A Blues Brothers a garázsban - a King Khan & The Shrines budapesti koncertje

A berlini zenészekből verbuvált együttesével turnézó King Khan vasárnap a Kuplungban mutatta meg, hogy alaposan ért ahhoz, hogyan csináljon kaotikus házibulit egy koncertből.

Amikor egy koncerten az orgonista a hangszerét a feje fölé emelve áll bent a közönség közepén, a zenekar tetszőleges hosszúságúra nyújtható cirkuszzenét játszik, az énekes pedig az idióta fejdíszében azt skandáltatja a remek előzenekarok által már bemelegített közönséggel, hogy „Bazmeg! Bazmeg!", akkor nem ok nélkül feltételezi az ember, hogy ez a koncert csúcspontja. Normális esetben ennyire az utolsó szám alatt szabadul el a hangulat, ám a King Khan & The Shrines vasárnap esti fellépését rögtön ezzel nyitotta, úgyhogy igen magasra tette a mércét saját magával szemben, és ezek után annyira nem is meglepő, hogy nem is tudta ezt később sem überelni. Ettől még a csúcson indítás mellett is szólnak érvek, hiszen a végig felszabadult bulihangulat rögtön az elején lebontotta a közönség és zenekar közötti falat, melyre sok zenekar egész végig képtelen.

King Khan and the Shrines Fotó: Zarándi Bence

Az indiai származású, kanadai születésű és Berlinben élő frontembert, King Khant és nyolctagú kísérőzenekarát ugyan a garázsrock jelzővel szokás illetni, de összehasonlítva mondjuk a Black Lipsszel (melyet szintén elhoznak majd Budapestre a szervezők), vagy a Thee Oh Seesszel, azért elég komoly különbségek vannak. King Khanék zenéjét leginkább egy garázs Blues Brothershez lehetne hasonlítani, kettő helyett egy (de sokkal őrültebb) frontemberrel, rendes fúvósszekcióval, orgonával, és soulos, rhythm & blues hangulatú buliszámokkal. Végig arra törekszenek, hogy bevonják a közönséget is: a félmeztelen King Khan az idő felét nagyjából a nézőtéren töltötte, rendre belemászott az emberek arcába (szó szerint), egy pillanatig nem hagyta, hogy a szokásos cipőbámulós üzemmódban töltsük a koncertet, a zenészei pedig követték a példáját.

King Khan and the Shrines Fotó: Zarándi Bence

Miután rögtön az elején megadta az alaphangot egy magyar vonatkozású sztorival, melynek a csattanója az volt, hogy „Bazmeg!", innentől kezdve minden egyes szám előtt és után bekiabálta párszor a mikrofonba, de egyébként is rengeteget beszélt, és egyszer még a nézőtér nagy részét is leültette a földre. (Igen, engem is, hiszen nem akartam én lenni a rossz arc, meg nyilván féltem is, hogy megszégyenít kétszáz ember előtt, ha nem engedelmeskedem!) Volt aztán Je t'aime-feldolgozás pajzán grimaszokkal, meg egy több tételes hardcore punk szvit is elhangzott, de azért a legtöbb szám a fentebb leírt, békebeli, soulos rockzenét hozta. Egy idő után aztán ki is derült, hogy King Khanék legfőbb korlátját is a saját repertoárjuk jelenti, és hiába teremtenek ritkán láthatóan jó hangulatot, hiába teljes az őrület egész este, a ráadásra már kimondottan egysíkúnak tűnnek ezek a számok, és ott már egyre kevesebben bírják a meleget és a levegőtlenséget, meg egyébként is, jóval éjfél után vagyunk már, másnap hétfő van, legalább erre tekintettel lehetnének! Ehelyett még percekig húzzák a zárószámot is, tényleg a végletekig lefárasztva mindenkit (persze a legjobban saját magukat), tényleg kétszáz százalékot teljesít a zenekar, de legközelebb talán a százzal is beérnénk. Az állandó bazmegezés után pedig mi más is lehetne az értékelés, mint hogy B+.