Ne dőljünk be a jéghideg papnőnek

Két magyar lemez, amelyek kritikájával már régebb óta adósak voltunk. A Magashegyi Underground esetén van is magyarázatunk: megijedtünk a CD-től! A másiknak a borítóján Boggie nagyon kedvesen mosolyog; ő viszont dalaival zavarta össze kritikusunkat.

Magashegyi UndergroundTom-Tom Records2013

A Magashegyi Underground második albumát hetekig nem mertem meghallgatni. Csak tologattam ide-oda a CD-t, mert annyira ijesztő volt a borítója, hogy az alapján valami rémes, modernkedő giccstől lehetett tartani: Bocskor Bíborka kifejezetten félelmetesre van stylistolva, miközben valami vöröses izé veszi birtokba az arcát és a kép alsó felét. Ehhez jöttek a zenekarról készült új promófotók, amelyeken az énekesnő jéghideg new age papnőt alakít, a három fiú pedig pont úgy néz ki, mint akik bármikor készek lekoppintani azt, ami szerintük épp a legtrendibb külföldön. Mindez azért is zavaró volt, mert a Magashegyi nem rossz zenekar: első lemezük, az Ezer erdő kifejezetten biztató album volt, a Metróhuzat pedig az elmúlt évek egyik legjobb rádiós slágere. Azóta a zenekar szimfonikus nagykoncerteken indult új irányba, ez volt az utolsó információm - vajon az új image-nek jelzésértéke van, vagy csak én magyarázom ezt bele a semmibe?

Maga az együttes kicsit sötétebb lemezt ígért, és eltávolodást az Ezer erdő folkos-népies egyszerűségétől. Persze, olyan nagy fordulattól azért nem kell tartani: a két, hosszabb ideje ismert új dal közül az Álmatlanság visszafogottan lüktető elektronikája már a Szívtakarítás című korábbi slágerben is előkerült, és a Rázz fel nagyzenekari kísérete sem különbözik olyan nagyon az eddig ismert hangzástól. Ez a lemez egészére is igaz: a Magashegyi azt az utat járja be, amely logikusan következik a magyar popéletben elfoglalt helyéből, vagyis tovább tökéletesíti a bevált formulát. És itt vannak az együttműködések is egyéb, népszerű mai zenekarokkal: Beck Zoltán (a szám vadonatúj klipjét lásd alább) és Závada Péter is megjelenik, utóbbi mindjárt két számhoz is hozzájárul (a rapbetét kicsit idegenül is hangzik itt). Még a szimfonikusok bevonása is adja magát: igaz, legtöbb előadó esetében ez csak dagályos többletet jelent, a Magashegyi viszont kifejezetten jól bánik a vonósokkal, szerves részévé válnak ezek a betétek pár dalnak, lásd például a Megijedt lovakont.

Ez azt is remekül példázza, hogy az ördög itt is a részletekben rejlik: a még az első Goldfrapp-album világát is idéző, régi szintihangokban (Álmatlanság, Szinopszis), vagy a már említett nagyzenekari hangszerelésekben, illetve akusztikus kíséretekben - ezek gyakran emlékeztetnek az Illés vagy a Fonográf Koncz Zsuzsával vagy Halász Judittal közös munkáira (utóbbira remek példa a Darazsak). Ez azt is jelenti, hogy Bocskor Bíborka hangja talán még a korábbiaknál is nagyobb szerepet kap, és az esetek többségében sikerül is az egyéniségéhez illő kíséretet megtalálni. Megmaradtak Tariska Szabolcs lírai szövegei is, melyek néha bravúrosak (Álmatlanság), néha pedig felbosszantanak az olyan béna szavakkal, mint a "csókcsata". (Bár nála legalább nem dőlnek Rilke-kötetek Proust-könyvekhez, mint a Závada-féle Szinopszisban.) Metróhuzat szintű szám itt most nincs, de így is akad pár erősebb darab, bár akiket zavar a magyar pop bölcsészes leágazása, annak itt sok keresnivalója nem lesz. Ne dőljünk be tehát a stylistoknak, a Magashegyi Underground olyan sokat nem változott, és ez egyáltalán nem is baj. Nevezhetjük óvatos építkezésnek is, amit a zenekar csinál, és itt, ezen a ponton is úgy tűnik még, hogy szabad az út egy még jobb alkotás felé. B (IB)

BoggieTom-Tom Records2013

Szintén az egyszerre rádióbarát és jól kidolgozott, zongorát, trombitát, ilyesmiket mozgósító pop kategóriájába sorolható Boggie jazzes-soulos-franciás bemutatkozó lemeze. Csemer Boglárka jazzt tanult, illetve életrajzának fontos eleme a Párizsban eltöltött idő. A cím nélküli lemezen saját számait éneklő Boggie-t zongora-bőgő-dob kíséri; a zongorista Sebestyén Áron a társszerzője és hangszerelője a daloknak; gitár, hegedű, trombita vendégeskedik még. 53 percben, 10+3 bónusz számon keresztül kellően változatos, gazdag a hangzás, pedig azért viszonylag könnyen le lehet írni, mit hallunk: egyrészt popos-soulos-musicales lelkesült dalokat; másrészt franciásan könnyed darabokat, több-kevesebb klasszikus beütéssel; végül erőteljesebben jazzes, de azért még így is bőven rádióbarát számokat. (Amúgy úgy tűnik, hogy a tévések is szeretik Boggie-t.) Van elég fülbemászó dallam - de mind olyan kedvesen mászik, hogy ezért egy kicsit sem lehet rájuk haragudni. Ami kevésbé, azzal sincs baj; a lemez törzsanyagának vége felé éreztem csak néha egy kis elnehezülést (Quelques, God Takes It).

Kicsit azért kétlelkű vagyok Boggie-val kapcsolatban. Egyfelől nem mondanám, hogy pusztán a műfaji kötelező elemek felmondásáról van szó - másfelől viszont majdnem ez a helyzet. A dallamok jó része úgy ismerős, hogy tudom, hogy még pont ezt nem hallottam még, naná; ez hol jól esik, hol bosszant. Az biztos, hogy nem arctalan a zene, azt viszont már nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy ez a bizonyos arc kizárólag annak köszönhető, hogy Boggie nemcsak szép hangú, képzett énekesnő, hanem jól hallható örömmel lakja be dalait; illetve a magyar popban kevésbé elterjedt franciás hatásnak - vagy pedig ennél többről is szó van. Maradjunk abban, hogy egyelőre két út is nyitva van Boggie előtt: egyrészt nincs messze egy markánsabb, erősebb megszólalástól sem, akár a jazz-soul-popon belül, ha egyszer ezt szereti; másrészt ha nem vigyáz, beleszürkülhet az ún. igényes magyar popba. B(RA)