Gyűlöllek, de azért hívj föl! A Monks története

Öt, Németországban katonáskodó amerikai fiatal a hatvanas években zenekart alapít, amely megelőzi a korát, anti-Beatlesként gyűlöletről és háborúról kiabál, és természetesen nem lesz sikeres. Aztán jó harminc évvel később ugyanők arra eszmélnek, hogy népszerűek, és számos világnagyság rajong értük a Beastie Boystól a White Stripesig.

A múlt hétvégén 72 éves korában elhunyt Gary Burger, a hatvanas évek kultikus zenekara, a Monks gitáros-énekese. Az egykori tagok közül ketten már korábban meghaltak, ám míg az előfordult, hogy a Monks fellépett úgy, hogy csak három eredeti tag volt benne, a frontember halála után már egész biztosan csak múlt időben lehet beszélni róla. Az együttes önkéntelenül lett egyike a rock and roll nagy előfutárainak, akiknek a maguk korában csak kevés dicsőség jutott, mára viszont jóval többet hivatkoznak rájuk, mint a korszak számos világsztárjára.

Ágyútöltelékből szerzetesek

A Monks története Nyugat-Németországban kezdődött, ahol a második világháború befejezése óta állomásoztak amerikai csapatok. Közéjük tartozott Gary Burger, Dave Day, Larry Clark, Eddie Shaw és Roger Johnston is - egyiküknek sem voltak komoly karrierterveik a katonasággal, egyszerűen nem volt jobb ötletük, és ahogy Day később mondta, ha Elvisnek megfelelt, akkor jó lesz nekik is. Pedig az NSZK-ba küldött katonák sorsa egy esetleges háborúban nem lett volna könnyű: bevallottan az lett volna a feladatuk, hogy a lehetőségeikhez képest hátráltassák a Varsói Szerződés előrenyomulását, amíg meg nem érkeznek az amerikai főerők. Más szóval, az ágyútöltelék hálátlan szerepe várt rájuk – még szerencse, hogy akadt, amivel lefoglalják magukat.

Gary Burger és Dave Day a sereg klubjában zenélő katonákból alapította meg a zenekart 1964-ben, The Torquays néven, hozzájuk csatlakoztak a többiek, és eredetileg hagyományos rock and roll és beatszámokat játszottak, mint a legtöbb akkori zenekar. A tagok még abban az évben leszereltek, és miután egy promóter fantáziát látott bennük, úgy döntöttek, maradnak Németországban még egy kicsit, kiélvezik a zenekarosdi örömeit, majd visszamennek Amerikába, és elkezdik a rendes életüket. Aztán a dolog váratlanul komolyabbra fordult: a zenekar már az összes német nagyvárosban játszott, a tagoknak német barátnőik és feleségeik voltak, kezdték elveszíteni az amerikai identitásukat. A döntő momentum azonban az volt, amikor egy stuttgarti koncert után megkereste a zenekart két helyi designer, akik felajánlották, hogy menedzselnék a zenekart, és lemezszerződést is szereznek.

Zene a jövőnek

Karl-Heinz Remy és Walther Niemann zöld utat kapott a zenekartól, és rövid idő alatt radikálisan átalakították azt: a Torquays nevet The Monksra, azaz Szerzetesekre cserélték, és az együttes zenéjében és külsejében is megújult. Remy és Niemann ugyan reklámügynökségnél dolgoztak, de lélekben avantgárd géniuszok voltak, akik amolyan művészeti projektként tekintettek a zenekarra, melyet koncept együttessé formáltak át. A tagokat uniformizálták és feketébe öltöztették, ehhez kontrasztként fehér hangszereket kaptak, Clark orgonája pedig olyan volt, mint egy templomi szószék. A hajukat levágatták, és szerzetes módra tonzúrát nyírtak bele – el lehet képzelni, mi volt erre az emberek reakciója akkor, amikor még a sima hosszú haj is sokkolónak számított. A zenénél pedig a dekonstrukció és a minimalizmus volt a két kulcsszó: a Monks dalait szétszedték, és újra összerakták. Zene a jövőnek – volt a szlogen, és ez igaznak is bizonyult.

Forrás: the-monks.com

A dallamok és harmóniák helyett a ritmusé lett a főszerep, és amit lehetett, lecsupaszítottak. "Hány akkord van ebben a számban? Három? Lehet inkább csak kettő, esetleg egy?" - idézte utólag Shaw a menedzsereket. Hasonlóképpen a szövegeket is meghúzták, mindenből a lehető legkevesebbre törekedtek. A Monks zenéje így példátlan módon primitív, repetitív és agresszív lett. Burger torzított, feedback zajt becsatornázó gitárja és rikoltozó énekhangja valamint Clark minimalizmusában is virtuóz orgonajátéka vitte a prímet, Day a ritmusgitárját bendzsóra cserélte, amely még reszelősebbé tette az összhangot, és megdobta az amúgy is izmos ritmusszekciót: Shaw fülsiketítően hangos basszusát és Johnston tamokra koncentráló dobolását. A zene minden extremitása ellenére azonban kimondottan jó hangulatú és táncolható volt.

A szövegek sem a szerelemről szóltak: "Nem szeretjük a hadsereget, tudjátok? Kit érdekel a hadsereg? Miért ölitek meg azokat a srácokat Vietnamban?" - kérdezik a Monk Time című indulójukban, de Pofa be, vagy Gyűlöllek (De azért hívj fel!) című száma sem volt sokaknak '65-ben. Nem csoda, ahogy a Beatles antitéziseként reklámozott zenekarnak nehezen akartak kinyílni az ajtók, pláne a konzervatívabb városokban, ezért a Monks áttelepült Hamburgba, ahol pár évvel korábban a Beatles is megtalálta magát, és most ez volt a cél a szerzetesek számára is.

Mindenki csak ránk figyeljen!

A hírhedt szórakozónegyed, St. Pauli főutcája, a Reeperbahn környékén összezsúfolódott kluboknak köszönhetően Hamburg az egész évtizedben a kontinens bulifővárosa volt, és a romlott, drogok és prostituáltak fémjelezte közegből már a Monks sem lógott ki annyira. A zenekarnak saját tábora és hírneve lett, majd röviddel később lemezszerződése is, és miközben Remy és Niemann továbbra is teljes gőzzel nyomta a propagandát, az együttes ismertté vált a német médiában. Miután sikerült megvetnie a lábát a Hamburgban, jöhetett a kontinens leigázása – legalábbis a terv ez volt.

A '66 elején megjelenő, Black Monk Time című lemez promóciója nonstop turnézást jelentett, amely akkoriban még egészen máshogy nézett ki, mint ma: az együttes napi hat-nyolc órát koncertezett, gyakran a hét minden napján játszott, néha egy éjszaka három különböző városban is. A Monks együtt játszott néha olyan híres, brit zenekarokkal, mint az irányt a You Really Got Me-vel számukra is kijelölő Kinks, a Troggs vagy a Creation. Velük ellentétben azonban a Monks zenéje kevésbé bizonyult eladhatónak, és bár mai füllel nyilván nem hallatszik annyira radikálisnak, a korabeli slágerzenékhez vagy a bluesból induló rockzenekarokhoz képest nagyon is az volt. Az image-ről nem is beszélve: "Az emberek nem néztek a szemünkbe és kitértek az utunkból, a nők meg leplezetlenül bámultak" - mesélte később Shaw, hozzátéve, hogy Hamburg legrosszabb hírű környékein se merték bántani őket. De nem mindenki volt ilyen visszafogott, és hamar kiderült, hogy Hamburg nem egyenlő Németországgal.

A dél-németországi, katolikus többségű városokban például már jóval kevésbé szívélyesen fogadták őket. Burgert egyszer egy blaszfémiát kiáltó férfi kezdte fojtogatni a színpadon, ami azért extrém eset, de tény, hogy a Monks mindent el is követett a feltűnésért: azt még a hőskorban megtanulták, hogy nem mindennapi show-val lehet kiemelkedni a sok egyforma beatzenekar közül, ekkorra azonban már fülsiketítő szónikus támadással indultak harcba. "Azt akartuk, hogy mindenki csakis ránk figyeljen" - mondta Roger Johnston. A közönséget rendszerint sikerült is meglepni, és a többség nem is igen tudott mit kezdeni a Monks freak show-jával.

Túl normálisak voltunk

A szüntelen turnézás kezdte megviselni az idegeket. Clark kivételével mindnyájan ittak, és a nyolcórás hamburgi koncerteken rászoktak az amfetaminra is, különösen Johnston. A szerzetesek a házas Shaw-t leszámítva szaporán csajoztak, és egy lány miatt veszett össze Clark és Day is, mely konfliktus egyre jobban mérgezte a csapatszellemet. A háborúellenes szövegekkel sem volt mindegyikük kibékülve: egy alkalommal Mannheimben egy amerikai katona, aki épp Vietnamból tért vissza, nekik támadt, hogy mégis mit művelnek, komoly dilemma elé állítva a zenekart. Ráadásul a sikertelenség miatt is kezdtek elbizonytalanodni: amikor például Jimi Hendrixszel léptek fel, Shaw el is gondolkodott: lehet, hogy mégsem hülyeség, ha a dallamra is koncentrálnak.

Ugyanezt gondolta a lemezkiadó is, ezért a két új kislemezdaluk, a Cuckoo és az I Can't Get Over You sokkal dallamosabb volt, de ez nem mindenkinek tetszett: Remy, az egyik menedzser a koncepció megcsúfolását látta ebben, és mivel az alkoholproblémái miatt amúgy is egyre nehezebb volt dolgozni vele, kiszállt. Innentől kezdve már gyorsan közeledett a végkifejlet. "Már minden koncerthez úgy álltunk hozzá, hogy na, úgyis utálni fognak bennünket, gyorsan essünk túl rajta, aztán menjünk a következőre" - elevenítette fel az utolsó hónapok hangulatát Shaw. A tagok újra hosszú hajat szerettek volna, és úgy öltözni, ahogy nekik tetszik. "Túl normálisak voltunk, és ebben a bizniszben nem lehetsz normális. Azonosulni kell az image-dzsel, és mi ezt is tettük, de egy idő után nem bírtuk tovább." Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor Clark és Day ellentéte Nürnbergben verekedésig fajult, mire Johnston úgy döntött, hogy neki ebből elég volt, és lelécelt. Texasból tudatta a többiekkel, hogy kilép az együttesből, és a Monks története itt ért véget.

Vidám epilógus

Vagy legalábbis sokáig úgy tűnt: a tagok a Németországban ragadó Day kivételével visszatértek Amerikába, és nem keresték a kapcsolatot egymással sem. A szemüveges, geek külsejű Clark az IBM-nél helyezkedett el, Shaw kiadót alapított és íróként is kipróbálta magát, mindenkinek rendes állása lett, a Monks pedig fiatalkori emlék maradt, és nem sok jel utalt rá, hogy évtizedek múlva lesz még ember, aki emlékszik a zenekarra. Pedig így történt: az évek során lemezgyűjtők egész sora fedezte fel, a lemezüket csak csillagászati áron lehetett beszerezni, és egyre több zenész hivatkozott rájuk, mint úttörőkre, vagy éppen az első punkzenekarra: Henry Rollins, a Beastie Boys, a Fall, Julian Cope, Jon Spencer, majd később a White Stripes és még sokan mások.

A kilencvenes évekre már a tagok is ráébredtek, hogy ekkora érdeklődést nem szabad kihasználatlanul hagyni, miközben a lemezeiket többször is újra ki kellett adni. Végül 1999-ben, 32 évvel a zenekar feloszlása után újra színpadra léptek mind az öten New Yorkban, majd a róluk készült dokumentumfilm bemutatóján is. Utóbbin megjelent az egykori menedzser, Walther Niemann is, de a filmben való szereplést elhárította, mondván, hogy a jó menedzser a háttérben marad. A film készítőinek a már régen halottnak hitt, visszavonultan élő Remyt is sikerült felkutatniuk, ám ő indoklás nélkül lemondta a szereplést.

A végre elismert Monks tagjai közül először Roger Johnston halt meg 2004-ben, őt négy évvel később követte Dave Day, most pedig csatlakozott hozzájuk Gary Burger is. A hetven fölötti Shaw és Clark vélhetően már sosem fognak újra színpadra állni, viszont abban a tudatban élhetnek tovább, hogy zenekarukat a Velvet Underground vagy a Stoogeshoz hasonlóan a rock and roll úttörői között tartják már számon (a korukat szintén megelőző német krautrock együttesek egyébként bevallottan merítettek is a Monks „a kevesebb több" filozófiájából), és az a pár év, ami fiatalkori bohóságnak tűnt, valójában a rockzene egyik fontos állomása volt, a menedzsereik pedig valóban tudták, mi a jövő zenéje. De talán ugyanennyire fontos Roger Johnston nézőpontja: „Rossz időben voltunk rossz helyen. De mégis jól tettem, hogy nem maradtam Texasban, különben most egy cowboykalapos redneck lennék, így pedig a világ másik arcát is láthattam."