Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Drága Tatjána Néném!
Még szinte itt a Karácsony illata, fahéj és tömjén, fülemben minimum a Grosser Herr und starker König-nek kellene szólni a Bach fenséges oratóriumából. De mi tegyek, leragadtam a 16 compiegne-i apácánál, akik először idén decemberben léphették át az Opera küszöbét.
A most múló tényleg olyan '56-os esztendő volt: Francis Poulenc művét, a Kármeliták beszélgetéseit is épp 60 éve ilyenkor kezdték próbálni a Scalában, merthogy a fura figura váratlan művét nem hazájában és a librettó francia nyelvén, hanem eleve fordításban, olaszul sikerült csak bemutatni. És már magam is unom magyarázni, hisz annyiszor megtettem, miért nem került ez vagy az, a Lear, az Árnyék nélküli asszony, a Tündérkirálynő, az Olasz nő Algírban vagy igen, a Kármeliták beszélgetései az Operaház színpadára. Néném ezt firtatta legutóbb, hogy tehát ami az idő rostáján kihullott, azt épp felesleges és kudarcra ítélt manőver visszahozni.
Csakhogy itt nincs szó visszacibálásról! A (jogos) port se lehet arról lefújni, ami ott sincs a polcon: egész egyszerűen a fenti műveknek nincs magyar recepciótörténete – vagy kicsit kevésbé zenetörténészül: a kutya sem hallotta őket! Attól még vélemény lenne, tudom én... Tehát ez nem az Ariadne Naxos szigetén, az Arabella vagy a Bűvös vadász esete, ahol 50-80 év maradt „csak" ki, mert amúgy már nagyszüleink serdülőkorában eljátszották párszor. Kegyed szerint kifejezetten élvezem ezt a kétes értékű kulturális perverziót – és tényleg! Higgye el, igazi öröm, ha a nézőtérre valamiért mégiscsak besereglett kíváncsiak számára eljátszhatjuk azt, amiről eddig csak hallottak, de amit mégse hallottak! És a lemez se ugyanaz: színpadi műfajok pótcselekvése a koncertszerű előadás (színház híján), a félszcenizálás (idő vagy pénz híján) és a lemez is (mindennek híján).
Szívesen veszem fel a lemez-fonalat, mert jó lesz mindjárt kifordítani egy gondolatmenethez. A Weill-féle Koldusoperát lemezen meg nem venném, színházban prímán szórakoztat, de hogy nagyon másik fertályát piszkáljam az idővonalnak, Donizetti utólag kreált Tudor-trilógiájával ugyanígy vagyok. És akkor Anger Ferenc megoldását máris ide vehetjük, a Kármeliták fináléjával. Feri, a művészeti igazgatónk tavaly már rendezett egy fityulás darabot, klasszikus keretbe helyezte az Angelica nővért. Nem hittem volna, hogy még azelőtt, hogy a Puccini-Triptichon produkció színpadra kerül (már 2015 őszén is kicsit késő volt az alkotókról beszélnünk), máris lecsap a másik zárdadarabjára az operairodalomnak. Emlékeztettem a pillanatra, amikor a Kármeliták tervelfogadására készültünk. A mű persze, rendkívül nehéz. Mondjuk ki: nem opera! Hosszú jelenetek sora, vagy egymás mellett elbeszélő, vagy filozofikus indákba bonyolódó szereplők a színen, se igazi ária, se igazi együttes, a zenekar úgy pasztellez, ahogy csak egy francia hangszerelhet. Ugyanakkor minden fonódik, jön valahonnan és messzire tart, részei vagyunk, de abban a tudatban, hogy az egészre esélyünk sem lehet rálátni, kicsik vagyunk, összemegyünk.
Eközben a dramaturgia váza világos: Blanche (milyen fura, hogy lesz idén egy másik Blanche-unk is, a Vágy villamosának ugyancsak tragikus hősnője!) zárdába megy félelmei elől, a rendet viszont feloszlatja a jakobinus diktatúra, és végül mindenki, a menekülés lehetőségét is bíró új nővér is megy a guillotine alá. A darab a harmadik felvonás – nálunk a második rész másik fele – közeledtével hihetetlenül besűrűsödik. Az új rendfőnöknő erőteljes belépésétől indul a csodálatos operává változtatás folyamata, s amikor a hajakat-gallérokat vágják, már nem oratóriumban vagyunk. És akkor azt mondta nekem Anger Ferenc, hogy ő és a stábja úgy döntöttek, hogy a néző, a hangulatilag felkészített aktív néző fantáziájára bíznák a finálét, minden operafinálék egyik legkatartikusabbját.
Végletes gondolat! Miközben Ön azt írja, ezzel elcsalták a befejezést, megúszták a legnehezebb feladatot, nekem más járt a fejemben. A zenés színház ugyanakkor – nem szembefordulva a fenti nyilvánvaló tézisekkel a vizualitás erejéről – nem él meg a néző kreatív elméje nélkül sem. Annyira jelzésszerű, annyira absztrakt, és annyira nem tud, és így nem is akarhat bármiféle technikai csodákkal együtt sem valóságos dimenzióvá válni, hogy abban muszáj működnie, sőt: együttműködnie a nézőnek. Nem elég, hogy jegyet vett drága pénzen, meg felkészült, meg időt szakít, és kényelmetlenül ül, még ez is... És Tatjána nénémnek emlékeznie kell egy évvel korábbi hasonlataimra: hát mekkora képzelőerő kell az olvasáshoz? Egy Jókaihoz, Tolsztojhoz éppúgy, mint Stanislaw Lemhez? Nincs az a Wagner vagy Puccini, Verne vagy Miller, aki annyi részletet meg tudna írni emberről, állatról, tárgyról vagy miliőről, érzésekről, színekről, illatokról és ízekről nem is szólva, amelyet ne tudnánk ketten háromféleképpen érteni (ha máskor olvasom, máshogy gondolom majd). Ezek a saját rendezői olvasataink, és akkor még csak kisreálban járunk!
Mielőtt végleg elindázik a mai levélnövény, gyorsan vissza Anger Ferenchez. Emlékeztettem arra, miként csapott le a megbízásra, miközben annak óhatatlan csúcspontja a tömeges kivégzés utolsó jelenete. Aztán megbeszéltük. Neki abban tökéletesen igaza van, hogy valami fokozhatatlanhoz érkezünk el, amelyet a létező olvasatok (jópár fenn a neten is) kevésbé jól vagy rosszul próbálnak ábrázolni. Van, hogy irodalmi színpadosan mindenki összerogy az üres térben. Van, hogy a soros, halálba menő nővér a kulisszába lép, és valamelyik járásban, de már általunk nem látva csusszan le a kés (Poulenc konkrét helyeket ír a kottába, és fontos realisztikusan megjeleníteni a penge csattanását). És ennyi. A lényeg sosem látható, még talán Hermann Nitsch se venne annyi művért és bátorságot, hogy mindenki szeme előtt guruljanak a fejek – mily távol volna az művészettől, posztimpresszionizmustól, kereszténységtől stb.
És ott áll mellettünk az adott évad 70 műves aktív repertoárja, és egy legalább feleakkora további, a passzív, a raktáron lévő, bármikor elővehető roppant anyag. A kollektív élő lemezhallgatás fantasy-élményét egyszer lehet elővenni – de egyszer elő lehet venni, és a Kármeliták alkalmas, indokolt darab erre. Máskor senki nem élt ezzel a mi páratlanul gazdag palettánkon, és kettő lehetetlen is volna, kettővel több a kelleténél, de eggyel biztosan. Christian Badea rendkívüli szeretettel gondozta a mű Andrássy úti bemutatkozását: márpedig első találkozásból is csak egy van. És neki lett igaza: jobb úgy, ha a Salve Regina nem azonnal süvölt, hanem az első fejezés után keményedik fel...
Számomra katartikus volt a compiegne-i apácák igaz története, igazi, elgondolkodtató ajándéknak is szántuk minden operarajongó számára. És emlékállítás a nővérekért, akik az ima, a gyülekezés, a küldetés, az örök fogadalom tiltása ellenében inkább meghaltak, semmint hogy Robespierre elmeháborodott rendszerét viselkedésükkel éljenezzék. Igen, Ön is jól tudja, még pár nap, és a forradalom felfalja leggusztustalanabb gyermekét is, és a terrorista Maximilien is ugyanazon a vérpadon végzi, mint a kármelita apácák.
Egyszer, ha bírja a gyomrunk, összehozhatnánk egy minifesztivált a „nagynak" mondott francia forradalom operai lenyomataiból: az Andre Chénier-től a Kármelitákon és a Párizs lángjai-baletten át akár a Danton haláláig, von Einem operájáig, amelyet 1947-ben – az akkori budapesti főzeneigazgató, bizonyos Klemperer betegsége miatt egy magyar ifjú, bizonyos Fricsay és a Bécsi Filharmonikusok - mutattak be Salzburgban...
Addig is ízlelgetem a Kármeliták egyik kevésbé píszi sorát: egy katolikus Franciaországban támadás érhet egyházi személyeket?
Most is várom Néném válaszát, kák szálávej léto! És boldog újesztendőt addig is!
Szilveszter
2016. december 27.
