Kézigránát, szögbelövő, fémprés - a Lydia Lunch Retrovirus koncertje az A38-on

Van, hogy koncertre mész, aztán letarol a történelem. Régen tényleg minden ennyivel jobb volt? Lydia Lunch és all star zenekara után romok sem maradtak, mit művelhettek ezek a figurák 30-40 éve? Ezek után nem lehet kritikát írni, csak szerelmi prózát.

Wattican Punk Ballet Fotó: Csatári Gergely

Lydia Lunchról az életművét áttekintő cikkben megírtuk, hogy olyan legenda, akit épelméjű ember nem szalaszt el. A szokásosnál is hálátlanabb feladat előzenekarnak lenni ilyen szituációban, a Wattican Punk Ballet ettől függetlenül hozta a formáját. A lassan tiszteletbeli magyar - egyébként örmény - duó lusta megfogalmazással art-rockot játszik, szóval unortodox módszerekkel próbál bólogatásra ösztönző gitárzenét csinálni. Két embernek nem egyszerű egyszerre Yeah Yeah Yeahsnek és Sun City Girlsnek is lenni, a kevesebb sokkal több lenne, fele ennyi összezsúfolt ötlettel és jobban kidolgozott számokkal nagyobbat guríthatnának. Erre betűt nem is adnék, mert már a koncertjük közben is érződött a levegőben, hogy itt valami szokatlan készül, úgy zsizsegett a közönség, mintha bármelyik pillanatban elkezdhetnének ingyen vattacukrot osztani. (A lemezükről itt írtunk.)

Lydia Lunch Fotó: Csatári Gergely

Aztán mindenféle sallang nélkül felsétált Lydia Lunch valami fekete csipkés undormány ruhában, egy pohár whiskyvel, és három másik zseni is szerényen elfoglalta a pozícióját, a következő percekben pedig már mindenki telefosta a gatyáját. Itt ácsi egy pillanatra, megérdemli az összes zenész a népszerűsítést. A gitáros Weasel Walter a Flying Luttenbachersben borzolta a kedélyeket, jelenleg a hisztérikus Cellular Chaosban kínozza a hangszerét, jobb híján azt mondják, hogy a noise rock és a free jazz ronda hibridjét hozza a világra. A doboknál az a Bob Bert ült szemtelenül cool séróval és napszemüvegben, aki ott bábáskodott a Sonic Youth születésénél, de a szintén ordenáré Pussy Galore-ból sem maradt volna ki semmi pénzért. A basszusgitár fronton beharangozott Algis Kizys (ex-Swans többek között) helyett Tim Dahl jött, aki Archie Shepp és John Zorn kaliberű figurákkal turnézgat, hát egye fene, egy ilyen csere talán belefér.

Tim Dahl, Lydia Lunch Fotó: Csatári Gergely

"Ez a Retrovirus, mert ez egy retrospektív produkció, kezdjük is el '77-ben" - aztán már zúgott is a Tennage Jesus & the Jerks zaklatott káoszpunkja, csak még sokkal sátánibban szólalt meg, mint ahogy azt eddig ismerni lehetett. Mind a négyen teljesen szabadon kiélték magukat, de a teljesen kontrollálatlannak ható őrületben mégsem veszítették el egymást, hanem együttesen olyan elementáris erővel játszották Lydia Lunch leporolt életművét, hogy abban ott volt a zajos rockzene egész történelme. Teljesen mindegy volt, hogy most éppen melyik formáció vagy szólólemez számát játsszák, mindegyik olyan volt, mint egy gyomorban és agyban egyszerre robbanó kézigránát. Az 8 Eyed Spy lehetetlen szörf rockja ("Manhattenben senki nem szörfözik!") úgy kattogott, mint a világ legkegyetlenebb fémprése, de a deprimált Queen Of Siam albumról eljátszott számban is minden egyes hang szeletelte a koponyámat.

Lunch mindenféléről szövegelt a számok között tök természetesen, és általában eléggé vicces volt. Amikor a Manson-klánról kezd magyarázni, akkor egy roppant művelt néző rögvest a Death Valley '69-t kezdte követelni, de Lunch nem késett kiosztani, hogy az ilyesmi "poprock bullshit" nem az ő asztala, ennél súlyosabb dolgokban utazik - és a 3x3 begorombított verziója tényleg durvább, mint egy szögbelövő és egy here találkozása.

Weasel Walter, Bob Bert Fotó: Csatári Gergely

És akkor egyszer csak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, bejelentette, hogy eljátsszák a Frankie Teardropot. A FRANKIE TEARDROPOT! Igen, a 10 perces csecsemőgyilkolós Suicide eposzt! Bob Bert válla meg sem mozdult a monoton dobolásban, a sikítások annyira azért nem hatoltak csontig, és a jéghideg eredetinél egy fokkal barátságosabb volt az előadás (jelentsen ez bármit), de ezektől függetlenül én ott igazoltnak éreztem minden egyes mondatomat, amiben azt állítottam, hogy az anyaméhnél egyetlen jobb hely van a világon, és az a '70-es évek vége volt a CBGB’s-ben.

Még a ráadással sem tudták elcseszni, Lydia Lunch elküldte a picsába a fél világot, élen az USA-val; Weasel Walter az ujja után a gitárjával is bemutatott még egyszer utoljára; kötelező hangtornádó, aztán mindenki mehetett dolgára és hálálkodhatott kifelé, hogy "de jól esik most ez a kis csönd". A és egy gigászi +