Soha nem látott képek Kocsis Zoltánról

2016.11.09. 20:59

Ritka pillanatot örökített meg Marjai Judit fotóművész, amikor Kocsis Zoltánt fényképezte. Különleges volt ez a pillanat Marjai Juditnak is, hiszen először fotózhatta Kocsis Zoltánt, meglehetősen egyedi körülmények között, és Kocsis Zoltánnak sem volt mindennapos, hiszen nem vállalt hasonló fotózásokat. A művész nem akart egyáltalán stúdióba menni. Marjai Judit végül a Nemzeti Filharmonikusok próbatermében, a Müpában tervezte a fotózást, majd amikor unalmasnak találta az első fotókat, különös kérést intézett a mesterhez, és Kocsis Zoltán némán, táncolva elkezdte vezényelni a Diótörőt.

Ön több művészt, színészt, rendezőt és zenészt fotózott már. Mikor és miért gondolta, hogy Kocsis Zoltánt is le szeretné fotózni?

Gyerekkoromban, amikor a fekete-fehér tévében néztem a nagyon fiatal Kocsis Zoltánt, elbűvölt a zongorajátéka, és az, hogy mennyire fantasztikus, ifjonti hevülettel játszik. Ez a kép nagyon megmaradt bennem. Felnőtt koromban is gyakran eszembe jutott a fiatal Kocsis játéka. Azt hiszem, mindig is terveztem, hogy egy portrésorozatot készítsek vele.

Ilyen hangulatban fotózta Marjai Judit Kocsis ZoltántForrás: Takács Andrea

Milyen fotókat szeretett volna készíteni Kocsis Zoltánról? Voltak elképzelései arról, hogy hol, milyen ruhában, milyen szituációban szeretné őt fényképezni? 

Természetesen, azt akartam, hogy jöjjön, kerüljön valahogy a fény elé, a gép elé, és majd megtörténik a csoda. Akár egy stúdióban. Egy komoly portréfotózás közös alkotási folyamat, amelynek kimenete lényegében pszichológiai alapon dől el. Stúdióba nem jött el, de azt mondta, fényképezzem ott, ahol éppen próbál. Kapóra jött, hogy a Müpa igazgatója, Káel Csaba is szeretett volna néhány rendhagyó és erős új képet az ikonikus Kocsisról, az év művészéről. Bevallom, izgultam, mielőtt találkoztam volna a művésszel, ugyanis tudtam, hogy lényegében nem vállal a saját koncertkörnyezetétől idegen portréfotózást, ahol – kivételesen – nem nála van a karmesteri pálca. 

Kocsis Zoltán vezényelForrás: Marjai Judit

Elmentem tehát oda, ahová hívott. Néhány perc alatt berendeztem a teremben egy kis stúdiót. Egy sárga és a vörös drapériát vittem magammal háttérnek. Miközben dolgoztam, még mindig azt éreztem, hogy ez nem mindennapi pillanat. Többen is azt mondták, hogy valószínűleg csak bejön majd, leül, öt percig hagyja, hogy fotózzam, aztán feláll, és elmegy. De azon se lepődjek meg, ha Kocsis Zoltán mégis lemondja a fotózást, akár akkor, amikor már odaértem. De nem mondta le.

Kocsis Zoltán a vörös drapéria előttForrás: Marjai Judit

Nézte, ahogy építem a hátteret, világítom a helyszínt. Ekkor halkan megkértem, hogy öltözzön át szmokingba – tartva attól, hogy most biztosan túlléptem a határt, és azt mondja majd, hogy mégsem ér rá, ennyi ideje nincs. De nem tette. Szmokingot vett, és megkérdezte, hogy hogyan képzelem a képeket. Mondtam neki, hogy szeretném, ha karmesterpálcát venne a kezébe. 

Kocsis Zoltán a sárga drapéria előttForrás: Marjai Judit

Felvette a pálcát, rám nézett, csináltam egy unalmas képet. Látta, hogy csalódott vagyok, és megkérdezte, hogy mit tegyünk, erre azt mondtam, hogy „csináljon úgy, mintha vezényelne”. Döbbenten rám nézett, elnevette magát, hirtelen megláttam azt a zongorázó zseni fiút gyerekkorom tévéjéből, leomlott a fal. Ekkor valamiféle csoda történt. Kocsis Zoltán elkezdett vezényelni – némán, zenekar nélkül, hiszen csak ketten voltunk. Szinte táncolt a teremben. Ekkor már egyáltalán nem figyelt rám, csak vezényelt. 

Kocsis Zoltán némán vezényelte a DiótörőtForrás: Marjai Judit

Csodálatos pillanat volt – szinte megszólalt a zenekar, mintha tényleg lettek volna hangok abban az üres teremben. Ekkor már nekem kellett összeszednem magam, és csak fényképeztem, fényképeztem, minden mozdulatát meg szerettem volna örökíteni. Közben persze hátteret is kellett cserélnem, de ez sem zavarta meg a művészt.

Kocsis Zoltán arca néha kérlelő volt, néha dühös, néha dacosForrás: Marjai Judit

Mit látott Kocsis Zoltán arcán? Mi játszódott le benne?

Az egész darab, amit vezényelt. Ezenkívül pedig a zene iránti alázata. Abban a pillanatban, amikor elkezdett „zenélni”, megszűnt körülötte a világ. A zene szólt – persze csak az ő fülében –, és annak minden fájdalma, öröme, dühe kiült az arcára. Néha kérlelt, néha duzzogott, néha könyörgött az arca. Csodálatos pillanat volt. Fotózás közben már végig kerestem mimikájában azt a fiatal Kocsis Zoltánt, akit gyerekkoromban a fekete-fehér tévében láttam. 

Kocsis Zoltán gyermeki arcát is megtalálta a fotóművészForrás: Marjai Judit

És megtalálta?

Nehezen, de végül megtaláltam. Arcának mozdulataiban végül – és végig – ott volt. 

Kocsis ZoltánForrás: Marjai Judit

Meddig tartott a fotózás? 

Őszintén szólva fogalmam sincs. Talán egy órán át. Egyszer csak abbahagyta a vezénylést, és megkérdezte: „Na, tudja, hogy mit vezényeltem?” Persze, hogy nem tudtam. Aztán elárulta, hogy ez a Diótörő nyitánya volt. Így lesz három perc tizennégy másodpercből – vagyis a píből – egy óra. Szerintem Kocsis Zoltán az idő határain túllépő géniusz, szeretném, ha arra az örök építő és játszó gyermekre is emlékeznénk, akit csak a legnagyobbak tudnak megőrizni magukban, és a képeken megmutatkozott akkor nekem.