak és valahogy nem akart összeállni kerek egésszé. Főleg a második lemezről játszottak számokat (lehet, hogy az első lemezről nem is volt semmi?), letolták a friss Sinead O'Connor-feldolgozásukat is (Jackie), de a rockzene megmentése az valahogy csak nem akart elkezdődni, bár a koncert második felében mintha egyre jobban belejöttek volna. Ha nincsenek ilyen elvárásaim és csak véletlenül keveredek a Dürerbe, akkor azt mondanám, hogy az Iceage tök jó számokat író zenekar, élőben még eléggé sokat szerencsétlenkednek, de még bőven jobbak, mint az átlag. Így azonban inkább kicsit csalódottan és keserű szájízzel kellett hazabringáznom és közben ráadásul még baromi hideg is lett. B-