Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az egész őrület a New York Magazine cikkével indult. Pontosabban már korábban: a Normcore: divat annak, aki tudja, hogy ő csak egy a 7 milliárd ember közül című írás február 26-án jelent meg, de szerzője, Fiona Duncan tavaly nyári élményeivel kezdi a trend bemutatását. "Rájöttem, hogy hátulról nézve már nem tudom eldönteni, hogy akit a Soho utcáin látok, az vajon művészeti sulis fiatal, vagy középkorú közép-amerikai turista." Amikor rádöbbent, hogy ugyanúgy öltöznek azok, akik elvben diktálják a divatot, és azok, akik reménytelenül kimaradnak belőle, megkérdezte művész barátját, hogy mi ez. Hát ez a normcore.
A szó a K-Hole "trendelőrejelző kollektíva" találmánya. Mint Duncan írja, számukra a normcore nem elsősorban öltözködési stílus, hanem az élethez való hozzáállás: "Úgy lehetsz cool, ha szándékosan, örömmel felvállalod azt, hogy ugyanolyan vagy, mint mindenki más, ahelyett, hogy azt keresnéd, hogyan lehetsz 'más' és 'autentikus'." De nem arról van szó, hogy az ember lemond önmagáról, hogy az arctalan tömeg részévé váljon, inkább nyitottságról, kapcsolatok kereséséről – legalábbis a K-Hole szerint.
A cikk mégis inkább főleg az öltözködésre koncentrál: arra, hogy milyen "plázában vásárolható, felirat nélküli, az apukák nem-stílusát követő" ruhákat lehet találni mostanában divatlapokban, trendformáló blogokon, stylistokon, zenészeken. A megszólalók szerint a normcore az "egyre erősödő divatellenes érzület" kifejezése: a "semmilyen kinézet" által az ember kivonhatja magát a divat hatalma alól. Ma ugyanis sokan "a divatot arra használják, hogy önazonosságot vásároljanak maguknak, ahelyett, hogy felfedeznék, hogy valójában kik ők". A "normális" öltözködés praktikus, de nem árulkodik használója tulajdonságairól – ami kifejezett előnye.
A normcore azért nem valami általános semmilyenség; leginkább a kilencvenes évekből, például a grunge-hullám idején uralkodó öltözködésből vesz át elemeket. Vagyis abból az időből, amikor még gyerekek voltak a legfőbb terjesztői, a digitális bennszülöttek, akiknek (és a normcore-nak) természetes közege az internet. "Olyan, mintha megnyomnánk a reset gombot, visszatérnénk a kamaszkor elé, amikor még nem volt meg az az igényünk, hogy a ruházatunk által különböztessük meg magunkat." Végül egy spekulatív fordulattal ér véget a cikk: "a normcore tiszta lap és nyitott elme".
Egy erős címke; egy fura, idióta, izgató, idegesítő jelenség; némi általános elmélkedés a társadalomról és a mai fiatalokról; néhány jól hangzó filozofikus megállapítás: nem csoda, hogy a cikk nagy hatást ért el. Volt, aki viccet csinált a dologból, volt, aki felháborodott, és olyanok is, akik egyszerűen beszámoltak arról, hogy íme, van ez az új trend. A Guardian azért egy kérdőjelet csak rakott a cikk címébe: Normcore: az új nagy divatirányzat? A "nagy elődök" közé az eredeti cikkben is említett Steve Jobs mellé besorolja Larry Davidet, és számos példát hoz a divatvilág legbelső köreiből, hogyan lázadnak az ellen, hogy "nagy villogó neonbetűkkel rájuk legyen írva: DIVAT". A cikk szerint a normcore az utóbbi tíz évre jellemző "a divat: művészet" hozzáállás megfordítása, a funkcionalitás előtérbe helyezése, ami ebben a környezetben éppenséggel szokatlan újításnak számít.
A normcore-ból természetesen vicc lett az internetezők kezén: gyorsan tele lett a Twitter olyan viccekkel, hogy én / az apukám / egy bizonyos híres, de rosszul öltözködő ember már évtizedek óta megtestesíti a normcore-t. Avagy: "Eddig azt hittem, hogy egyáltalán nem vagyok divatos, most meg kiderült, hogy megelőztem a koromat." A Daily Dot a cikk megjelenésének másnapján már ki is jelentette, hogy ha a normcore-ból vicc lett a Twitteren, akkor már vége is az egésznek. Különben is, Obama már évek óta normcore-ban nyomul. (A Gawker a világpolitikát helyezte új megvilágításba: "Lehet, hogy Obama túl normcore ahhoz, hogy legyőzze Putyint?") A legjobb viccet a Gothamist találta ki: átlagos öltözékeket értékelt körültekintően, hogy melyik mennyire normcore – hát csak nagyon kevés! A GQ azt ígérte, hogy bemutatja a tíz legfontosabb normcore-darabot, amely egyetlen férfi ruhatárárából sem hiányozhat – de ez is csak vicc volt. Ha ez sok lenne, készült a Chrome böngészőhöz egy kiegészítő, amely eltünteti a normcore-t a netről – ami egyben azt is mutatja, mennyire elterjedt ez a mém.
A dühösebb reakciók többsége abból indul ki, hogy a normcore csak az – amúgy is előszeretettel utált – hipszterek legújabb hülyesége. (A hipszterek azok a nagyvárosi fiatalok, akik mindenben a világ előtt járnak, mindent hamarabb ismernek és megunnak, a népszerű dolgokat pedig legfeljebb ironikusan szeretik. Illetve ennél bonyolultabb a dolog – lásd e cikkünket.) A Four Pins szerzője csomó nagybetűvel üvöltötte, hogy milyen szánalmas és idegesítő, ha valaki direkt "normálisnak" akar látszani, és hogy ennél kevésbé normális dolog nem is létezik. Az Oyster szerzője is elég ideges, hogy jöttek a hipszterek, és egy újabb dologra ragasztottak egy címkét – nem maradt más, amit tönkretehetnek, úgyhogy most elrontják az egyszerű, normális életet is? Ha az ember belenéz a jelenségről szóló cikkek alatt a kommentekbe, hasonló reakciók tömegével találkozhat.
Azért megjelentek komoly kritikák is, amelyek társadalmi szempontból bírálják a normcore-t. A legpontosabban a Jezebel fogalmazott: "Van valami ízléstelen abban, hogy nagy, nemes dolgot csinálnak abból, hogy olyan ruhákat vesznek fel, mint azok az emberek, akik egyébként nem engedhetik meg maguknak, hogy bármi mást hordjanak." Némi leereszkedést lát a szerző abban, hogy "ó, nézzétek csak az egyszerű emberek ruháit!". Mint írja, a divatnak lényegi tulajdonsága, hogy exkluzív, vagyis kíméletlenül kizárja azokat, akiknek "nincs pénzük, idejük, energiájuk és alaposan kimunkált ízlésük", hogy részt vegyenek benne. Aztán időről időre átvesz valamit a kizárt rétegek öltözködéséből, de azért ellátja olyan jelzésekkel, hogy lehessen tudni: ki az, aki ezt divatból, "a helyes kiindulópontból" csinálja, és ki az, aki egyszerűen anyagi okokból. Ugyanezt a GQ cikke keményebben fogalmazza meg: "A normcore azoknak való, akiknek annyi szabadidejük van, hogy a valóságos, keményen dolgozó embereket lemásolható 'kinézetre' redukálják. 'Nézd csak! Tök fáradt! És nem különbözik a többiektől! Milyen cuki!' Őszintén szólva ez eléggé undorító."
Minden, a jelenséggel kicsit is komolyabban foglalkozó írás egy paradoxont kerülget: ha az ember normális akar lenni, akkor már eleve nem normális. Ahogy a GQ írja: "Az egyetlen dolog, amire figyelni kell, hogy először is a legújabb trendeket követő cool fiatalnak kell lenned, hogy normcore lehess. Mert különben egyszerűen csak, nos, normális vagy." Egy másik megközelítés, amit a Hamilton Spectator ír, miszerint a normcore arra tesz kísérletet, hogy azt, ami eddig kilógott a kategóriákból, vagyis a normalitást egy újabb kategóriává tegye. "A divat világa mindig a sztereotípiákra épített: hipszter, dandy, városi favágó stb. Át lehet-e lépni a kategorizálást, lehet-e egy ember egyszerűen csak normális? Mostantól nem. Íme, a normcore." Különben is, hívja fel a figyelmet az Elle kissé zavaros cikke, a nők túlnyomó többsége egyáltalán nem is akar "normálisnak" kinézni: menő akar lenni vagy elegáns, ideális esetben mindkettő. Tehát a "normális" a nők túlnyomó többsége esetében éppen nem jellegtelenséget jelent.
Van, aki szerint vannak "apró jelei" annak, hogy valaki normcore vagy simán normális – lásd a Jezebel előbb idézett cikkét, vagy például ezt az írást, amely szerint csak a "szép emberek engedhetik meg maguknak, hogy bénán öltözködjenek". De a Guardian cikke alapján jóval bizonytalanabbnak tűnik a dolog: "A normcore-kinézet találgatásra készteti a szemlélőket. Csak azok ismerik fel, akik tényleg ott vannak a dolgok legközepén – de lehetséges, hogy még ők is turistának néznek." Nem sokat segített a kérdésben a normcore szót megalkotó K-Hole tagja sem, aki a Huffington Post e problémát feszegető kérdésére azt mondta: közelről ismerni kell az embert, és csak akkor tudjuk megmondani, hogy miért hord átlagos ruhát.
A Seinfeld, a "semmiről sem szóló vígjátéksorozat" szintén fontos szerepet tölt be a normcore-ikonológiában
Sok helyen emlegetik ezt a K-Hole nevű "trendelőrejelező kollektívát", néhányan gúnyolódnak is ezen, viszont kevesen néztek utána annak, hogy kik ezek. Azt is csak a normcore filozófiával szimpatizáló cikket közlő Dazed Digital hozta le hírként, hogy a kollektíva szerint az őrületet elindító cikk teljesen félreérti az egészet. A normcore nem azt jelenti, hogy egy bizonyos fajta ruhát kell hordani, hanem azt a törekvést, hogy mindig az adott szituációhoz idomuljunk: ha focimeccsen vagyunk, úgy öltözködünk és viselkedünk, ha partiba megyünk, akkor úgy. A szerző válaszul magyarázkodott: túl sok szerkesztő kezén ment át az írás. Azonban, mint a Slate megjegyzi, most már mindegy: a szó a fenti jelentésben ment át a köztudatba. (A szóalkotási módszer egyébként nem a divat, hanem a zene területéről jön: a -core utótagot általában a kemény műfajokra szokás alkalmazni, és épp ezért utal viccből a kifejezetten nem keményekre – lásd e cikkünket.)
Trendkutatás vagy paródia?
A K-Hole akár még a normcore-őrülettől teljesen függetlenül is nagyon érdekes. Nagyjából a komoly trendkutató ügynökségek, egy művészcsoport és egy startup jellegzetességeit ötvözik, és "riportokat" készítenek, amelyeket honlapjukról lehet letölteni. Ezek első ránézésre szlogeneket, általánosító kordiagnózist és tömény marketingbullshitet tartalmazó pamfleteknek tűnnek. Azonban ahogy haladunk a szövegekben, egyre kérdésesebb lesz, hogy az egyszerű dolgokat nyakatekerten megfogalmazó körmondatokat, a semmitmondással határosan hangzatos szlogeneket ("A mostra örökké itt van az idő", "Ahol a termékünk véget ér, ott kezdődsz te" stb.) vajon nem érthetjük-e paródiaként, esetleg a fogyasztói társadalom kritikájaként. A K-Hole pamfletjeit éppen azért érdemes elolvasni, mert szándékosan nyitva hagyják ezt a kérdést.
