Egy ország élt a szatyorban

Fiatalok hallgatják a rádiót egy kempingben

A Kádár-korszak nagy részében épp csak megtűrték a pop-rock zenét, külföldi lemezeket nem lehetett kapni, koncertezni pedig csak szökőévente jött ide valaki. Mi alapján lehetett népszerű egy-egy külföldi sláger vagy előadó akkor? Mit árulnak el a rádióról az egykori műsorújságok? Mik a mai napig tartó következményei a korszak esetlegességének? 

Sok más fontos dologgal ellentétben a pop-rock zenét pont nem magyarok találták fel, így kezdettől fogva rá vagyunk utalva a nyugati, döntően angolszász eredetű importra. A helyzetet azonban jelentősen megnehezítette, hogy erre sokáig csak illegálisan volt lehetőség: hosszú évekig nem lehetett itthon külföldi rock, beat stb. lemezeket kapni [pontosítás: idővel pár beszerzőhely akadt, de széles körben hozzáférhető, nyugati lemezválaszték nem volt], a média pedig egészen a hetvenes évekig mostohagyerekként kezelte a műfajt, és utána is csak fokozatosan engedett fel az ellenérzés. Az új zene azonban kerülőutakon – külföldi rádióadókon, becsempészett vagy disszidensek által hazaküldött lemezeken keresztül – mégis utat tudott törni, és a fiatalokra gyakorolt hatása legalább olyan elementáris volt, mint bárhol másutt. A csatornák esetlegessége azonban egészen a nyolcvanas évek közepéig megmaradt, így jelentős eltérésekkel zajlott a műfaj evolúciója, alternatív zenei valóság alakult ki a nemzetközihez képest, aminek a hatásai még ma is érződnek. De vajon konkrétan mik lehetnek ezek?

A Nashville Teenstől a Guano Apesig

Vélhetően örökkön-örökké panaszkodni fogunk a magyarországi koncerthelyzet miatt, legalábbis ma sem utal sok jel arra, hogy egyszer majd Bécs és Berlin helyett inkább Budapestre jönnek majd a nyugati zenekarok. Mégis, össze sem hasonlítható a mai helyzet a hatvanas-hetvenes évekkel, amikor az is esemény volt, ha bármilyen nyugati előadó fellépett Magyarországon. Fanyalogni akkor eszébe sem jutott senkinek, hogy miért a Spencer Davis Group jön, és miért nem a Beatles, hiszen még ez is egészen valószínűtlennek tűnt a hatvanas évek közepén. És még ha a nagy világsztárokra nem is volt esély, azért az említett Spencer Davis Group, a Traffic vagy a Tremeloes egyáltalán nem voltak rossznevű zenekarok, amikor a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején Budapestre látogattak.

Az azóta is ismerős „Magyarországon világsztár" jelenség viszont egy a fentieknél kevésbé ismert együttessel, a Nashville Teensszel jelent meg nálunk. Igaz, ez a brit zenekar sem volt éppen kutyaütő: kezdetben egy volt a reményteljes, brit inváziós zenekarok közül, a Tobacco Road című dallal otthon és Amerikában is a slágerlista élcsoportjába került, korábban pedig még Jerry Lee Lewist is kísérte Hamburgban. A Nashville Teensnek azonban az igazi áttörés nem jött össze, és 1966 elejére a tagcserék sújtotta, saját szerzeményeket nem játszó együttes lényegében eltűnt a színről, úgyhogy kapóra jött 1967 májusában egy budapesti koncertlehetőség. Ez olyan jól sikerült, hogy a zenekar visszajáró vendég lett Magyarországon, országos turnéja is volt, az énekes Ray Phillips pedig még a táncdalfesztiválon is fellépett, és Zalatnay Saroltával elénekelte a Little Bird című dalt, ami országos sláger lett. Hiába nem volt már menő név a Nashville Teens odakint, sok embernek szerzett örömöt azzal, hogy jegyzett brit zenekar létére körbeturnézta Magyarországot – évtizedekkel később némiképp hasonló volt ehhez az egyre kisebb fesztiválokon, gólyabálokon fellépő Freestylers, a Kosheen, a Guano Apes, és a többi, a csúcson rég túl lévő, de hozzánk visszajáró zenekar szerepe.

Azok még tudtak zenélni

Még nagyobb hatása volt a magyar zenészek beállítottságára annak, hogy a hazai beatszíntér kialakulásakor a zenekarok túlnyomó többsége nem juthatott el stúdióba, és nem is a saját számok írására törekedett, hanem arra, hogy minél élethűbben játszhassák el a luxemburgi rádióban hallott számokat. Ha pedig egyszer a másolás a fő tevékenység, akkor egy zenész úgy tudja lepipálni a többieket, hogy még tökéletesebben játszik, a szó technikai értelmében. Ide eredeztethető vissza a magyar rock azóta is jelen lévő zenészkultusza, mely nem azt nézi, milyen a produkció és milyenek a dalok, hanem hogy milyeneket szólózik a gitáros, és mennyire képzettek a zenészek. Ennek a zenészközpontúságnak a következménye például, hogy kiemelkedhetett az az Omega, mivel rájött, hogy a menedzselés és a saját dalok legalább olyan fontosak, mint a hangszeres tudás, miközben koncertszervezők ma is lépten-nyomon olyan zenészekbe botlanak itthon, akik kizárólag a hangszeres tudásukat tökéletesítik, és nem értik, miért nem jutnak egyről a kettőre.

Ehhez köthető az is, hogy az ötven fölötti magyar popzenészeknél messze a legnépszerűbb irányzatok az improvizációorientált műfajok (ebben egyébként lehet szerepe a már említett budapesti Traffic-koncertnek is), és különösen a fúziós jazz-rock. Legyen szó olyan, egymástól amúgy fényévnyi távolságra lévő zenészekről, mint Demjén Ferenc, Nagy Feró vagy Galla Miklós, előbb vagy utóbb mindegyikük kilyukad a Colosseumnál vagy a Weather Reportnál. Ha viszont megnézzük az angolszász szaksajtót vagy a mai pop-rock zenészek fő hatásait, ott a jazz-rock régóta nem számít hivatkozási pontnak, az irányzat a hetvenes évekbeli tündöklése óta nem lett újra divatos, ellentétben olyan, a maga korában kevésbé népszerű irányzatokkal, mint mondjuk a krautrock. A Blood, Sweat & Tears vagy a Chase széles körű újrafelfedezése még várat magára, viszont idehaza még mindig komoly táboruk van a zenészek körében.

A Tip-top parádétól az Ötórai teáig

A legnagyobb ízlésformáló hatása külföldi koncertek és lemezek híján egyértelműen a rádiónak volt, ez nagyjából a nyolcvanas évek közepéig tartott, amikor már lehetett kapni itthon is külföldi magazinokat, majd a Danubius Rádió, a műholdas adások, és a maszek lemezboltok végleg összekuszálták a vonalakat. Addig viszont egyeduralkodó volt a rádió, amely a hatvanas évek második felében feladta a kezdeti elzárkózás politikáját, és már játszott külföldi beat-, majd rockzenét is, noha ezeket eleinte kizárólag Komjáthy György műsoraiban lehetett hallani. A hetvenes évektől aztán egyre nagyobb súlyt kapott a magyar rádióban is a pop-rockzene, amelynek Göczey Zsuzsa, egykori rádiós zenei szerkesztő szerint két főbb oka volt:

„Az egyik ok feltétlenül Török Mária szerkesztőségvezető belépése volt, aki igen felvilágosult rádiós lévén igyekezett leszerelni az értelmetlen tiltásokat, valamint bevonni az érdeklődést kiváltott zenei stílusokat, a másik pedig az volt, hogy a KISZ a tiltás helyett inkább az új zenei irányzatok mellé állt, felkarolta, támogatni kezdte az előadókat, így a rádióban is megengedték a koncertek rögzítését, és azok megjelenését a műsorokban" – mondta Göczey, aki a hetvenes években külsősként dolgozott a Magyar Rádióban. A hetvenes években a főleg újdonságokat játszó Komjáthy műsorai mellett már máshol is lehetett hallani slágereket, így a leggyakrabban jelentkező Tánczenei koktél és az Ötórai tea című műsorokban, melyek közül az előbbi Göczey Zsuzsa szerint viszonylag új nyugati és hazai dalokból szerkesztődött, az Ötórai tea picit régebbiekből, újakkal vegyítve. „A könnyűzenei szerkesztőség sokféle ízlésű szerkesztőkből állt, így az általuk szerkesztett műsorfolyam kielégítette a hallgatóság sokféle ízlését, a kommerszebbtől a finomig" – mondta ezekről a műsorokról.

A Tánczenei koktélban és az Ötórai teában elhangzó dalokat ráadásul már előre lehetett tudni a Rádió és Televízió újságból, melyeket utólag átnézve kirajzolódhat valamiféle kép arról, hogy milyen zenék is szóltak akkoriban Magyarországon. Az mindenképpen látszik az egykori újságokból, hogy a zenei szerkesztők a lehetőségekhez mérten igyekeztek lépést tartani a műfajjal, még ha kisebb-nagyobb késésekkel is. (Göczey Zsuzsa szerint a szerkesztett műsorok zenéi minimum két hónappal voltak lemaradva a lassú adminisztráció miatt.) Még csak a változatosságra se lehetett panasz: játszottak Deep Purple-t vagy Chicagót ugyanúgy, mint Mungo Jerryt vagy Suzi Quatrót. A hetvenes évek első felében a rétegműfajokat nem számítva szinte minden fontosabb előadótól leadtak dalokat több-kevesebb rendszerességgel, az évtized második felében azonban az eurodiszkó lett az egyeduralkodó a rádióban (ez a lemezbeszerzési gyakorlatból is következett, az európai zenékhez sokkal egyszerűbb volt hozzáférni), és ennek többek között az új angolszász rockzenei irányzatok látták a kárát (punk, new wave, a brit heavy metal újabb hulláma stb.).

Konzerváld a konzervdobozt!

Egyébként a rádióban láthatóan törekedtek arra, hogy a populáris zenék mellett a progresszívabb műfajokat (az igényesnek tartott zenéket) is próbálják bemutatni, így a 25 perc beat című sorozatban a Jethro Tull, a Mahavishnu Orchestra vagy éppen Frank Zappa is kapott szűk félórát, később, a nyolcvanas években pedig épp a Göczey-féle Rockújság és a Lemezbörze helyett karolták fel a kevésbé populáris stílusokat. Sajátos jelenség volt, hogy a külföldi számcímeket mindig magyarra fordítva kellett megadni, és ezek néha nehéz helyzet elé állították a szerkesztőket – a legviccesebb példa erre Suzi Quatro Can the Can című, nehezen lefordítható című slágere, mely a „Konzerváld a konzervdobozt" címet kapta magyarul.

A rádióban aztán nem egy példa volt arra is, hogy olyan számok is beragadtak a magyar playlistekbe, amik odakint nem is voltak különösebben sikeresek. A Middle of the Road együttes például elég népszerű volt akkortájt, ám nálunk a Méhkirálynő (Queen Bee) című számot legalább annyiszor lehetett hallani, mint a zenekar igazi slágereit. Ezzel egy időben még a Grand Funk Railroad együttes Lábdobogató zenéje (Footstompin' Music) volt az egyik legnépszerűbb felvétel, míg a leggyakrabban játszott előadók Wanda Jackson, a New Seekers és a mára elfeledett Dawn együttes voltak – igaz, nem volt műsor, amiben legalább egy Beatles- vagy McCartney-szólószám ne fért volna be. Rövidesen aztán a szerkesztők is rájöttek, hogy a popzene is öregszik, ezért megjelentek A tegnap slágerei típusú műsorok, ahová át lehetett tenni a gyakran játszott Beatles-, Dave Clark Five- és Hollies-slágereket, amik már nem foglalták a helyet az újak elől, így a következő évben a magyar rádiót is letarolhatták a Chinn–Chapman szerzőpáros slágerei – főként a Sweet révén –, még ha kis csúszással is, utánuk pedig már Demis Roussos és az ABBA évei következtek, no meg a nálunk is fellépő Boney M-é.

Voltak persze nagy hiányzók is – így például David Bowie, a Roxy Music, vagy éppen a Kraftwerk neve évekig alig bukkan fel a műsorújságban, miközben a mára teljesen elfeledett Hotlegs, Fancy vagy Typically Tropical együttesek számai hétről hétre uralták a Tánczenei koktélt (a tapasztalt rádióhallgatók szerint itt mindig az utolsó szám volt a legjobb). Az eurodiszkó-láz csúcsán pedig olyan számokkal is találkozhatunk a műsorban, amelyeket ma a YouTube-on is bajosan lehet fellelni – vagyis akik ma panaszkodnak, hogy nincs rockzene a rádióban, azok vélhetően 35 éve sem lettek volna elégedettek. Bár a rádió azért többé-kevésbé tartotta a lépést a nyugati fejleményekkel, ugyanakkor voltak olyan (a kötött műsorstruktúrából is eredő) hiányosságai, amelyek máig éreztetik a hatásukat, így azok a népszerű, meghatározó előadók, akik nálunk kimaradtak valamiért, Magyarországon máig sokkal inkább rétegzenének számítanak, mint az amúgy az egyetemes könnyűzenében elfoglalt helyükből következne.

Mick Jagger már negyven éve kiégett

Végül nem szabad alábecsülni a nyomtatott sajtó erejét sem, hiszen az állandó információszegénység korában ez volt a kevés forrás egyike, ahonnét tájékozódni lehetett. A hetvenes években azonban még nagyon korlátozottan foglalkozott a sajtó a témával: a magyar napilapok és hetilapok gyakorlatilag tudomást sem vettek a műfajról, a popzenei témájú hírek és cikkek nagyrészt az Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság, Világ Ifjúsága hármasban jelentek meg. Ezekben is jól eldugva, hiszen sokkal fontosabb volt, hogy a fiatalok hosszú cikkeket olvassanak a Tanácsköztársaság mártírjairól, vagy megtudják, hogyan dolgoznak a marósok Bulgáriában. A hetvenes évek elején az Ifjúsági Magazin könnyűzenei rovatát író Elek Lenke ebben az interjúban el is mondta: a főszerkesztőt abszolút nem érdekelte a zene, rá volt bízva, mivel tölti meg azt a pár oldalt, mert egyáltalán nem számítottak prioritásnak a popzenei cikkek.

Az Ifjúsági Magazin havonta közölt slágerlistákat, kezdetben felváltva nemzetközit és magyart, ám '73 végétől végleg átállt a magyar listára. Mindkét lista szavazással állt össze, legalábbis elvileg, hiszen az egyik '72-es IM „slágertükrében" például három holland szám is szerepel, köztük egy slágeregyveleg is, amire kizárt, hogy bárki is szavazott volna. Később már várták a szavazatokat az angol slágerlistára is, amelynek megszűntével az olvasóknak be kellett érniük a pár hírrel, melyek között voltak figyelemre méltó dolgok is (például pár soros ismertető a krautrock alapzenekaráról, a Faustról), illetve meglepő kirohanás a drogos Mick Jagger ellen, aki a cikk szerint már teljesen kiégett, de a közönségét az sem zavarja, hogy egy vödör vizet zúdít rájuk a színpadról. És nagyjából ennyi volt a hetvenes évek első felében minden, hiszen a többi ifjúsági lap még ennyit sem foglalkozott popzenével: „A Magyar Ifjúságban például összesen két oldal jutott zenére hetente a nyolcvanas évek végén, és ebbe kellett belezsúfolni minden műfajt, a rocktól kezdve a diszkón át egészen a heavy metalig, a folktól a dzsesszen át az új hullámig, magyarokat és külföldieket" – idézi az eMasa.hu cikke Szőnyei Tamást, a lap zenei rovatának egykori szerkesztőjét.

Mai szemmel nézve elképesztően sovány a hetvenes évek popzenei sajtója, és a helyzet az utána következő évtizedben sem javult jelentősen, ezért minden, a témával foglalkozó könyv iránt is komoly kereslet volt, legyen az Tardos Péter Rocklexikonja vagy a Sebők János-féle Rockévkönyv '81. Ezek úgy-ahogy képesek voltak valamelyest képbe helyezni az olvasót, bár a dolog nem úgy működött, hogy az ember elolvasta, hogy van egy Dire Straits nevű új angol zenekar, ami állítólag jó, úgyhogy megyek, és megveszem a lemezt, hanem, ha szerencséje volt, hónapokkal később elcsíphette, ahogy a rádióban leadnak a zenekartól pár számot. Ez az esetlegesség még a szerkesztők ízlésénél is fontosabb összetevője volt a korszak zenefogyasztásának, az ember abból válogathatott, ami épp hozzáférhető volt.